nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
“A falu kocsmájába menekültem be vele a vihar elől” – apák, akik először maradtak egyedül a gyerekükkel

“A falu kocsmájába menekültem be vele a vihar elől” – apák, akik először maradtak egyedül a gyerekükkel

A legtöbb apuka életében eljön a pillanat, amikor már nem elég csak besegíteni a babánál, és átvenni a ringatását egy órácskára, esetleg segédkezni a fürdetésnél és a pelenkázásnál, hanem neki kell vigyáznia hosszabb ideig a babára, méghozzá anyai segítség nélkül. Öt történet, öt játszma a túlélésért.
NLCafé
f Ajánlom

A hősködés ára

A lányunk nyár elején született, és két hónap után rohadtul elegünk volt már a panellakásunkból, és nem akartuk tovább irigykedve nézni, ahogy mások kiözönlenek hétvégenként a vízpartra: mi is menni akartunk. Szeptember elején, Adri három hónapos korában döntöttünk úgy, hogy egy hosszú hétvégére lemegyünk a szüleim balatoni nyaralójába, ha törik, ha szakad. A szakik azt mondták, hogy ennyi idősen még nem számít a környezetváltozás, és mi ezt jól el is hittük. Mikor szombat este azon kaptuk magunkat, hogy két éjszakát is átvirrasztottunk, miközben a vízparton jó, ha két nap alatt úgy két órát töltöttünk, akkor kezdtünk kicsit besokallni. Este aztán a feleségem annyira kidőlt, hogy amikor Adri felébredt, nem volt szívem őt is ébreszteni. Úgy döntöttem, én leszek a jó fej apuka, és fogtam a babakocsit a mózeskosárral, és nekivágtam a nagy sétának a faluban azzal a céllal, hogy legalább Ági kipihenje magát.

A terv flottul ment, Adrika aludt is, mint a bunda, én pedig óvatlanságból túl messzire vándoroltam. Amikor a semmiből megérkezett a nyári vihar a hatalmas mennydörgésekkel, tudtam, hogy esélyem sem lesz hazaérni.

Mivel nem akartam szarrá ázni a gyerekkel, a falu kocsmájában találtam menedéket. Adrika jó érzékkel pont ekkor tért magához, és a következő bő két és fél órában – eddig tartott az égszakadás – elképesztő intenzitású üvöltéssel szórakoztatta a hely törzsközönségét, túlharsogva az egyébként hangos tévét is.

Közben a feleségem is hívogatott aggódva, hogy mi van velünk, én pedig bármennyire altatóbajnok apukának hittem magam korábban, egy éhes gyerek sírásával szemben tehetetlen voltam. Nem csodálkoznék, ha aznap este a sok csecsemősírástól jelentek volna meg az első ősz hajszálaim. Azóta bármelyik évben is megyünk le nyáron, nincs alkalom, hogy valamelyik falubéli ne emlékeztetne nevetve arra a kocsmában töltött, végtelennek tűnő két és fél órára.

Zoli

Tipegő rémálom

Nálunk mindig az volt az érzékeny sztori, amikor a feleségem, Dóri nem volt itthon este altatáskor. Pont ezért nem is fordult elő sokszor ilyen. Ez az eset akkor történt, amikor Lujzi már tudott járni, és az este folyamán ÖTSZÖR jött ki utánam. Mindegyik alkalommal teljesen elaludt, amit én ki is vártam az ágyikója mellett, utána kiosontam a szobából, aztán eltelt pár perc, és hallom, hogy tipeg, és próbálja nyitni az ajtót.

Az első kettőnél még nem voltam ideges, aztán utána már egyszerűen nem értettem, miért kel fel, mert direkt ott maradtam legalább tíz percig, sőt még kicsit meg is bökdöstem, hogy valóban alszik-e. És ő mégis jött. 

Tipegett, és rángatta az ajtót, de olyan volt, mintha direkt mindig pár perccel később kelt volna fel, hogy egyre jobban kitoljon velem. Aztán amikor végre tényleg elaludt, nem mertem elmenni még zuhanyozni sem, mert folyton azt hallottam, mintha jönne, és ott tipegne az ajtónál.

Gellért

Bébiszitternek álltam

Alapjában véve a mi helyzetünk eleve nehéz, mert nincs segítségünk, a szüleink 250 km-re élnek, úgyhogy mire először egyedül maradtam a gyerekkel, már elég edzett voltam, felkészültem mindenféle apokalipszisre. De mégis, amikor a feleségem kilépett az ajtón, és először ott maradtam a pár hónapos fiammal, azonnal összeszorult a gyomrom. Mert hát most mi lesz? Mi van, ha órákon keresztül nem tudom megnyugtatni, és ő csak death metal énekest játszik némi japán rajzfilmes stílusú sírás közepette? Az első ilyen alkalom volt talán a legkönnyebb. Minden úgy ment, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A fiam egy tündér volt, és én is kisimult lettem. De ezzel az volt a baj, hogy nagyon elbíztam magam. Másodszor már úgy tessékeltem ki a feleségemet a lakásból, hogy csak menjen, ráfér, de mire hazajött, egy csatakosra izzadt, megrágott és kiköpött férjet talált, mert valahogy semmi sem akart működni. De nem, nekem ez sem vette el az önbizalmamat.

Annyira nem, hogy nem sokkal később egy munka miatt Japánba utaztunk a féléves fiunkkal, ahová én bébiszitterként mentem. Teljesen jó lesz így, hiszen mi baj történhetne?

Egy héten keresztül voltunk összezárva ketten egy aprócska japán lakásba, és néztük egymást feszülten Morricone-zenére, miközben a gyerek az istennek nem akart kijönni a jetlagből, ami legalább olyan rossz, mint egy maratoni Mesterhármas-koncert.

Az eset szépsége az volt, hogy a fiam egyáltalán nem akart megmaradni a babakocsiban, három perc után sírt a szabad levegőn, úgyhogy nem maradt más, csak a pöttöm lakás és a zsonglőrködés, hogy ne sírjon. Tokióból az egy hét alatt szinte semmit sem láttam, csak néha éjszaka rohangáltam erre-arra, akkor is főleg pelenkáért meg kajáért. Ha nem lett volna annyira tökéletes az első alkalom, talán én is egy kicsit kevésbé vagyok bátor.

Most már két gyerekünk van. Kiderült, hogy két gyerekkel először egyedül maradni, na az az igazi kihívás. Főleg, ha az egyik dackorszakos. Ha azt túléled, tiéd a Bear Grylls-plecsni!

Tomi

A mélyvíz

Vasárnap még hárman voltunk, hétfőn a feleségem tizenegy hónap után bement dolgozni a munkahelyére, és mi a fiammal kettesben maradtunk otthon. Igen, apukaként mentem gyedre. Igazi mély víz. Persze fel akartam készülni. A munkahelyemről úgy akartam eljönni, hogy előtte azért egy-két hétig otthon vagyok velük szabadságon, és szoktatom magam ahhoz, mi vár majd rám, ám végül nem engedtek el. Szerencsére nálunk sosem voltak leosztva hagyományos módon a szerepek, szóval akinek munkája van, az dolgozik, aki meg ráér, az mos, főz, takarít, bevásárol és gyerekezik. Mivel jó előre megbeszéltük, hogy majd én leszek az, aki otthon marad a gyerekkel, az első perctől kezdve mindent közösen csináltunk, szóval nem mondhatom, hogy felkészületlen voltam, amikor eljött az én időm.

Volt gyakorlatom bőven, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem paráztam. Ne szépítsünk, nem erre vagyunk alapból kódolva, de kellő türelemmel, odafigyeléssel és szeretettel egy idő után rááll az ember, és rutinná válik. 

A gyerek meg ennek okán – tök véletlenül – pontosan olyan lett, mint én kicsiben.

Ádám

Az aggódás ára

Már kezdetektől mondogattam Évinek, hogy nyugodtan hagyja velem pár órára a lányunkat, hiszen neki is szüksége van kikapcsolódásra, de ő nem akart élni ezzel. Amikor már túl gyakran nyaggattam azzal, hogy menjen, és szellőztesse ki kicsit a fejét, ő szembesített a félelmeivel: szerinte én nem figyelek eléggé a gyerekre, bármikor ott hagyom az ágyon, és nem megyek oda hozzá rögtön, amikor sír, csak akkor, ha már teli torokból üvölt. Nem mondom, hogy jólesett a dolog, mert szerintem simán csak az volt a helyzet, hogy nem aggódtam túl a dolgokat, mint ő. Végül, miután megesketett, hogy a teljes figyelmemet a gyereknek fogom szentelni, és egy pillanatra sem hagyom magára, hajlandó volt elmenni a barátnője szülinapi bulijára péntek este. Előtte engem azért felszerelt egy cumisüvegnyi anyatejjel, meg annyi tanáccsal, hogy a fele is sok.

Először akkor hívott, amikor a barátnője lakásához ért. Minden rendben van? Minden. Ugye nem használok cumit, mert attól szopászavara lesz? Nem használok. Etetés után legalább tíz percig büfiztetem majd, és csak utána rakom le? Így lesz. Leraktuk. Én otthon tök jól elvoltam Brigivel, és még egy nagybani kakis pelenkázást is különösebb gond nélkül túléltem, pedig az sosem volt az erősségem. Lányunk olyan nyugis volt, hogy öröm volt nézni. Évi ezt azonban nehezen akarta elhinni. Menetrendszerűen félóránként hívott – beállított magának egy emlékeztetőt? –, és részletes beszámolót kellett tartanom arról, ami az elmúlt percekben történt. Egy idő után azt éreztem, hogy több időt tölt velem a telefonon, mint a bulin a barátnőivel.

Amíg én nyugodt voltam, Brigi is nyugodt volt velem, de a menetrendszerű és egyre aggódóbb telefonhívásoktól én is feszült lettem, amitől a gyerek is feszült lett, és mintha Évi csak erre várt volna: amint meghallotta az első sírást a telefonban, én voltam az a pasi, aki képtelen figyelni a gyerekre, és megnyugtatni. 

Mondtam, hogy ne jöjjön, de ő azonnal taxiba vágta magát, és indult haza. Az esténk babasírástól és a kettőnk veszekedésétől volt hangos, és jó sok időnek kellett eltelnie, hogy Brigivel bármikor is hosszabban kettesben maradhassak.

Árpi

Megosztás Facebookon