nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Nem attól lesz boldog a gyerek, ha érettségije meg diplomája lesz

Nem attól lesz boldog a gyerek, ha érettségije meg diplomája lesz

Az érettségizettek és mindenki más, akik hisznek a mesékben, még mindig azt szajkózzák a gyerekeiknek, hogy tanulni kell ahhoz, hogy legyen az emberből valaki. És már az óvodában kezdik. Angol, úszás, lovaglás, suli-előkészítő. Mert akkor lehet a menő általános iskolába és a versenyistállónak is beillő elegáns budapesti gimibe bejutni. Pedig...
Hódos Hajnalka
Hódos Hajnalka
f Ajánlom

A férjem felnéz a homokozóból. Nem rám, az ég felé emeli a tekintetét, én igyekszem szenvtelen arccal tovább hallgatni a lófarkas anyukát, aki leplezetlen megdöbbenéssel rám mered, amikor megtudja, hogy a kislányunk a helyi alternatív óvodába jár szeptembertől és nem a környékbeli menők egyikébe. Ahova ti írattátok, semmi nincs, mondja, nincs angol, nincs úszás, nincs lovaglás, nincs sószoba, nincs hangszeróra, nincs játékos informatika, nincs suli-előkészítő, nincs semmi. “Mi lesz így a gyereketekből? Hogy fogja megállni a helyét? Hogy fog így versenyre kelni a több nyelven beszélő kortársaival, akik mindenben előnyt fognak élvezni? Hogy tehetitek ezt? Hogy jut be az egyetemre? Belegondoltatok, mi lesz így belőle a mai világban?”

Még pár évig gyerek, mondom inkább magamnak, mint neki, rohan, meg se hallja. Megy a nagyobbikért a lovasudvarba.

Hetedik évvége–nyolcadik félév. Ezeken a jegyeken dőlt el minden.

Ezeket a jegyeket “vittük” az általánosból. Itt dőlt el minden, legalábbis ezt hittük. Ezt mondták. Mondtak mást is, nekem azt, tanuljak, hogy ne kelljen annyit güriznem, mint anyámnak. Hogy ne kelljen fizikai munkát végeznem. Hogy legyen belőlem valaki.

Az iskolában a pályaválasztási tanácsadás úgy zajlott, hogy aki ötegész vagy négyegészhét körül volt, valamint az orvos-ügyvéd-igazgató-tanácsnál dolgozó szülők gyerekei mentek a helyi gimnáziumba, a négyegész fölöttiek választhatták valamelyik helyi szakközépiskolát, akinek több hármasa volt vagy annál gyengébb jegyei, az mehetett szépen a szakimukiba. A szakimuki a helyi szakmunkásképző intézet volt. Itt tanultak a pincérek, a karosszérialakatosok, a fodrászok, a szobafestők, a varrónők.

Nem attól lesz boldog a gyerek, ha érettségije meg diplomája lesz

Valaki pedig csak abból lehetett a nyolcvanas évek derekán a déli kisvárosban, akinek van érettségije. És most is, ahogy ez a homokozó szélén a múlt héten kiderült.

Szóval, ott álltam alig tizennégy évesen, és azt hittem, hogy most eldől minden. Szürreális és félelmetes volt belegondolni, hogy az a szakma, az a pálya, amit most választok, az elkövetkező ötven évre szól. Úgyhogy inkább bele se gondoltam. Abba inkább belegondoltam, hogy a fenébe lehet az, hogy a madárcsontú, halk szavú osztálytársam, aki nyolc év alatt az adjunktus apukán kívül semmit nem tudott felmutatni, nyolcadik félévére négyegésznyolc lett. Később már értettem.

Akkor csak annyit, a jegyek nem tükrözik a tudásom, az égvilágon semmit nem jelentenek. Ám ez nem önbizalmat adott, épp ellenkezőleg, félelemmel töltött el: mi van, ha nem vagyok olyan jó, ahogy mondják? Mi van, ha mégsem vagyok tehetséges? Mi van, ha ez a gimiben derül ki, és kettesekkel bukdácsolom végig? Ott állok tizennyolc évesen egy érettségivel, egyetemre, főiskolára nem is gondolhatok, szakmám meg nincs?

Így kerültem szakközépiskolába, és négy évig tanultam az érettségimért és az első szakmámért. Sokat. Sok felesleges és használhatatlan dolgot és sok olyat, amikért azóta is hálás vagyok. A tízujjas vakírás és az igazgatási ismeretek ilyen, hogy a gyorsírás holt tudássá lett, sajnálom, de elfogadom. Eljárt felette az idő.

A szakmunkások három év alatt végeztek. Ráadásul alig tanultak valamit, hittem én, Aki Bezzeg Érettségizett Lesz, hiszen a három iskolai év alatt meghatározott időközönként szakmai gyakorlatuk is volt. Igen ám, csakhogy a szakmunkások a szakmunkás suli után beültek az esti gimibe, ahol két év alatt letették az érettségit. Pontosan olyat, mint amilyen nekem volt. Nekem, aki Valakinek Készült. A szakmunkásoknak a szakmai gyakorlat alatt lettek kapcsolataik. Kereshettek feketén egy kis pénzt. Egy ügyes fodrász a szülei segítségével saját üzletet tudott nyitni, és mire önállósodott, elterjedt, hogy jól vág, és valami új festékkel dolgozik, ami tényleg befogja az ősz hajat, egyből lett saját ügyfélköre is.

Aztán jött a rendszerváltás után az első munkanélküliségi hullám, és jöttek a tanfolyamok, ahol Az Érettségizettek szakmáját sokszor kétszer három hónapos gyorstalpalón lehetett megszerezni. A munkaügyi központok ontották a képzéseket, soha annyi vám- és jövedéki ügyintéző nem koptatta a padokat, mint a kilencvenes évek végén. Ötvenes apukák lehettek kosárfonók vagy talpmasszőrök. Végül jöttek az egyházak, akik visszakapták az iskolát és a templomot belülről soha nem látott szülők gyerekei az egyházi gimibe jártak, mert ott aztán érettségibb az érettségi. És mert a szülők hitték, hogy az egyháznak van pénze, és oda mennek a jobb tanárok is. Meg talán nem fog a gyerek fejére hullani a vakolat sem az osztályfőnöki órán. Persze ez már inkább korrajz, politika és oktatási mutyi, de a képzés az képzés. Az érettségi pedig érettségi.

Nem attól lesz boldog a gyerek, ha érettségije meg diplomája lesz

Aztán most itt állunk Európában, és itt van az emzéperiksz generáció, aki úgy röpköd a Wizzair akciós járatain, ahogy mi a szomszéd faluba mentünk a távolsági busszal búcsúba.

Már a felsőoktatási tanulmányaik alatt szakmai gyakorlatot szereznek, ösztöndíjakat nyernek, és látogatnak külföldi egyetemeket, tudják, mit ér a szakmai és a nyelvtudásuk. Meg is kérik a maguk árát.

De ami még fontosabb, hogy itt egy generáció, amelyik már nem itt fog érettségizni – ha fog –, hanem külföldön, mert a szülei fogták magukat, és kimentek. És ezek az emberek szinte mind szakmunkások. Olyan emberek, akiket az Érettségizettek sokszor lenéztek. Mert nekik nincs.

Hát nekünk meg most nincs megbízható vízvezeték-szerelőnk, aki hétvégén is kijön csőgörényezni. Nincs kőműves, céencés meg pincér. Nincs targoncás és ápoló. Nincs vadakat terelő juhász. Mert kinn vannak. És nem néhány évre mentek ki szittelni, meg hogy elpincérkedjenek, aztán hazahozzák a dajcsmarkot, és itthon vegyenek belőle kocsit, lakást, vagy nyissanak egy kis üzletet a főúton.

Ezek a szakmunkások harmincas-negyvenes emberek, akik eladták a házukat, lakásukat, és nem jönnek haza. Mert kinn megélnek, itthon nem. És sokan vannak, nagyon sokan.

Az Érettségizettek pedig, és mindenki más, akik hisznek a mesékben, még mindig azt szajkózzák a gyerekeiknek, hogy tanulni kell ahhoz, hogy legyen az emberből valaki. És már az óvodában kezdik. Angol, úszás, lovaglás, suli-előkészítő. Mert akkor lehet a menő általános iskolába és a versenyistállónak is beillő elegáns budapesti gimibe bejutni. Onnan meg az egyetemre. Akinek bejött, hiszi, hogy a gyereknek is bejön. Akinek nem jött be, ha addig él is, ha beledöglik is, de a gyereknek be fog jönni!

Vidékieknek ugyanez a legalább valamilyen főiskola. Régen íróknak, költőknek, színészeknek könyörögtek a szüleik, hogy legyen rendes pógári szakmájuk. Nekünk nem pógári szakma kell, kenyér a kezünkbe, hanem diploma. De legalább egy érettségi. Még mindig. Még most is. Úgy van ez beleivódva a magyar nép lelkébe, mint a tejkenyérparízer, ha bemegyünk a boltba. Mint a sírva vigadás és az úri murik. Ha éhen döglünk, diplomával a zsebünkben tegyük. Magyarországon mindenki ilyen kifacsart módon akar valaki lenni.

Nem attól lesz boldog a gyerek, ha érettségije meg diplomája lesz

Pedig a gyerekeink attól lesznek boldogok, ha azt csinálhatják, amihez értenek: ha játszhatnak.

Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk. Nem lovagolni és úszni kell, hanem gilisztát fogdosni, bodobácsot gyűjteni, sarazni és koszosnak lenni, rettenetesen koszosnak. Csúszni-mászni, bunkert építeni. Világgá menni.

Nem elhinni, hogy alig tizennégy évesen eldőlt minden, hanem kipróbálni lehetőleg mindent, amire lehetőség van. A frászt hozni a szülőkre, hogy nem lesz belőlünk semmi, hogy csak úgy lézengünk. Odaállni a harmadik generációs értelmiségi családban a zongora mellé és kijelenteni, hogy az asztalos szakmát választottuk.

Mert valaki nem az lesz, akinek van érettségije, hanem az, aki dolgozik. Aki munkát fektet valamibe, amihez van kedve, tehetsége, szorgalma. Aki elhivatott és a munkájának jó szakemberévé válik, legyen ács, bádogos vagy bognár. És ha elsőre nem jó szakmát választottunk, akkor legyen bátorságunk tovább állni, mert nem befejezni kell, amit elkezdtünk, hanem bátran változtatni.

Amit főleg nem kell: nem lenézni a kétkezi munkát, a szakmunkát.

Nem kell lenézni a karosszérialakatost, a szakácsot, a takarítót, a műkörmöst. Nem biztos, hogy azért lett az, aki, mert hármas volt nyelvtanból. Vidéken a legnagyobb háza mindig a hidegburkolónak meg a szobafestőnek volt. És a kamionos fiának volt egyedül normális farmerje az osztályban. Ő osztotta a Lila Pause csokikat is szünetben. És gondoljunk bele, mi lenne most velünk, ha Michelangelo kommunikáció szakra megy és nem egy rendes iparos lesz? Ha Gaudí excelgyárosnak áll?

Azért, mert a munka ebben az országban sosem volt divat, nem biztos, hogy nem szexi, csak valahogy mindig úgy alakult, hogy a dzsentrik távolságtartó, eltartott ujjú előkelősködése könnyebb út volt, mint megragadni a kapanyelet.

Megosztás Facebookon