11 éves voltam, amikor apám elment tőlünk. Nekem kellett egyben tartanom anyámat

Már egy előző cikkemben írtam arról a jelenségről, amikor egy gyereket a maximális fizikai kiszolgálással tehetetlenné tesznek a szüleik, és a féltés, óvás következtében egy bizonytalan, önbizalom hiányos felnőtté válhatnak majd. Most viszont olyan családokról írok, ahol a gyereket felnőtt szerepbe emelik – parentifikálják -, olyan feladatokat rónak rájuk, ami az életkoruknak nem megfelelő.

“Azt hiszem, ez egész életemben fájni fog”

Klaudia mesél, aki most 32 éves gyógytornász:

A szüleim elváltak, anyu elment, apu padlóra került. Apu rám zúdította a problémáit, leginkább tőlem várta, hogy támogassam. Soha nem éreztem erős embernek őt, labilis és érzékeny volt mindig, abban az időszakban viszont valóban az összeomlás határán táncolt.

Anyu elköltözése után csak sírt a heverőn fekve, na, akkor nagyon megijedtem. Reszkettem, és imádkoztam, hogy nehogy öngyilkosságot kövessen el. Közben a kistestvéreim – akik iker fiúk –, az egészből nem értettek semmit. Tele voltak félelemmel ők is, de apu velük sem törődött. Nekem kellett reggelit és vacsorát készítenem és az oviba vinnem őket. Nagyon sírósak és nyugtalanok voltak, biztosan ők is érezték, hogy baj van. Anyut keresték, sírtak, hisztiztek, bántották egymást, sok bajom volt velük.

Akkor maradtam ki a zeneiskolából is, mert nekem kellett értük oviba mennem. Azt hiszem, ez egész életemben fájni fog, mert zenei pályára készültem volna, ami ott, akkor a rám rakott feladatok miatt kettétört. Ekkor voltam 14 éves.

Nagyon nehéz volt az is, hogy senkivel nem tudtam megosztani a nehézségeimet. A barátaim elmaradtak, úgy éltem, mintha negyvenéves magányos, kiégett felnőtt nő lennék. Azóta is dühöt érzek a szüleimmel szemben, ez a düh pedig bűntudatot ébreszt bennem.

Képünk illusztráció (Részlet a Hallgatás törvénye c. filmből)

Nem jó érzés haragudni gyerekként a szüleimre, de egy gyereknek nem az a dolga, hogy támogassa a szüleit. Leginkább a gyereknek van szüksége a biztonságra. Érzem, hogy túl korai megpróbáltatás volt ez számomra, nem voltam hozzá még elég érett.”

“Sosem lehettem gyerek” – szülőszerepbe kényszerült kicsik

A gyerekkor hirtelen elvesztése, a folyamatos, nem az életkornak megfelelő felelősség cipelése fárasztó a gyerekek számára. Ugyanakkor bűntudatot generál bennük, ha nem tudják a rájuk rótt feladatokat ellátni, és érzelmileg is megterheli őket. A későbbiek folyamán szorongás és bizonytalanság jellemzi az életüket, hiszen gyermekként mindig azt érzik, nem teljesítik elég jól azokat a feladatokat, amiket a család megkövetel tőlük. Belefáradnak az érzelmi és fizikai terhek cipelésébe, kilátástalannak élik meg ezeket az éveket.

Kétféle megjelenése van a gyermek “szülősítésének”

Az egyik, amikor a gyermek fizikai feladatokat kap a családtól – a kistestvér oviba vitele, vagy háztartási feladatokat kell ellátnia, vagy elviszi a számlákat befizetni – ami még nem az életkoruknak megfelelő feladat.

A másik, amikor az egyik, vagy mindkét szülőnek érzelmi támaszt kell nyújtania, mert a szülők közötti kapcsolat megromlik, így a gyerek lesz a bizalmasa anyának vagy apának. Sokszor a gyereket használják arra a szülők, hogy gyalázhassák a másikat. Ez pedig érzelmileg nagyon megterhelő a gyereknek, hiszen számára mindkét szülő fontos, mindkettőt szereti, és belső konfliktust ébreszt benne a helyzet, nem tudja, kihez legyen lojális. Tulajdonképpen ő ad biztonságot a szülőknek akkor, amikor neki lenne szüksége erre.

A gyerek azt tanulja meg, hogy ő attól válik szerethetővé, ha kielégíti a szülők érzelmi és fizikai igényeit. Számára a szeretetkapcsolat azt jelenti, hogy teljesít, kiszolgál, meghallgat, elvégez, támogat. Ez beépül a személyiségébe, és nem tudja elhinni, hogy ő ezek nélkül is szerethető.

Nagy valószínűség szerint olyan párt választ majd, akivel ugyanez a működés folytatható, tehát gyámolításra szorul, vagy éppen olyat, ahol ő ugyanolyan érzelmi hiánnyal él a párkapcsolatban, mint gyermekkorában élt a családban. Sok esetben a parentifikált, szinte szülővé tett gyerekek nem létesítenek párkapcsolatot, hiszen akkor úgy érzik, cserbenhagyják a szüleiket.

Mihály, a 33 éves felszolgáló története:

11 éves voltam, amikor apám elment tőlünk. Ott maradtunk a törékeny anyámmal és a bátyámmal. Mivel az anyukámnak mindig én voltam a kedvence, ezért ebben a helyzetben is inkább velem beszélgetett, nekem sírta el a bánatát.

Majd a szívem szakadt meg, amikor láttam, mennyire szenved az anyám, akitől addig csak jót kaptam. Próbáltam apám helyett apám lenni mellette, levenni a válláról a fizikai terheket, meghallgattam, gyámolítottam őt, szegény kicsi anyámat. Úgy éreztem, tartozom ennyivel neki. A bátyám nem nagyon foglalkozott vele, ez a feladat rám maradt. Aztán a bátyám elköltözött, maradtam én, aki vigyázott anyura. Ő nem keresett újabb párt, ezért nekem kellett a háznál a feladatokat ellátnom. Én éppen ezért nem jártam bulizni.

Nem ismerkedtem lányokkal, nem éltem társasági életet. Mindig az volt az érzésem, hogy nem tehetem meg, hogy elmegyek otthonról, hiszen nekem anyámról kell gondoskodni.

Telt-múlt az idő, én mindig hazamentem a munkából, megettem az anyám ebédjét, elvégeztem a munkát a ház körül, majd begubóztam a szobámba. Így ment ez sok-sok évig. Pedig hiányoztak a lányok, de azt éreztem, nem tehetem meg anyuval, hogy elköltözöm.

Néhány éve döbbentem arra rá, hogy egyedül vagyok, az egyetlen kapcsolatom az anyám, mert a bátyám is ritkán jön felénk. Soha nem érintettem nőt, nem beszélgettem lányokkal, bezárultam. Egy idő után felismertem, hogy ez így nem jó. Nagyon nagy erőfeszítések árán, pszichológusi segítséggel eljutottam oda, hogy elköltöztem anyámtól, és elkezdtem ismerkedni lányokkal. Már megtaláltam azt a lányt, akivel együtt élünk, és közös jövőt tervezünk. De nagyon nehéz út volt.”

Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)

A következő történet, Pali története arról szól, hogy a korai életkorban “szülősített” gyerek akár tudattalanul is olyan párkapcsolatot alakít ki, ahol ezt a működést folytathatja. A gondoskodás, a támasznyújtás, a fizikai és érzelmi biztonság megadása annyira túlzottá vált a párkapcsolatában, hogy őt magát kezdte zavarni. Fáradtnak, kimerültnek érezte magát a sok feladattól, attól, hogy a környezetének az igényeit kielégíti. Ezt senki nem várta el tőle, hanem ő volt az, aki úgy élte az életét, ahogy gyerekként megtanulta. Attól érezte magát szerethetőnek, ha mindenki helyett elvégezte a feladatokat. Csakhogy ez már tarthatatlan terheket rótt rá. Mégis benne maradt a megoldó ember szerepében. Pedig a saját munkája is teljes embert kívánt.

 “Amikor gyerek voltam, még igencsak fiatal, akkor a családomban egy nagy probléma ütötte fel a fejét.

A szüleim autóbalesetet szenvedtek, apám lebénult, anyám meg összeroppant. Kisebb testvéreim voltak, így nekem kellett 16 évesen munkát vállalnom. Az egész család működtetése az én nyakamba zuhant.

A mai fejemmel fel sem tudom fogni, hogyan bírtam én ezt ennyi idősen. Dolgoztam, vittem haza a pénzt. 4-5 órákat aludtam, elláttam a testvéreimet, az apámat emelgettem, mert ápolásra szorult, anyámat meg pszichiátriára hurcoltam, mert összeroppant.

Most, hogy már saját családom van, ugyanezt csinálom, mindent magamra vállalok. Én teremtem meg az anyagiakat, a párom nem dolgozik, én szervezem a programjainkat, és minden hivatalos ügyet is én intézek. Én találom ki, hová menjünk, azt is, hogy át kellene rendezni a lakást. Senki nem kérdezi meg tőlem, hogy vagyok, de nekem nagyon fontos tudnom, hogy a másik hogy érzi magát.

Tudom, hogy én teszem tehetetlenné a környezetemet azzal, hogy mindent megoldok helyettük. De nem tudok másként működni, közben meg belefásulok és elegem lesz mindenből. Sokszor érzem, hogy nem élet ez így. Gyakran el akarok menekülni a kapcsolatomból, ami csakis a feladatokat, a felelősségvállalást jelenti.”

Judit, aki most 24 éves fiatal tanárnő arról mesél, hogy édesanyja őt használta lelki szemetesládának, amikor még csak 15 éves kislány volt. Szüleinek megromlott a kapcsolata, ennek ellenére együtt éltek. Judit édesanyja a lányának mesélte el a szexuális kalandjait, kikérte véleményét a dilemmáit illetően, neki szidta az édesapját.

Az anyám azt hitte, én vagyok a bizalmas barátnője. Borzasztóan zavart, amikor aput szidta, amikor elmesélte, hogyan pasizik mellette, vagy éppen összeomlott és kétségbeesett. Ilyenkor tőlem várta, hogy mondjak neki valami okosat, vagy védjem meg apuval szemben.

Éreztem, hogy elegem van ebből! Az volt a szokása, hogy hétvégén elment bulizni, én meg főzhettem a családra, mert ő másnap nem kelt fel az ágyból. Én szégyelltem magam helyette. A kistestvéremet, Lujzit is nagyon sajnáltam, aki még csak 8 éves volt ekkor. Nem értette, mi történik a családunkban. Félt, szorongott, megromlott az iskolai teljesítménye. Mindig hozzám bújt, mint egy riadt kis őzike. Rendszeresen én mentem el az iskolai szülői értekezletekre, mert egyik szülőre sem számíthattunk, apu meg maga alatt volt, őt erősítenem kellett. Befelé fordult, nem beszélt és nem kelt fel, miközben anyu meg a második tini korát élte és szidta őt. Borzalmas időszak volt.”

A fent leírt élettörténetekből érezhető, hogy ha a gyermek szülőként kezd el viselkedni a családban, akkor magára vállal olyan terheket, ami nem az ő felelőssége és nem az ő életkorának megfelelő kihívás.

Eközben még érzelmi támaszt is nyújt a szülőknek – akik tehetetlenek maradnak – megüzenve azt nekik, hogy majd ő megoldja  a nehézségeket. Sajnos ez gyakran jár azzal, hogy a fiatalnak a saját életére nem marad idő, energia, pénz. Amikor esetleg párkapcsolatot létesít, akkor gyakran kerül előtérbe a gyerekkorban megtanult működés, ami nehezítheti a párkapcsolati egyensúly kialakulását. 

Mi lehet a megoldás?

Ha egy ember felismeri, hogy a gyermekkori támasznyújtás átlengi a felnőttkori működését is, ha a párkapcsolatában emiatt túlterheltnek érzi magát, akkor érdemes pszichológusi segítséget kérnie. Ezt a működést nem lehet elhatározással megszüntetni, mert belénk ivódik. A párkapcsolatban az egyéni határaink képviselete nagyon fontos. A megoldás olyan önbizalom kiépítése, ami által elhisszük, hogy nem azért vagyunk szerethetők, mert kiszolgáljuk a másik igényeit, hanem mi magunk vagyunk értékesek a párunk számára. Ehhez azonban pszichológusi segítség szükséges.