nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
“Beleszakad a szívem, hogy mindjárt kirepül a gyerekem”

“Beleszakad a szívem, hogy mindjárt kirepül a gyerekem”

Úgy repülnek az évek, hogy csak kapkodom a fejem. A lányom még csak most született, most pakolták rám a szülőszobán lilásfehéren, magzatmázasan azt a nyekergő csomagot, most volt először beteg, aztán meg kezdő óvodás, most meg már majdnem felnőtt nő, akinek nemcsak a formája alakult át, de a gondolkodása is. Én meg állok, és nem értem: hová tűntek az évek? Hogy lehet, hogy ő már ekkora, én meg – legalábbis belül – egy percet sem öregedtem? És úristen, mi lesz, ha kirepül?
Szilágyi Diána
Szilágyi Diána
f Ajánlom

Most ért véget az első középiskolai éve, amit nagyon tudatosan és megfontoltan dolgozott végig. Azért választotta ezt az iskolát, és azért tanult annyit az első évben, mint én a gimi négy éve alatt összesen, mert tervei vannak. Olyan tervei, amelyekre persze egyfelől baromi büszke vagyok, másfelől amelyektől tele a gatyám, de csurig. Mert ez a gyerek azt tervezi, hogy ha elvégezte a gimnáziumot, egy külföldi egyetemen tanul tovább, ösztöndíjjal.

Illusztrációk: etsy

És amilyen céltudatos – irigylem érte –, meg is csinálja. Röpke három év, és több ezer kilométerre éli majd tőlünk a napjait. Mi meg maradunk itt, egymásnak – ami persze jó is –, a hátunk mögött álló 19 év minden nyűgjétől mentesen, de emlékével terhelve. Ami persze szintén jó.

De őszinte leszek: nekem már most fáj az elszakadás. Már most fáj az elengedés. Már most fáj a még minimum három évig otthon lakó gyerekem hiánya. Néha annyira erősen, hogy szinte a lélegzetem is elakad tőle.

Hülye vagyok teljesen?

Tudom, mennyire fontos, hogy elengedjem. Erre neveltem az elmúlt 16 év minden napján: legyen önálló, olyan ember, aki képes kiállni magáért, aki képes küzdeni az álmaiért és a vágyaiért. És olyan is lett, tényleg, rendes gyerek, végső soron ő csak azt csinálja, amit vártam tőle. Már pici korában is nagyon önálló volt, tele akarattal, én meg hagytam, hadd próbálgassa az erejét és az akaratát. Csak a kereteket kellett megmutatni neki, meg pár módszert arra, hogy olyan módon tudja azt kommunikálni mások felé, amit akar, hogy az másoknak is befogadható legyen. Hadd készüljön fel úgy az életre, ahogy nekem nem sikerült.

És alapvetően megy is ez az elengedés. Hiszen ma már nem tölti az összes szabadidejét velünk – sőt kicsiként is sokszor volt olyan, hogy a barátnőjénél aludt, az első ottalvós táborra sem vártunk az iskoláig. Most pedig már érezhetően kezdenek előtérbe kerülni a barátok és a kortársak, ahogy annak lennie kell: mennek beszélgetni, moziba, van, hogy nálunk alszik ott valaki a barátnők közül, van, hogy ő megy. A bulizás, az a klasszikus, egyelőre nem téma, de bárhogy is féltem tőle, azt hiszem, nem lesz gond. Persze izgulni fogok, meg ébren várom majd az első pár alkalommal, míg hazaér, de az belefér. Meg hát ez ilyen klasszik anyadolog, nem?

De azért az, hogy röpke három év múlva bepakol egy bőröndbe, és nyakába veszi a világot, az más. Főleg hogy ha egy másik ország egyetemén végzi majd a tanulmányait, szinte tuti, hogy ott talál majd rá az a szerelem, amiből majd együttélés és/vagy házasság lesz, meg netán unokák. Ami azt jelenti, hogy sanszos erősen, hogy az én lányom nem Magyarországon fogja tölteni tevékeny éveit meg úgy általában az életét.

Inkább majd csak hazalátogat. Vagy mi látogatunk ki hozzá. Évente egyszer-kétszer, esetleg háromszor, mondjuk egy-két hétre.

  • De nem lesz meg az a mindennapos kapcsolat, ami nekem volt a szüleimmel, akik pár utcányira laktak tőlünk, és kvázi hetente többször is lehetett látni egymást.
  • Nem lesz meg az, hogy akármikor láthatom az unokáimat, hogy átugrom egy délután hozzájuk, felnyalábolom a kölköket és leviszem őket a játszótérre, meg veszek nekik egy-egy fagyit.
  • Nem lesz meg, hogy hetente vagy kéthetente beveszem magam a konyhába és megfőzöm a világ legfinomabb ebédjét, meg sütök hozzá egy nagy adag sütit, mert jön a gyerek, a férje meg a gyerekeik. Akkor sem lesz meg, ha ott a Skype meg a Messenger, meg a Viber, meg a Facebook, ahol egyébként sincs már fent a lányom korosztálya, mert kicsit ciki is, meg nettó unalom.

Arról már nem is beszélve, hogy mi lesz a kötődéssel. Baromi ambivalens, belátom, hogy miközben a gyerekedet önállóságra neveled, sír a szád, ha az lesz. De hát ott van az az anyai szeretetnek nevezett izé, ami még akkor is dolgozik az emberben, ha túl vagyunk a kamaszkoron meg ilyeneken. Ennek következménye pedig az, hogy míg a gyerek nem kevés balhé meg beolvasás árán már leszakadt, a drága jó anyja még mindig kötődik. Jó, tudom, hogy ez az anyák dolga meg az élet rendje, de mekkora kicseszés ez már a szülőkkel szemben? Miért kell amúgy kisemmizetten állni ott egy 19, vagy kicsit több, éves életszakasz végén?

Hogy kell csinálni ezt az elszakadást? Hogy kell jól csinálni ezt az elengedést? Miért kell gyászt éreznem egy abszolút élő kapcsolat miatt, akár már jó előre is?

Mindezt úgy, hogy nem oldódtam fel az anyaságban. Volt énidőm a gyerek mellett mindig, dolgoztam, csináltam karriert, mert jólesett és szükségem is volt rá, együtt élünk a gyerek apjával, akivel még 20 év után is jó érzés összebújni, jókat röhögünk, jókat veszekszünk, meg lehet beszélni mindent és lehet beszélni mindenről. Van hobbim is, mondjuk pont az írás, de akkor is, ha nagyon belegondolok, ki tudom tölteni a napokat olyan dolgokkal, amikben jól érzem magam. Megerőltetés nélkül.

Igen, persze, több időm lesz majd a barátnőimre meg a barátok gyerekeire. Én leszek majd a lelkes bébiszittyó, aki nyilván örömmel el fogja vállalni a leterhelt és kifáradt barátok gyerekeit. Meg végre megvalósíthatok egy csomó olyan dolgot, amit eddig idő vagy energia hiányában nem tudtam megtenni. Mondjuk, megtanulok japánul, esetleg klingonul, meg kötni-horgolni, vagy eljárok majd néptáncolni, esetleg valami trendi edzésformát kitanulok.

Vagy továbbgondolom azt a nemrégiben megszületett gondolatot, hogy esetleg örökbe is fogadhatnánk egy gyereket. Nem feltétlen kisbabát, és mindegy, hogy milyen származásút. Mert hát van még bennem, sőt bennünk potenciál szülőként. Van még bennünk átadható szeretet meg odaadás, meg figyelem és odafordulás.

De ez a gyerek akkor sem lesz már ott. Hiányozni fog minden kis részlete: a betegségek, a szemtelenségek, a beszólások, a röhögések, a vasárnap reggelek összebújása az ágyban, a beszélgetések az élet nagy vagy éppen halálosan lényegtelen dolgairól. A bosszankodások és a sértődések is.

A rendetlenség a szobájában, a szanaszét hagyott ruhái, amelyekről csak szagellenőrzéssel lehet megállapítani, hogy a mosógépbe hajítsam-e vagy a székére. A folyamatos pumpolás, hogy éppen mire vágyik mostazonnaldeborzasztóan, a hezitálások a nemek és az igenek előtt, az a természetesség, amivel hozzánk fordult, ha baja volt.

Ez az egész arról is szól, hogy miképp szokjuk meg a gondolatot: a gyereknek már nincs szüksége ránk. A sablonválasz erre az, hogy dehogynem, örökké szüksége lesz ránk, de azért merjük már kimondani: nem ÚGY!

És bár tudom, hogy a világnak vagy annak kisebb-nagyobb szeleteinek még hajthatok hasznot, nyilván én elsősorban azt szeretném, ha neki lennék fontos. Mert hát micsoda kegyetlenség az élettől, hogy kaptam ezt a gyereket, aki iránt olyan feltétlen szeretetet érzek, mint kevés ember iránt, és míg a szerelmi kapcsolatok során az a cél és a siker, hogy megtartsuk a szerelmünk tárgyát, addig a szülői szeretet tárgyát így vagy úgy, de el kell engednünk…

Ti hogyan birkóztok meg ezzel? Akinek külföldön él a gyereke, hogyan tudja magában kezelni ezt az elengedés dolgot?

Olvass még az anyaság dilemmáiról az NLCafén:

Megosztás Facebookon