Kommentcunami a hülye gyerekekről és a hülye szüleikről

Hülye gyerekek és az ő hülye szüleik

Attól tartok, hogy a hülye gyerekek és az ő hülye szüleik lassan cikksorozattá növi ki magát. Sztorik vannak, hiszen minden reggel történik ez-az utazás közben. Szerencsére mások is látnak, hallanak sok mindent, van véleményük, ezért aztán közösen írjuk az újabb részeket. Most is a kommentek közül válogattunk, vagyis ezt a részt ti írtátok.

A gyereknek nem tesz jót, ha mindent ráhagynak

“A leírt példái olyan esetek, amelyekben kizárt, hogy a külső szemlélő félreértse és egyéb információk hiányában elhamarkodottan ítélne, tehát röviden: vannak gyermekesek, akik nem nevelik a gyerekeiket. (Ami nem összetévesztendő az idomítással!) Nota bene, szinte már félnek tőlük. Második meglátásom: sajnos éppen az ilyen gyerekekből válik általában egoista, másokon keresztül gázoló felnőtt – ez a jobbik eset. Vagy éppen olyan ember, aki az első kudarcokat az iskolában, munkahelyen – amely helyeken már nem ő az első, a privilegizált, akinek minden szabad – nem tudja megfelelően kezelni. Vagy agresszív lesz, aki rosszabb esetben besétál sérelmei színhelyére egy szép napon, és tömegvérengzést rendez, vagy egész életében dolgozhat azon, hogyan másszon ki a depresszióból.”

A hiszti nem lehet hatásos fegyver

“Csak egyetlen példát hozva első körben: egy olyan gyerek, akitől félnek a szülei, általában mindent megkap, amiért kellő erővel hisztizik. Ha belépsz a lakásukba, mindenütt gyerekjátékok vannak, a tévéből vagy számítógépről a gyerekcsatorna üvölt, egyetlen zuga nincs az egész háznak, ahol még a szülők egyéniségéből is fellelhető lenne nyomokban is bármi. Csak a gyerekről szól minden. Látszólag. Valójában az egyik legfontosabb szükségletét nem adják meg a gyereknek: a határokat. Azt a tapasztalatot, hogy a külvilág mégsem csakis róla szól, még ha otthon tényleg minden köré szerveződik is. Neki minden egyes szavát áhítattal hallgatják otthon, és ő nem tanul meg odafigyelni másokra. Amikor pedig már bekerül egy közösségbe, és elvárnának tőle legalább egy minimális szintű másokra figyelést, addigra már sokszor késő: a gyerek még ellenállóbb lesz, és indul a sok macera, kivizsgálás, pszichológus, osztályból kivétel.“

Nem zseni, hanem…

“Az egyik osztályomban van egy fiú, aki olyannyira nem képes végighallgatni a másikat, hogy kb. lehetetlen tőle befejezni egyetlen mondatot is, simán a szavamba vág gátlás nélkül, amikor neki kérdése van. De a legdurvább, hogy felteszi ugyan a kérdést, de már a neki adott válaszra sem tud vagy akar odafigyelni, beszél tovább. Lényeg, hogy az embernek már egy idő után tényleg az az érzése akkor, amikor jelen van, hogy őt kizárólag önmaga érdekli, mert tényleg, még a kérdéseit is azért teszi fel, mert addig is ő beszélhet, az is őróla szól. Okos gyerek egyébként, de a szülei ezt teljesen más szemüvegen át ítélik meg: mármint tény, hogy tényleg okos, de szerintük azért kérdez és beszél folyton, mert neki már előrébb jár az agya, és túl nagy az információigénye. Hát nem tudom, de szerintem ha a saját kérdésére én egy egymondatos, lényegre törő választ adok, akkor bármekkora zseni is, csak végig kéne hallgatnia a válaszomat, ha tényleg meg akarja azt ismerni. De legtöbbször már a második szónál másra vált, tehát nekem egyáltalán nem a tudásvágyat tükrözi ez a mentalitás, hanem azt, hogy ő a világ közepe, és nehogy már a válasz idejére ne róla szóljon bármi.”

A szülőnek muszáj nevelnie a pedagógus szerint is

“Egyszer egy szülőnek elmondtam (általánosságban), hogy mi az az alapvető tisztelet, amit “elvárnék” a diákoktól a nevelés érdekében. Mire hozzátette: hát ezeket én is elvárnám a gyerekemtől, de én sem kapom meg. Elnevettük a dolgot, de elgondolkodtató a válasza: szívesen megkérdeztem volna, hogy és mégis: hány éves korától nem bír a gyerekével? Bepelenkázni még be tudta? Vagy háromévesen “romlott el” ez a bizonyos elvárt tisztelet? De megtartottam a kérdést magamnak, valószínűleg nem tudott volna válaszolni. Aki viszont a saját szüleit nem tiszteli, abban ez az érzés ki sem alakul már senki iránt. Bele se merek gondolni, hogyan viselkedhet majd egy ilyen egy párkapcsolatban, ha addig valahogy meg nem tanítja az élet mégis erre.”

Nem kristály, nem indigó, hanem neveletlen

“Amikor reneszánszukat élték ezek a mindenféle ezós lehúzások úgy 10-15 éve, hogy aurafotót lehetett készíteni, meg egyes “látók” már az aurád színe alapján is megmondták a betegségeidet, amiket természetesen ők “gyógyítottak”… na, akkor terjedt el ez az elmélet, hogy 1975 után már születtek indigógyerekek (indigókék aurával, hiperaktív természettel, de zseniális képességekkel), 2000 után pedig már megszülettek a “kristálygyerekek” is, akiknek nem lila, nem sárga, hanem egész egyszerűen kristályszínű az aurájuk, és ők már nem is rosszak, hanem ők lesznek a világ megmentői, gyógyítói, különleges kis tanítói. Aztán voltak még fokozatok, de annál a pontnál, amikor minden hiperÖdönkét, aki rugdalta a néniket a buszon, azzal diagnosztizáltak ezószülők, hogy indigó meg kristály, feladtam.“

A szülőség nem mindig könnyű

“Azoknál a dolgoknál, ahol muszáj annak lennem mindenki érdekében, ott főnöknek KELL lennem, ezt vállaltam azzal, hogy szülő lettem. Vállaltam, hogy bármilyen nehéz is, de meg kell tanítanom a gyerekemmel, hogy néha nem ő a világ középpontja, hanem talán az az idős néni, akinek át kell adni a buszon a helyet, vagy az az ember, akinek most igenis csöndben hallgatjuk meg a szavát, nem vágunk bele. És akkor ezt vajon úgy szeretném elérni, hogy akkor mindig, minden körülmények között keménykedem? Hát nem. Csak akkor már eleve nem is tiltok-parancsolok, amikor lazább a szitu. Ilyenkor megadom a választási lehetőséget, mert tudom, hogy bármit választ is, az vállalható lesz. Ha viszont egy helyzethez eleve úgy állok, hogy itt én tudom, hogy mit szabad és mit nem, ott akkor nem fogok a vörösfejű hiszti hatására sem változtatni, mert totál következetlenségbe taszítanám vele a gyereket. Még jobban leegyszerűsítve: nem szólok rá napi ezerszer a totyogóra, hogy nem szabad, olyan dolgok miatt is, amikből semmi baja nem lesz senkinek, de amikor rászólok, hogy nem szabad, akkor azt komolyan is gondolom, el is várom, és nem engedek a hiszti miatt sem, mert legközelebb talán az életét sodrom veszélybe azzal, ha nem tanulta meg, hogy a nem szabad, az tényleg nem szabadot jelent.  Annyi csak, hogy minden baromság miatt nem kell keménykedni, pláne nem úgy, hogy egyszer ráhagyjuk, máskor meg magunkból is kikelünk.”