nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
Gondolkodtál már rajta, mire fognak emlékezni a gyerekeid a gyerekkorukból?

Gondolkodtál már rajta, mire fognak emlékezni a gyerekeid a gyerekkorukból?

Általában én vagyok az az anyuka, aki mindent elfelejt. Elfelejtem a szülinapokat. Elfelejtem, hogy mit kellett volna a gyerekeknek vinni az iskolába. Elfelejtem ellenőrizni a házi feladatukat. Elfelejtem hogy kinőtték az ünneplős cipőt. Még azt is elfelejtem, hogy aznap egyáltalán kellett volna ünneplős cipő. Egyszerűen csak béna vagyok ebben.
Avatar
Natasa
f Ajánlom

Nem vagyok pedig olyan, aki el van szállva, és csak pislog, hogy “tejóég, hol vagyok, és mi történik körülöttem?” Igazából eléggé két lábbal állok a földön, csak épp elfelejtek egy nagy halom dolgot. A védelmemre szólva, borzalmasan sok dologra kellene háromgyerekes anyaként emlékeznem. A kis bénázásaim pedig összeállnak, és egy nagy kudarcélménnyé sűrűsödnek, pedig az eszemmel tudom, hogy ezekkel azért nem hagyom cserben a gyerekeimet, családomat vagy magamat.

Nem vagyok szétesve, de sosem leszek az az anya, aki mindig a topon van.

Lelkiismeretesen beleírok mindent a naptáramba, aztán persze elfelejtem megnézni, mit írtam oda. Ráfoghatnám a munkámra, hogy keményen dolgozom, és ezért hullik ki a fejemből egy rakás gyerekek körüli teendő, de akkor is ilyen voltam, amikor itthon voltam velük gyesen. Még akkor sem csak és kizárólag azzal foglalkoztam, hogy mi mindent kell elvégezni szépen sorban anyaként. Ettől gonoszrossz anya lennék? Nem hinném. Inkább csak tökéletlen vagyok. Elfelejtem, elkések, alig érek a végére bárminek, de azért közben a munkámat becsülettel elvégzem, és még tiszta ruhája is van otthon mindenkinek.

Gondolkodtál már rajta, mire fognak emlékezni a gyerekeid a gyerekkorukból?

Jellemző példa erre az, amikor a középső gyermekem ballagott az oviból. Az utolsó napok egyikén mentem érte az oviba, és csak néztem őt az ajtóból, ahogy játszik. Nem értettem, hova lett ez a négy év, hiszen még csak most volt, hogy az első nap beléptünk az oviba, és ő szorosan a lábamba csimpaszkodva rimánkodott, hogy ne menjek el. A fejemben nosztalgikus film játszódott le, közben még aggódtam kicsit azon is, hogy este dolgoznom kell, és ezzel párhuzamosan bevásárlólistát is írtam magamban, hogy hazafelé mi mindent kell beszerezni. A fejemben nem volt szabad hely.

Ekkor kezdett beszélni hozzám az óvó néni, mert minden gyereknek másnap vinnie kellett egy plüssállatot, hogy állatkerteset játszhassanak. Felfogtam, mit mond, csak aztán a többi gondolat, teendő két perc múlva már ki is tolta a memóriámból az újonnan elraktározott információt. Persze a gyerekeknek is elmondta az óvó néni vagy százszor, hogy másnap vigyenek plüssállatot, de egy alig hatéves gyerek finoman szólva is megbízhatatlan az ilyen dolgokban. Úgyhogy természetesen nem volt plüssállat velünk másnap. Egy szál sem.

Hogy felejthettem el? Az arcomba mondta az óvó néni, még lelkesedtem is, milyen jó ötlet. Hogy lehetek ilyen?

A gyermek arca lekonyult, az óvó néni pedig összevonta a szemöldökét. Ilyesmi zajlott le bennem: “Most az én gyerekem lesz az egyedüli, akinek nincs itt semmilyen állata. Nem hiszem el, hogy a táskámban még csillámos tündér varázspálca is van, hogy arról a nyolcmillió azonosíthatatlan gyerekcuccról már ne is beszéljünk, de egy darab mini plüsst sem találok benne. Mindegy, nem olyan nagy dolog ez.” És itt jön a trükkös rész mindig. Tudtam, hogy tényleg nem hatalmas tragédia, de látva a gyerekem arcát, nem bírtam elviselni még egy ilyen kicsi kudarcot sem.

Nem voltam képes azt mondani neki, hogy neki nem lesz plüssállata aznap, és kimarad a közös buliból. Elöntöttek a kudarcaim: minden kiabálás és az utána következő bocsánatkérés, ahogy elmagyaráztam, hogy nem szabadott volna így viselkednem. Minden elfelejtett szülinapi zsúr, ahová meghívták őket, de én azt sem tudtam, hányadika van, sokszor még a hónapot is eltévesztem, és hogy mindig az én gyerekeim azok, akiknek az anyukája ilyen feledékeny. Hirtelen nagyon elfáradtam, majdnem elbőgtem magam. Tudtam, hogy épp a bolhából csinálok elefántot, de már mindegy volt. Beküldtem az oviba, és megígértem neki, hogy akárhonnan is, de hozok neki plüssállatot. Szánalmasnak éreztem magam. Az idő szorított. Nemcsak vissza kellett érnem a foglalkozás kezdetére, de utána még be is kellett volna időben mennem a munkahelyemre.

Eléggé lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Egy pláza közelebb volt az ovihoz, mint az otthonunk, úgyhogy úgy döntöttem, veszek neki egy újat. Amikor odaértem, akkor szembesültem vele, hogy reggel 7:50-kor még nagyjából semmi sincs nyitva. Irány az éjjel-nappali gigaáruház a közelben, ami időveszteség, de ott legalább biztos találok valami plüssállathoz hasonlító tárgyat. Anyák napja környékén jártunk, úgyhogy szerencsém volt, a legnyálasabb plüssökkel találtam magam szemben, amikre mind rá volt írva, hogy “szeretlek anya” vagy hogy “legjobb anya a világon”. Gondoltam, még úgysem tud olvasni, megvehetek neki egy ilyen állatot, nem égetem le magam. Mert hát az elég egyértelmű, hogy a legjobb anyától nagyon messze álltam abban a pillanatban. Egy borzalmasan piros egeret sikerült vennem, ami szinte világít a sötétben, és még egy ronda rózsát is tart a kezében, de már nem érdekelt, csak rohantam vele vissza az oviba.

Időben voltam, odaértem, a gyermekem arca sosem volt még boldogabb, mint mikor meglátta az állatkát. Extázisban szorította magához, és közölte, hogy ez a világ legszebb egere. Végül is, egerek is vannak az állatkertben, igaz, hogy viszonylag ritkán pirosak és nem annyira szorongatnak rózsákat, de azért győztem. Boldoggá tettem a gyerekemet. Ez volt az én kis bizonyítékom, hogy mégiscsak jó anya vagyok.

Nem tudom, hogy a gyerekeim a piros egérre vagy az elfelejtett szülinapi zsúros csalódásokra emlékeznek majd. Szerintem az egérre. Arra, ahogy megmentem a helyzetet, még akkor is, ha előtte én rontottam el. Arra fognak emlékezni, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Nem sérül a lelkük attól, hogy az anyjuk feledékeny, túl sokat dolgozik, és nem hegyezi ki a ceruzáikat. A piros egerek számítanak, mert szeretetből vannak. Még ha rondák is.

Olvass többet a gyerekek lelkivilágáról:

Megosztás Facebookon