nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Halló, elmegy az életünk azzal, hogy megpróbáljuk megkeresni rá a pénzt!

Halló, elmegy az életünk azzal, hogy megpróbáljuk megkeresni rá a pénzt!

Sokat írtunk már arról, hogy mennyi teher van a mai anyákon, de az apákkal ritkábban foglalkozunk. Hétfői cikkünkben az ő panaszaikra koncentráltunk. Kommentelőink egy része szerint ma a hajszoltság és túlterheltség elkerülhetetlen, ha az ember egy kicsit is jól akar élni a családjával. Mások szerint muszáj alacsonyan tartani az igényeinket, ha nem akarunk belehalni a munkába. Létezik középút? És ha nem, akkor ki áldozza fel magát?
KZ
f Ajánlom

Hétfőn jelent meg az a cikkünk, amelyben Bakóczy Szilvi beszélget a kiégés jeleit mutató apákkal. Az egész egy játszótéri mondattal kezdődött. Péter mondta ki egy nagy sóhajjal, és így hangzott: “Úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet…

És tényleg. Női szájtként rengeteget beszélünk a nők helyzetéről, az anyaság és az egyéb szerepek megéléséről, arról, hogyan tudunk (tudunk-e), és milyen áron egyszerre sok térfélen teljesíteni. Van rajtunk teher bőven, ez tény. Ez sokaknak nagyon nehéz, másoknak nem könnyű, de kezelhető, megint mások teljes lemondásban élnek.

A férfiak hasonló kihívásairól ritkábban esik szó. Vajon azért, mert kevesebb van nekik, vagy mert mi, nők leginkább a saját szerepkonfliktusainkkal, önmegvalósítási lehetőségeinkkel, leterheltségünkkel vagyunk elfoglalva?

Íme, pár jellemző mondat Szilvi interjúalanyaitól:

Péter, negyvenkét éves tréner-vállalkozó, kétgyerekes apa: “Imádom a családom, a feleségem és a két gyereket. Ha rajtam múlna, simán vállalnék még gyereket, bár őszintén szólva, meghalni sincs időm.”

Akárhányszor kineveztek egy új pozícióba, azt gondoltam, könnyebb lesz, hiszen le tudom majd osztani a feladatokat. De sosem lett így, és én teljesítményspirálba kerültem. Végül változtattam ezen, most a pénz lehetne több, de elnézve a haverokat, aki széthajtják magukat, azon az áron nem kellene.” István, harmincnyolc éves, sokáig volt középvezető egy multicégnél, egy gyermeke van.

Egy férfi sportolótól, énekestől vagy cégvezetőtől sosem kérdezik meg, hogyan tudja összeegyeztetni a karrierjét a családdal. Miért nem? Neki ugyanúgy gond lehet, hogy nem jut elég ideje a feleségére, a gyerekeire és külön önmagára is, mert rengeteget kell dolgoznia épp azért, hogy az előzőek fenntartására meglegyen a keret.

Rengetegen vergődnek időcsapdában: tolják a melót ezerrel reggeltől délutánig, a maradék kis szabadidőben rohangálnak, szállítanak, beszereznek, vásárolnak, szerelnek, beszélnek két szót a gyerekkel, este még ránéznek a mélekre, vacsora, kis kikapcsolódásnak tévé, amibe úgyis belealszanak. Reggel elölről.

Amióta van net meg okosmobil, azóta a hétvégék egy része sem a pihenésé. Ha vállalkozó valaki, akkor azért, ha meg alkalmazott, akkor azért. Ez persze attól is függ, kinek mi a foglalkozása, de sajnos úgy tűnik, hogy aki a minimális étel-ital-lakás-rezsi fizetésén túl szeretne lépni, annak eleve többet kell dolgoznia napi nyolc óránál, esetleg másodállásban is, valamint elég jellemző, hogy szinte folyamatosan rendelkezésre kell állnia. Nincs igazi szabadidő, amikor nemcsak a test pihen, hanem az agy is. A hétvége rövid, nagy része elmegy rokonlátogatásra és cipekedős bevásárlásra, az egy hét nyaralás is kevés az utazással, szervezéssel, gyerekek okozta feszültséggel nehezítve.

Vannak párok, akik úgy rendezték be az életüket, hogy a nő viszi a gyereknevelést, a háztartást, a logisztikát, és olyan egyensúly is elképzelhető, ahol ez nem is zavarja őt, mert szívesen vonja magához ezeket a kompetenciákat. Cserébe a férfi életét szinte teljesen kitölti a pénzkeresés, a maradék időben pedig a “rendelkezésre állás”, de nemcsak a főnöknek, a családi életnek is. 

Igen, ha gyermeket vállal valaki, azzal terheket is vállal. Feláldozza a szabadideje egy részét, korábbi, gyermektelen élete sokféle örömforrását – részben biztosan. Igen, ő döntött így. De tudta, hogy miről dönt? Melyikőnk tudta pontosan gyermektelenként, hogy milyen lesz az élete gyerekkel? Nemcsak gyerekkel, de élettárssal, házastárssal: családdal? Fontosnak tartottuk, beleugrottunk. De onnan nem feltétlen szabályozható, hogy mi történik. Egy gyerekre, a vele kapcsolatos intéznivalókra, az ő ellátására, nevelésére, akár napi huszonnégy órában feltehetjük az életünket (pláne kettőre, háromra), ahogyan a családunk életfeltételeinek a megteremtésére is – ha nem akarunk megmaradni a vajas kenyérnél. Nem könnyű ám meghúzni a határt, mi is az elég pénz? Mert nyilván lehet lakást összehozni nemcsak magunknak, de a gyerekeinknek is, lehet minden évben nyaralni menni kétszer, de lehet sosem. Az is elég szabályozhatatlannak tűnik, hogy mennyit dolgozunk.

Részlet a
Részlet a Marley meg én című filmből

A legtöbb munkaadó képes teljesen rámászni életünk mind a huszonnégy órájára – nem mindenhol lehet ezt szabályozni. Megszokjuk, vagy megszökünk.

Nagyon sokan vannak, akik már a puszta megélhetés megteremtésére fel kell, hogy tegyék az összes idejüket és energiájukat, mások azért hajtanak, mert van egy szép, és folyton szépülő képük az ideális életről. Vagy mert felvették a lakáshitelt, belevágtak egy építkezésbe.

De nem tudták, mit vállalnak. Egy gyerekkel, kettővel, az építkezéssel, a tervekkel. Nem tudták, hogy évtizedek fognak rámenni az életükből, amíg minden meglesz a plazmatévétől a kutyaházon át a medencéig. Ha közben is jól érzi magát mindenki, akkor persze nem baj ez, de ha egyszer csak ráébrednek, hogy már nem játszanak a gyerekekkel, csak fegyelmezik őket, nem sportolnak, nem olvasnak, nem beszélgetnek, nem szeretkeznek, hogy ezer éve nem voltak sehol kettesben, egyedül meg pláne nem, a barátok elmaradtak… Elmegy mellettük az élet, éppen most… az nem jó. Nem éri meg. Csak

baromi nehéz visszafordulni a lejtőn, pláne, mert ahhoz a másik embernek is ugyanazt kell gondolnia. Hogy elég a kevesebb pénz, csak legyen több idő együtt.

Sokan reagáltatok a cikkre. A legtöbben sajnos ismerik az “elmegy mellettem az élet”, és a “csak azért élek, hogy dolgozzam” érzését. “Ebbe a taposómalomba bele lehet betegedni, és rossz estben bele is lehet halni” – véli egy kommentelő. “Főleg, ha a társ sem megértő, hanem önző, telhetetlen. Sokan idő előtt, fiatalon, értelmetlenül mennek el…

Volt, aki egyenesen azt kérdezte: mi értelme így az életnek? “És ha ez az élet, akkor miért hoznak létre újabb életeket újabb kis biorobotoknak ebbe a taposómalomba?” – tette fel a kérdést például Aranea.

A véleményekből az is kiderült, hogy ez nem férfi vagy női probléma – férfiak és nők is sokan küzdenek azzal, hogy rájuk telepszik a saját életük, már nem uralják, már csak azért léteznek, hogy dolgozzanak egy főnöknek, egy cégnek, a saját, vagy házastársuk, gyerekeik vágyaiért. Közben elvesztik magukat.

A férfiak specifikus terhelése talán csak a “gyesek” időszakában valószínű: a legtöbben ugyanis ekkor tényleg eltartják a családjukat – egyedül keresnek legalább három emberre (igen, vannak a családi ellátások, de az ugye tudjuk, hogy milyen összeg, és persze vannak anyák, akik tudnak a kicsik mellett is dolgozni – hogy szerencsére, vagy sajnos, az már megint más kérdés).

Minden más esetben kivehetjük ebből a genderkérdést, és jó esetben arról beszélhetünk, hogy két, ugyanarra a célra szövetséget kötött partner hogyan tudja úgy elosztani a feladatokat, hogy egyikük túlterheltsége se menjen a kapcsolat és a családi élet rovására. 

Részlet a
Részlet a “Testcsere” c. filmből

Teleaggathatjuk a másikat súlyokkal karácsonyfaként, de nem biztos, hogy hosszú távon megéri, ha emiatt egy félholt fadarabot kapunk este az ágyban.

Ugyanez a meccs persze saját magunkkal is fennáll: ha túlvállaljuk magunkat, az sem nekünk, sem a párunknak, sem a gyerekünknek nem lesz jó hosszú távon, még ha időszakonként jól is jön egy igásló. 

Talán nem is az a fontos önmagában, hogy melyikőnk viseli a háztartás vagy a gyerek körüli viselnivalókat. Hogy egyedül, vagy esetleg megosztva, hogy milyen mértékben, munka mellett, vagy ahelyett, míg a másik “csak” dolgozik, hanem az, hogy a bármilyen elosztás konszenzusos-e, vagyis mindkét fél elfogadta-e a felállást.

“Az egyik páciensem például egész gyerekkorában ezt a mondatot hallotta a tanár apjától: »Csak ezt a hetet éljem még túl!« Benne az rögzült, hogy a munkába szinte bele kell halni” – mesélte pszichológus szakértőnk, dr. Bikfalvi Réka, aki szerint létfontosságú, hogy valaki belássa, ha változtatnia kell az életén, különben még mélyebbre kerül. “A megoldás az lehet, ha megpróbálunk visszatalálni a korábbi értékrendünkhöz úgy, hogy az összeegyeztethető legyen a családdal és a munkával” – véli. De vajon hogyan?

A kommentelőink egy része úgy gondolja, lejjebb kell menni az igényekkel, és a kicsinek örülni. “Nem a család viszi el az álmokat, hanem az, amit erőnkön felül akarunk megteremteni. (…) Az otthon érzése nem a palotaszerű házban rejlik, hanem akár egy kétszobás lakásban, ahova mindenki HAZAMEGY.

Mások viszont azt mondják, nem irreális dolgokat szeretnének, mégis megszakadnak, hogy legalább nyaralni eljussanak. Ha valamelyikük lazít, azt a másik sínyli meg, mert neki kell többet “gályáznia”. “Az én párom is rengeteget dolgozik. De nem azért, mert kapzsi és a pénzt hajtja. (…) Azért kell sokat dolgozni, hogy holnap is legyen még munkahelyed” – mondja ladybird65. “És bocsánat, de 2017-ben azért annál magasabb az igényszintünk, mint hogy megvegyük a kaját, nehogy éhen haljunk, meg kifizessük a hideg vizet.”  

Megosztás Facebookon