“Gúnyosan kérdezték, hogy szólíthatnak-e Zoltánnénak” – asszonynevek, és ami mögöttük van

“Amikor a nyolcvanas évek közepén férjhez mentem a négy évig tartó hatalmas szerelem után, azt éreztem, hogy mindenképpen fel szeretném venni a férjem nevét, boldogan és büszkén szeretném viselni a -né »feleségnévképzőt« is. Az sem tántorított el, hogy a nehezen érthető vezetéknevet állandóan betűznöm kell majd.

Úgy éreztem, hogy ezzel tartozom a férjemnek, a kapcsolatunknak és boldogan mutatom meg a világnak azt, hogy az ő asszonya vagyok. Huszonkét éves voltam, odaadó fiatal nő, és úgy éreztem, a férjem nevének viselése az összetartozásunkat fogja mutatni a külvilágnak.

Amikor a házasságkötés előtt fél órával kiderült, hogy a férjemnek két keresztneve van – amiről én addig nem tudtam –, és egyik sincs aláhúzva a személyi igazolványában, akkor nehezen tudtam elfogadni, hogy a nevem nem Ugri Fülesné lesz, hanem Ugri Füles Nyusziné. Ráadásul, az ifj. megkülönböztetést is oda kellett írni, mert a férjem édesanyját is hasonlóan hívták. Így ifj. Ugri Füles Nyusziné lettem, ami egy életre szóló kényelmetlenséggel járt” – mondja Juli, aki 34 éves ügyintéző.

Juli elmesélte, hogy boldog felesége volt a férjének, és a gyerekek születése alatt végig otthon maradt. Eszébe sem jutott elhelyezkedni, mert úgy érezte, a klasszikus női szerep, a sütés-főzés-takarítás teljesen kielégítette. Nem jutott eszébe, hogy neki karriert kellene építenie, hiszen a férje jól keresett és eltartotta az egész családot. Évek múlva érezte csak, hogy ez így neki kevés, hogy szüksége van a családon kívül egy másik felületre is, ahol bebizonyíthatja önmagának azt, hogy nemcsak háziasszonyként és családanyaként értékes, hanem munkaerőként is megállja  a helyét. Akkor döntött úgy, hogy megvalósítja álmait és új szakmát tanult.

A nyolcvanas évekig divatos név a férj teljes neve + -né képző volt, ami azt jelenti, hogy Kis Jánosné lett a feleség neve. Ennek jelentése, hogy én Kis János nője-neje vagyok. Ez a névválasztás azt sugallja, hogy a viselője konvencionális, kissé alárendelődő női szerepet vállal magára, a házasságon belül nem autonóm nőként szeretne élni, hanem egy magát a férje akaratának és életének alárendelő nőként. Van egy olyan üzenete is ennek a névválasztásnak, hogy “én nem vagyok magamnak fontos, csakis te vagy a fontos nekem”. Azt fejezi ki, hogy a nőt “elvette” a férfi, és nem azt, hogy a nő “őt választotta”, vagy “a nő úgy döntött, hogy feleségül megy hozzá”. Érdekes, hogy az a lehetőség fel sem merült abban az időben, hogy férfiak is felvegyék feleségük nevét.

A házasságkötés után 8-9 évvel, amikor gyesről visszamentem dolgozni a megváltozott munkaerő-piaci viszonyok közé, akkor szembesültem először azzal, hogy kicsit lenézően bánnak velem az állásinterjúnál, ahol gúnyosan kérdezték, hogy szólíthatnak-e mondjuk Zoltánnénak, vagy van saját nevem is.

Később ugyanez megismétlődött a főiskolán, szóbeli vizsgán, mindjárt a legelső vizsgámon, amit eléggé zokon is vettem. Egy kedves fiatal tanár kérdezte a vizsgán, hogy önt hogy hívják? Mondtam a nevem, mire ő: De ÖNT hogy hívják? Nem a férjére gondoltam” – írja Juliette egy fórumbejegyzésben.

A férj teljes nevének felvétele a munkáltatók számára sem egy önálló, autonóm és identitásával rendben lévő nő képét vetíti elő. Természetesen ez egy sztereotípia, egy olyan gondolkodásbeli torzítás, amely miatt sok nő előítéletek áldozatává válik. Ezáltal a valóságtól teljesen eltérő és megalapozatlan vélemény alakul ki róluk, ráadásul személyes találkozás nélkül.

Egy fejvadász ismerősöm fejtegette nemrég, hogy kimentek a divatból a »-né«-k. Mondhatni betokosodott, öreg tyúknak gondolják azt, akiben szemernyi önállóság sincs, ezért bújik a férje neve mögé. Picit meghökkentem, mondtam neki, hogy régen csak így lehetett hordani az asszonynevet, lassan változott meg a lehetőség. Azt válaszolta, hogy ő mint HR-es olyan őskövülettel szóba sem áll, aki még időszámításunk előtt ment férjhez. Szerinte az XY-nék már csak azért is kerülendők, mert biztos van vagy egy tucat gyerekük, és az problémás. Szerinte tipikus ősanya az, aki beéri az otthoni házitündérkedéssel, és még a saját nevét se vállalja.

A 90-es évek elejétől elterjedt az a névviselési forma, amiben a nők megtartják saját nevüket, de valamilyen formában a férjük nevét is felveszik. Ennek három formája létezik:

• Tóthné Piros Ildikó,
• Tóth-Piros Ildikó,
• esetleg Tóth Ildikó.

A Tóthné Piros Ildikó név viselése esetén a nő ragaszkodik saját nevéhez, de fontosnak érzi, hogy a férjéhez való tartozást is kifejezze a névhasználatával. Itt már nem érezhető a teljes alárendelődés, már sokkal inkább érezhető, hogy a feleség önálló identitással rendelkezik, de fontosnak érzi, hogy megadja a tiszteletet a párjának. Sok esetben a férj nevének felvétele azt az üzenetet hordozza, hogy lássátok, én már elkeltem, tartozom valakihez, már nem vagyok eladósorban. Ez egy fontos információ a külvilág számára, hiszen kiírják a nők, hogy ők már nem szabadok. Képviselik a saját identitásukat, de jelzik, hogy van egy férfi, akihez tartoznak. Ez a névválasztás tükrözi, hogy a nők fontosak önmaguknak és egyenrangú félként érzik magukat a házasságban. Különösen ez a Tóth-Piros Ildikó névhasználat esetén érezhető. Az üzenete: “Hozzád tartozom, de egy önálló, autonóm nő vagyok, aki tisztel téged és fontos a családunk is. Szeretem, hogy az együvé tartozásunkat látja a világ, de a saját vágyaim megvalósítása is fontos. Egyenrangú partnerek vagyunk.”

“Hat éve voltunk már együtt, a férjem betegesen félt a házasságtól, de nagyon szerettünk volna már gyereket. Megbeszéltük, hogy jöhet a gyerek, ha összejött, akkor összeházasodunk. Három hónap múlva terhes is voltam. Akkor ősz volt, így a tavaszra már az esküvőt terveztük.

A férjem teljesen rám bízta, hogyan viselem majd házasságkötésünk után a nevemet. Az sem zavarta volna, ha maradok a leánykori nevemen, én meg nem akartam férfinéven egy odabiggyesztett nőiségidéző -né lenni. Személytelen és nemtelen számomra. Így felvettem a férjem vezetéknevét és megmaradt a lánykori nevem mellette.

Ez azért volt ideális, mert jó érzéssel töltött el, hogy ha be kell diktálni a neveinket akárhol is, mindenkinek a családneve ugyanaz lesz, hiszen mi négyen egy család vagyunk. A sors iróniája, hogy az új nevem egy hazai csodanő-számba menő személy nevével megegyezik, de sosem ez motivált. Azt szoktam mondani, amikor mosolyognak a nevem hallatán, hogy ennyi, a sors ezt dobta” – mondja Ági, kétgyermekes, 40 éves anyuka, aki a családi vállalkozásban dolgozik.

Ha a nő a saját családnevét elhagyja, és csak a férje vezetéknevét veszi fel, akkor a környezet nem kap arról információt, hogy férjezett-e vagy sem. Manapság ezt elég ritkán választják a házasságot kötő nők.

Én csak a páromat akartam megtisztelni azzal, hogy viselem a nevét, nem tartottam fontosnak azt, hogy ezt a külvilág is tudja. A családom nem örült, hogy az eredeti családnevemet felcseréltem a férjem vezetéknevére. Ők kicsit úgy élték ezt meg, mintha megtagadtam volna őket, pedig szó sincs erről! Egyszerűt szerettem volna, de mégis fontos volt a lelkemnek, hogy megtiszteljem Balázst. Azonban a sors fintora, hogy éppen most válunk éppen, így azt hiszem, visszaveszem majd a lánykori nevemet“ – meséli Teri.

Sok oka lehet annak, ha egy nő nem veszi fel a férje nevét. Bizonyos foglalkozások esetén ez elvárás is, hogy a leánykori nevén szerepeljen, hiszen furcsán hangozna egy orvos vagy egy ügyvéd esetén, hogy Kispál Ferencné dr.

A lánykori név megtartása egy erős identitástudatot sugároz. Ebben az esetben a név nem ad tájékoztatást arról, férjnél van-e a viselője, vagy sem. Az üzenet az, hogy: “Férjhezmenetel után is ugyanaz a nő vagyok, mint előtte. Ez nem függ attól, hogy tartozom-e valakihez vagy sem. Büszkén vállalom önmagamat és a nevemet, valamint a gyökereimet is, azt, hogy ki vagyok és kivé válok. Igénylem, hogy a házasság kötelékén belül is megvalósíthassam önmagamat, a vágyaimat. Nem a férjem ernyője alatt akarok boldogulni, mert képes vagyok tőle függetlenül is!”

Vivien, aki belgyógyász orvos, megfogalmazza, hogy számára a férj nevének viselése azt erősíti, hogy a nő a férfi tulajdona.

Az alábbiakat írta:

Szerencsés helyzetben vagyok, mert orvosként nem volt különösebb választásom, mint megmaradni leánynevemen, hiszen ezen a néven praktizálok évek óta, ezen a néven kötöttem a tb-vel szerződést, erre a névre szól a nyilvántartási számom is. Tehát a névcsere egyszerűen áttekinthetetlen bürokratikus lavinát indított volna el az életemben. A nevem tehát maradt. De az igazság az, hogy sosem akartam nevet változtatni.

Nem szeretném senki érzelmeit megbántani, ezért hangsúlyozom, mindenki úgy csinálja, ahogy neki tetszik, és ha valaki -né, akkor az úgy van jól!

A véleményem az, hogy attól, mert valaki férjhez megy, attól még nem lesz a férje tulajdona. Nem Y neje lesz a jövőben, hanem marad X. Mert ő egy individuum, egy és megismételhetetlen személyiség!”

A fent leírt és példákkal illusztrált névválasztások alternatíváit szerettem volna bemutatni a teljesség igénye nélkül, néhány jellemző példán keresztül. Azt, hogy melyik mellett dönt egy férjezett nő, az egyéni döntés kérdése, vagy esetleg a pár közösen dönti el. Bár a névválasztás motivációja sokféle lehet, praktikum, vagy netán a név szépsége, dallama, összeillősége, esetleg a szakmai elvárások, mégis fontos tudni, hogy a környezetünk akár a valóságtól eltérő következtetéseket is levonhat arról, milyen nevet viselünk. Például azt, hogy mennyire vagyunk konvencionálisak, alárendelődőek, függetlenek, vagy éppen önérdek-érvényesítőek, önállóak. Mikor választunk a lehetőségek közül, érdemes végiggondolni, hogy mit tartunk fontosnak.

Az összetartozás, a jó párkapcsolat soha nem azon múlik, hogy hogyan viseljük majd feleségként a nevünket, csakis azon, hogy mennyire tudunk együtt rezonálni párunkkal, milyen őszinték a beszélgetéseink és mennyire figyelünk egymásra.