2017. Február 01.

Ma dönthetnek: magánügy marad-e az erőszak

Szerdán az LMP és az Együtt jóvoltából két olyan indítvány is kerül a Parlament Igazságügyi Bizottsága elé, ami az isztambuli egyezmény ratifikációját, vagyis törvénybe iktatását sürgeti. Nem először. De miről is van szó pontosan? És miért mondja mindenki azt, hogy ez döntő jelentőségű?

B.Sz.

Az Európa Tanács 2011-ben fogadta el az egyezményt, melynek célja a nők elleni erőszak és általában a családon belüli erőszak megelőzése, felszámolása. Az egyezmény zéró toleranciát hirdet a családon belül erőszak összes formájával szemben, a lelki erőszaktól a kikényszerített abortuszon át a szexuális vagy a fizikai erőszakig. Üzenete szerint egy mai, modern társadalomban az erőszak nem lehet magánügy.

Magyarország 2014 márciusában aláírta ezt az egyezményt, de a törvénybe iktatás a mai napig nem történt meg. A kormány álláspontja szerint az előkészítéshez további időre van szükség. Vagyis az elmúlt három év nem volt elég.

Mindez azt jelenti, hogy bár letettük a voksunkat az egyezmény célkitűzései mellett, eddig még semmilyen konkrét kötelezettséget nem vállaltunk azokért. Nem vállaltuk például, hogy a törvényeinket harmonizáljuk, hogy a szavakon túl, az intézkedéseinkben is megvédjük az áldozatokat. Nem vállaltuk, hogy pontokba szedjük a tennivalókat, és nem vállaltuk azt sem, hogy biztosítjuk a mindehhez szükséges (anyagi, szakember- és egyéb) forrásokat.

“Ahhoz, hogy egy ígéret komolyan vehető legyen, három dologra van szükség: határidőkre, költségvetésre és felelősökre. Itt egyik sincs jelen. Márpedig ezek nélkül az ígéret megmarad az elvek szintjén, mert nem számon kérhető” – mondja dr. Spronz Júlia, a PATENT egyesület munkatársa.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 2014-es adatai szerint Magyarországon a 15 éves kor fölött több mint egymillió nő válik fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatává. Több mint 223 ezer nő él jelenleg is olyan párkapcsolatban, amelyben partnere fizikai és/vagy szexuális erőszakot követ el vele szemben.

De milyen elveket is jelent maga az egyezmény?

Maga az isztambuli egyezmény egy átfogó stratégia, ami kitér:

a családon belüli erőszak megelőzésére,
az áldozatok jogaira,
az áldozatok megsegítésére,
a bűnismétlés megakadályozására,
a kormány kötelező együttműködésére a civil szervezetekkel.

Mi változna konkrétan, ha a kormány végre törvénybe iktatná?

óvodai, iskolai, egyéb felvilágosító kampányok születnének;
az oktatási tanterv részei lennének a sztereotípiamentes nemi szerepek, és a nők elleni erőszak témái;
továbbképzéseket tartanának az áldozatokkal kötelezően együttműködő hatóságok dolgozóinak;
hatékonyabbak lennének a 0–24 órás ingyenes segélyvonalak;
szükség esetén az áldozatok az azonnali meneküléshez megfelelő elhelyezést kapnának;
az elkövetőt hatékonyan és ténylegesen (szükség esetén hónapokig, évekig) távol tartanák az áldozattól;
a büntetőeljárásokat azonnal lefolytatnák, a szankcióknak visszatartó erejük lenne (a jelenleg domináló pénzbüntetés, megrovás, próbára bocsájtás, vádelhalasztás ismételt gyakorlatával szemben);
tiltott lenne a mediáció, ami szakemberek szerint gyakran végződik a családon belüli áldozatok felelősségre vonásával;
kötelező lenne biztosítani az intézkedésekhez szükséges forrásokat (az LMP szerint 8 milliárd forintot);
az érintett civil szervezeteket elismerné, támogatná a kormány.

“Üdvözöltük 2014-ben az aláírást, ugyanakkor nagyon csalódottak vagyunk, amiért így elhúzódik a ratifikáció – mondja Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke. – Érthetetlen, hogy miért késlekedik a kormány. Ennek véleményünk szerint részben ideológiai, részben anyagi okai vannak. Úgy tűnik, a családon belüli erőszak áldozatainak védelme egyszerűen ma nem prioritás. Pedig a felelősség a döntéshozóké. Mert annak ellenére, hogy a családon belüli erőszak közvetlenül nem érint mindenkit, ez mindannyiunk ügye. Csak azért, mert nem követeli egy feldühödött tömeg az egyezmény törvénybe iktatását, a politikusok még felelősséggel tartoznak az áldozatok jogaiért.” Antoni Rita szerint kifejezetten káros a jelenlegi szervezetek “démonizálása” is – ahogy fogalmaz. “Ezek a szervezetek állami feladatokat látnak el, ráadásul folyamatosan égnek a vonalaik.”

“Legfontosabbnak a szakemberképzést tartanám – emeli ki dr. Spronz Júlia a szerinte legégetőbb kérdést. – Az ezekben az ügyekben eljáró szakemberek, például bírók, gyámhatósági ügyintézők, családsegítők ugyanis sokszor nem ismerik fel az eléjük kerülő ügyben az erőszak jelenlétét. Nemcsak az számít családon belüli erőszaknak, ha valaki monoklival a szeme alatt kerül a bíró elé. Az elkövető sok esetben elbűvölő, udvarias, jól öltözött, iskolázott úriember, márpedig a jogalkalmazók fejében nem ez a kép él.”

A szakemberek szerint egyelőre messze vagyunk attól, hogy a konkrét intézkedések megvalósuljanak. Egyelőre ugyanis még azért kell küzdeniük, hogy a kormány egyáltalán bevonja a szakmai előkészítésbe a kérdésben igazán érintett civil szervezeteket.