nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
“Ultrahangos fotók és egy emléklap – ennyi maradt nekem az első gyerekemből”

“Ultrahangos fotók és egy emléklap – ennyi maradt nekem az első gyerekemből”

Amikor egy terhesség vetéléssel végződik, az tényleg olyan, mint a világvége. El sem tudja képzelni az ember, hogy lesz még valaha boldog, és még ha újra teherbe esik, sem érzi ugyanazt a felhőtlen örömöt, mint először. A félelem, az aggodalom állandó társa lesz. Amikor végül megszületik a kicsi, az olyan, mint amikor vihar után szivárvány ragyog fel az égen. Ezért hívjuk a vetélés után érkező gyerekeket szivárványbabáknak.
Fodor Marcsi
f Ajánlom

Büki Szabina két csodálatosan szép szivárványgyerek anyukája. A lánya ötéves, a fia kettő és fél. Igazi csoda az ő létük – de Szabina első terhessége is felejthetetlen. Akkor is, ha fájdalmas rágondolnia. 

“Megvannak az ultrahangos fotók és az emléklap is, amit a kórházban kaptam. Ennyi maradt nekem az első gyerekemből. Ma már szívesen mesélek arról, mi történt velem, de sokáig képtelen voltam erre. 13 hetes terhes voltam, amikor az ultrahangos vizsgálat során kiderült, hogy nem hallani a szívhangot. Teljesen magam alá zuhantam, amikor közölték velem – de senki nem vigasztalt.

A nővérek közömbösek, távolságtartók voltak, minden érzelem nélkül közölték, mi fog most történni. Hogy menjek haza, és két nap múlva jöjjek vissza, ha nincs változás, mert akkor majd megindítják a szülést. Összeomlottam, és végigsírtam a következő két napot.

Büki Szabina szivárványbabái

Amikor visszamentünk a kórházba, infúziót kaptam, ami beindította a fájásokat. Nem maradt velem senki. Egyedül hagytak, és csak annyit mondtak, hogy ha nyomnom kell, ügyeljek rá, hogy minden az előkészített edényekbe menjen. Ha észreveszem, hogy megvan a baba, szóljak.

Rengeteg vért veszítettem, és közben a magzatot is. Láthatóan pici baba formája volt már, kis kéz kialakulóban, picurka lábak, pici fekete gombszemek. Óriási sokk volt számomra ez a látvány.”

“Elzárkóztam mindenkitől”

Szabina esete egyáltalán nem egyedi. Magyarországon évente 16 ezer terhesség végződik vetéléssel. A terhességek közel ötöde. Míg Németországban, Ausztriában ilyenkor külön szobát biztosítanak a nőknek, és arra bátorítják őket, hogy töltsenek időt a megszületett gyermekkel, készítsenek róla fotót, talplenyomatot, tegyenek el hajtincset, és búcsúzzanak el. Ha erre képtelenek, akkor ezeket az emlékeket a kórház tárolja, és a család rendelkezésére bocsájtja, ha később felmerül bennük ennek az igénye.

Itthon más a szokás. Magyarországon általában amilyen gyorsan lehet, eltüntetik a magzatot, hiszen megfogalmazásuk szerint az “nem szép látvány”. Úgy csinálnak, mintha az egész meg sem történt volna, és azt sugallják az anyáknak: nekik is így kellene viselkedniük.

“Sokáig nem tudtam beszélni arról, ami velem történt. Elzárkóztam mindenkitől, és hetekig senkivel nem beszéltem. Még a telefont se vettem fel. Magamba zárkóztam. Saját magammal kellett megküzdenem. Amikor visszamentem dolgozni, az sem volt jobb. Rosszulesett, ha valaki odajött sajnálkozva, hogy hallotta, mi történt. De még rosszabb volt, ha nem tudták, mi van, és megkérdezték, mi volt az ultrahangon, tudjuk-e már, hogy fiú vagy lány. Azt a kínos csendet, amikor elmondtam, mi van… A kórházba többször is vissza kellett mennünk, de nem sikerült kideríteniük, mi volt a vetélés oka.

Büki Szabina a gyerekekkel

 

Azt mondták, próbálkozhatunk nyugodtan. De én nem tudtam, akarok-e még valaha próbálkozni. Bár nagyon szerettem volna családot, úgy éreztem, nem tudom ezt még egyszer végigcsinálni.”

“Lépj túl rajta!”

“Leginkább ezt a mondatot hallják az anyukák, ha nagyon belemerülnek a gyászba. Meg hogy majd lesz másik, inkább örüljön neki, hogy így történt, hiszen a természet tudja a dolgát, okkal történt mindez. Azt sugallja mindenki, hogy a nőnek nincs joga a gyászhoz, pláne ha eltelt már 2-3-4 hónap – magyarázza Pintér Ilona dúla és gyászcsoportvezető, aki négy éve tart foglalkozásokat, Vendégbabák elnevezéssel. – Grafológiát, természetgyógyászatot és dúlaságot tanultam. Egy továbbképzésen futottam bele Singer Magdolna előadásába, aki elmesélte, gyakran méltatlan körülmények közé kerülnek azok a nők, akik elvetélnek. Bár maga a veszteség is szörnyű, még rosszabb, hogy a nővérek, orvosok nem tudják, hogyan kezeljék a helyzetet, és gyakran talán önvédelemből, rideg, távolságtartó módon viszonyulnak az anyákhoz. Éreztem, hogy a dúlaságom tapasztalatait és a gyásszal kapcsolatos tanulmányaimat ötvözve hatékony segítség lehetek, veszteséget feldolgozó csoportvezetőként.”

Ilona nem hirdeti sehol a csoportot, és pénzt sem kér érte.

“Nem vagyok pszichológus, a csoportot sem vezetem, hanem kísérem. Nem adok tanácsot sem, mert nincs rá szükség. A csoport maga gyógyító erővel bír.

Egymás történeteit hallgatva megkönnyebbül az ember.  Rádöbben, hogy nincs egyedül, mindez másokkal is megtörténik. Az első alkalommal szinte mindenki sír, és később is vannak nehezebb pillanatok, hiszen közösek a gondok. A környezet reakciója, a fájdalom, düh, amit egy másik várandós anyukát látva érez az ember. A vetélés, vagy egy újszülött elvesztése speciális veszteség: megrendül az emberben a saját teremtő erejébe vetett hite.”

Árvai Évi és kislánya, Zoé
Árvai Évi és kislánya, Zoé

“Nem tudom újra végigcsinálni”

“Pajzsmirigy-alulműködés miatt négy évig nem estem teherbe – kezd bele a történetébe Árvai Évi. – Miután végre kiderült, és gyógyszert kaptam rá, szinte azonnal várandós lettem. Nagyon nagy volt az öröm. Elkezdődtek a reggeli rosszullétek, fáradtság, mellfeszülés, közben megkaptuk az első ultrahangra is az időpontot. A tizenkettedik héten minden rosszullét elmúlt – én meg örültem, hogy milyen jó, hogy csak ennyi volt. Az ultrahangon mondták, hogy látják a zsákot, de még nagyon pici, biztos elszámoltam magam, ez még csak héthetes. Megnézett egy másik orvos is, ő is azt mondta, hogy minden rendben van. A következő vizsgálat három hét múlva volt esedékes – hogy hallhassuk a szívhangot.

De szívhang nem volt, csak a nagy csend. Egy világ tört össze bennünk. Azt gondoltam, hogy ez nem is velem történik meg. Sírva hagytam el a rendelőt. Bárki bármit szólt hozzám, csak sírni tudtam. Amikor egy év múlva újra pozitív lett a terhességi tesztem, azonnal elkezdtem sírni. Eltöltött az aggódás, hogy én ezt nem tudom újra végigcsinálni, újra kibírni azt a fájdalmat.

Amikor ultrahangra mentünk, már nem féltem, valósággal rettegtem. Amikor az orvos azt mondta, hogy minden rendben, és megmutatta a szívhangot, úgy tört ki belőlem a sírás, mint előtte még soha. Még az utcán hazafelé is végig sírtam. Kilenc hónapig minden egyes napot végig aggódtam. A negyvenedik héten aztán azt mondták, annyira rossz a vérképem, hogy nem várhatunk tovább, hogy beinduljon a szülés, meg kell indítani. Mivel nem tágultam, császármetszés lett belőle.

Nagyon féltem, egészen addig, míg meg nem hallottam a cica kis hangját, ahogy sír. Zokogni kezdtem a megkönnyebbüléstől. Hogy itt van, és nincs semmi baja.

A kis Zoé 4230 grammal és 52 centivel született. Így lett teljes az életünk.”

Nincsenek jó szavak

A vetélés tabunak számít. Nem illik beszélni róla. Talán ezért olyan suta mindenki, ha ilyesmiről hall – nem tudja, mit kéne mondani, hogyan kellene fogalmazni. Egy dolog azonban biztos a szakértőnk szerint: nincsenek jó szavak, és nem is kell őket keresni!

Nem bűn felvállalni, hogy nem tudjuk, mit kellene mondani. Bőven elég, ha leülünk a szenvedő mellé, és vele vagyunk. Nem kell elmesélni neki, mi történt velünk, és nem kell tanácsot sem adni. Csak támogatni. Akár szavak nélkül is.

Van azonban, amikor nem elég a barátok, családtagok támogatása – külső segítség kell.

“Sokan összekeverik a szomorúságot, a gyászt a depresszióval. A depresszió az, amikor nem megy dolgozni, nem kel ki az ágyból, nem tud aludni, enni. A szomorúság viszont teljesen természetes reakció egy ilyen élmény után. De az igaz, ebbe is bele lehet ragadni. Vannak esetek, amikor valaki évek múlva kér segítséget. Akkor jön rá, hogy ezt egyedül nem tudja feldolgozni” – magyarázza Pintér Ilona.

Gyakori, hogy az emberek megijednek a csoport szótól. Azt gondolják, minek hallgatnák a mások baját, elég nekik a sajátjuk is. Meg aztán nem is akarnak másoknak mesélni a saját fájdalmukról, sírni előttük. De a csoportoknak, a közösségeknek különleges gyógyító erejük van, és olyasmire képesek, amire az egyéni terápia soha.

“A vendégbabák csoportban két szabály van. Az egyik, hogy ami ott elhangzik, az nem kerülhet ki. A másik pedig, hogy nem ítélkezünk egymás fölött. De ez utóbbi csak az első pár alkalommal fontos: ahogy megismeri az ember a másik története után a személyiségét is, már eszébe sem jut elítélni. Épp ezért bárki csatlakozhat a csoporthoz, nincsenek megkötések. Olyan is jöhet, aki pár hetes magzatot veszített el, vagy pár hetes csecsemőt – de akár olyanok is, akiknek abortuszuk volt. Hiszen mindenkinek közös itt a fájdalma: anyának érezték magukat, és ezt elveszítették.”

Szivárványbabák

“Mi van, ha őt is el kell engednem?”

“Hiszek abban, hogy ha elmesélem, ami velem történt, az segít valakinek, aki hasonló gondokkal küszködik éppen. Más kérdés, hogy én kevés segítséget kaptam akkoriban – magyarázza Várfi Andrea. – Amikor teherbe estem, egy tízszobás házban laktunk, húsz magyarral együtt, és állandóan feszült volt a légkör. Folyamatos csaták, viták folytak a házban, és az otthonról jövő hírek is elkeserítőek voltak. A férjem anyja haldoklott, és úgy döntött, hogy utoljára még meglátogat minket. Soha nem voltam anyósommal jó viszonyban, és tudtam, hogy nem örülne ennek a bébinek, hiszen az előző érkezését sem fogadta pozitívan. Kértem is a férjemet, ne szóljunk neki erről a babáról. De a sors másként rendezte a dolgot.

Egyik este veszekedtünk a konyhában, amikor éreztem, hogy begörcsölt a hasam, és vérezni kezdtem. Hathetes terhes voltam, és az orvos azt mondta: semmit nem tudnak tenni. A fiam hetedik születésnapján vetéltem el.

Tortát sütöttem neki, és ő örült, hogy itt vannak a nagyszülei. Én pedig tudtam örülni az ő örömének, úgy is, hogy közben megéltem azt is, hogy nincs már itt, aki pedig nemrég még velünk volt. Akit vártunk, akartunk és terveztünk. Úgy gondolom, hogy azért ment vissza, ahonnan jött, mert én még nem álltam készen arra, hogy őt is meg tudjam védeni. Reméltem, hogy ha elcsitulnak körülöttünk a dolgok, akkor talán majd újra engem választ anyukájának.

Egy hónappal később sikerült elköltöznünk, és két hónappal később újra várandós voltam. Nagyon féltem, mert nem akartam újra átélni a veszteséget, de tudtam, hogy nem tudok félelemben nekivágni ennek a kilenc hónapnak. Nem tudok arra felkészülni, mi van, ha őt is el kell engednem. Vagy várom teljes szívvel és odaadással, vagy felesleges.

Anthony most kilenc hónapos. Mióta megszületett, megszámolni sem tudom, hány szivárványt láttam. Eleven, mosolygós, jókedvű baba – mellette senki nem lehet szomorú.”

“Mióta megszületett, megszámolni sem tudom, hány szivárványt láttam”

 

 

Megosztás Facebookon