Halló, elmegy az életünk azzal, hogy megpróbáljuk megkeresni rá a pénzt!

Hétfőn jelent meg az a cikkünk, amelyben Bakóczy Szilvi beszélget a kiégés jeleit mutató apákkal. Az egész egy játszótéri mondattal kezdődött. Péter mondta ki egy nagy sóhajjal, és így hangzott: “Úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet…“

És tényleg. Női szájtként rengeteget beszélünk a nők helyzetéről, az anyaság és az egyéb szerepek megéléséről, arról, hogyan tudunk (tudunk-e), és milyen áron egyszerre sok térfélen teljesíteni. Van rajtunk teher bőven, ez tény. Ez sokaknak nagyon nehéz, másoknak nem könnyű, de kezelhető, megint mások teljes lemondásban élnek.

A férfiak hasonló kihívásairól ritkábban esik szó. Vajon azért, mert kevesebb van nekik, vagy mert mi, nők leginkább a saját szerepkonfliktusainkkal, önmegvalósítási lehetőségeinkkel, leterheltségünkkel vagyunk elfoglalva?

Egy férfi sportolótól, énekestől vagy cégvezetőtől sosem kérdezik meg, hogyan tudja összeegyeztetni a karrierjét a családdal. Miért nem? Neki ugyanúgy gond lehet, hogy nem jut elég ideje a feleségére, a gyerekeire és külön önmagára is, mert rengeteget kell dolgoznia épp azért, hogy az előzőek fenntartására meglegyen a keret.

Rengetegen vergődnek időcsapdában: tolják a melót ezerrel reggeltől délutánig, a maradék kis szabadidőben rohangálnak, szállítanak, beszereznek, vásárolnak, szerelnek, beszélnek két szót a gyerekkel, este még ránéznek a mélekre, vacsora, kis kikapcsolódásnak tévé, amibe úgyis belealszanak. Reggel elölről.

Amióta van net meg okosmobil, azóta a hétvégék egy része sem a pihenésé. Ha vállalkozó valaki, akkor azért, ha meg alkalmazott, akkor azért. Ez persze attól is függ, kinek mi a foglalkozása, de sajnos úgy tűnik, hogy aki a minimális étel-ital-lakás-rezsi fizetésén túl szeretne lépni, annak eleve többet kell dolgoznia napi nyolc óránál, esetleg másodállásban is, valamint elég jellemző, hogy szinte folyamatosan rendelkezésre kell állnia. Nincs igazi szabadidő, amikor nemcsak a test pihen, hanem az agy is. A hétvége rövid, nagy része elmegy rokonlátogatásra és cipekedős bevásárlásra, az egy hét nyaralás is kevés az utazással, szervezéssel, gyerekek okozta feszültséggel nehezítve.

“Úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet!” – Apák a taposómalomból

Vannak párok, akik úgy rendezték be az életüket, hogy a nő viszi a gyereknevelést, a háztartást, a logisztikát, és olyan egyensúly is elképzelhető, ahol ez nem is zavarja őt, mert szívesen vonja magához ezeket a kompetenciákat. Cserébe a férfi életét szinte teljesen kitölti a pénzkeresés, a maradék időben pedig a “rendelkezésre állás”, de nemcsak a főnöknek, a családi életnek is. 

Igen, ha gyermeket vállal valaki, azzal terheket is vállal. Feláldozza a szabadideje egy részét, korábbi, gyermektelen élete sokféle örömforrását – részben biztosan. Igen, ő döntött így. De tudta, hogy miről dönt? Melyikőnk tudta pontosan gyermektelenként, hogy milyen lesz az élete gyerekkel? Nemcsak gyerekkel, de élettárssal, házastárssal: családdal? Fontosnak tartottuk, beleugrottunk. De onnan nem feltétlen szabályozható, hogy mi történik. Egy gyerekre, a vele kapcsolatos intéznivalókra, az ő ellátására, nevelésére, akár napi huszonnégy órában feltehetjük az életünket (pláne kettőre, háromra), ahogyan a családunk életfeltételeinek a megteremtésére is – ha nem akarunk megmaradni a vajas kenyérnél. Nem könnyű ám meghúzni a határt, mi is az elég pénz? Mert nyilván lehet lakást összehozni nemcsak magunknak, de a gyerekeinknek is, lehet minden évben nyaralni menni kétszer, de lehet sosem. Az is elég szabályozhatatlannak tűnik, hogy mennyit dolgozunk.

Részlet a Marley meg én című filmből

A legtöbb munkaadó képes teljesen rámászni életünk mind a huszonnégy órájára – nem mindenhol lehet ezt szabályozni. Megszokjuk, vagy megszökünk.

Nagyon sokan vannak, akik már a puszta megélhetés megteremtésére fel kell, hogy tegyék az összes idejüket és energiájukat, mások azért hajtanak, mert van egy szép, és folyton szépülő képük az ideális életről. Vagy mert felvették a lakáshitelt, belevágtak egy építkezésbe.

De nem tudták, mit vállalnak. Egy gyerekkel, kettővel, az építkezéssel, a tervekkel. Nem tudták, hogy évtizedek fognak rámenni az életükből, amíg minden meglesz a plazmatévétől a kutyaházon át a medencéig. Ha közben is jól érzi magát mindenki, akkor persze nem baj ez, de ha egyszer csak ráébrednek, hogy már nem játszanak a gyerekekkel, csak fegyelmezik őket, nem sportolnak, nem olvasnak, nem beszélgetnek, nem szeretkeznek, hogy ezer éve nem voltak sehol kettesben, egyedül meg pláne nem, a barátok elmaradtak… Elmegy mellettük az élet, éppen most… az nem jó. Nem éri meg. Csak

baromi nehéz visszafordulni a lejtőn, pláne, mert ahhoz a másik embernek is ugyanazt kell gondolnia. Hogy elég a kevesebb pénz, csak legyen több idő együtt.

Sokan reagáltatok a cikkre. A legtöbben sajnos ismerik az “elmegy mellettem az élet”, és a “csak azért élek, hogy dolgozzam” érzését. “Ebbe a taposómalomba bele lehet betegedni, és rossz estben bele is lehet halni” – véli egy kommentelő. “Főleg, ha a társ sem megértő, hanem önző, telhetetlen. Sokan idő előtt, fiatalon, értelmetlenül mennek el…“

Volt, aki egyenesen azt kérdezte: mi értelme így az életnek? “És ha ez az élet, akkor miért hoznak létre újabb életeket újabb kis biorobotoknak ebbe a taposómalomba?” – tette fel a kérdést például Aranea.

A véleményekből az is kiderült, hogy ez nem férfi vagy női probléma – férfiak és nők is sokan küzdenek azzal, hogy rájuk telepszik a saját életük, már nem uralják, már csak azért léteznek, hogy dolgozzanak egy főnöknek, egy cégnek, a saját, vagy házastársuk, gyerekeik vágyaiért. Közben elvesztik magukat.

A férfiak specifikus terhelése talán csak a “gyesek” időszakában valószínű: a legtöbben ugyanis ekkor tényleg eltartják a családjukat – egyedül keresnek legalább három emberre (igen, vannak a családi ellátások, de az ugye tudjuk, hogy milyen összeg, és persze vannak anyák, akik tudnak a kicsik mellett is dolgozni – hogy szerencsére, vagy sajnos, az már megint más kérdés).

Minden más esetben kivehetjük ebből a genderkérdést, és jó esetben arról beszélhetünk, hogy két, ugyanarra a célra szövetséget kötött partner hogyan tudja úgy elosztani a feladatokat, hogy egyikük túlterheltsége se menjen a kapcsolat és a családi élet rovására. 

Részlet a “Testcsere” c. filmből

Teleaggathatjuk a másikat súlyokkal karácsonyfaként, de nem biztos, hogy hosszú távon megéri, ha emiatt egy félholt fadarabot kapunk este az ágyban.

Ugyanez a meccs persze saját magunkkal is fennáll: ha túlvállaljuk magunkat, az sem nekünk, sem a párunknak, sem a gyerekünknek nem lesz jó hosszú távon, még ha időszakonként jól is jön egy igásló. 

Talán nem is az a fontos önmagában, hogy melyikőnk viseli a háztartás vagy a gyerek körüli viselnivalókat. Hogy egyedül, vagy esetleg megosztva, hogy milyen mértékben, munka mellett, vagy ahelyett, míg a másik “csak” dolgozik, hanem az, hogy a bármilyen elosztás konszenzusos-e, vagyis mindkét fél elfogadta-e a felállást.

“Az egyik páciensem például egész gyerekkorában ezt a mondatot hallotta a tanár apjától: »Csak ezt a hetet éljem még túl!« Benne az rögzült, hogy a munkába szinte bele kell halni” – mesélte pszichológus szakértőnk, dr. Bikfalvi Réka, aki szerint létfontosságú, hogy valaki belássa, ha változtatnia kell az életén, különben még mélyebbre kerül. “A megoldás az lehet, ha megpróbálunk visszatalálni a korábbi értékrendünkhöz úgy, hogy az összeegyeztethető legyen a családdal és a munkával” – véli. De vajon hogyan?

A kommentelőink egy része úgy gondolja, lejjebb kell menni az igényekkel, és a kicsinek örülni. “Nem a család viszi el az álmokat, hanem az, amit erőnkön felül akarunk megteremteni. (…) Az otthon érzése nem a palotaszerű házban rejlik, hanem akár egy kétszobás lakásban, ahova mindenki HAZAMEGY.“

Mások viszont azt mondják, nem irreális dolgokat szeretnének, mégis megszakadnak, hogy legalább nyaralni eljussanak. Ha valamelyikük lazít, azt a másik sínyli meg, mert neki kell többet “gályáznia”. “Az én párom is rengeteget dolgozik. De nem azért, mert kapzsi és a pénzt hajtja. (…) Azért kell sokat dolgozni, hogy holnap is legyen még munkahelyed” – mondja ladybird65. “És bocsánat, de 2017-ben azért annál magasabb az igényszintünk, mint hogy megvegyük a kaját, nehogy éhen haljunk, meg kifizessük a hideg vizet.”