nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
“Szabad madár módjára szárnyalok veled” – levél a páromhoz

“Szabad madár módjára szárnyalok veled” – levél a páromhoz

"Ezt a meleg, mindent kifejező tekintetedet akkor láttam először, amikor kilenc éve karácsony előtt randevúztunk. Miközben szakadt a hó, te vártál rám szerelmesen. Megérkeztem, megöleltél, és néztél rám boldogan, azzal a jellegzetes meleget árasztó pillantással. Olyan volt, mintha kandalló tüzénél melegednék. Azt kívántam akkor, bárcsak megállna az idő."
Bibók Bea
Bibók Bea
f Ajánlom

Ma reggel – kilenc évvel később –, amikor elmentél itthonról, begomboltam a meleg bélést a bőrkabátodba. Miközben belebújtál, rám mosolyogtál, és egy ismerős érzés futott végig rajtam, az elmúlt évek emlékei kavarogtak bennem.

Velence jutott eszembe – az első közös utazásunk –, ahogyan a tavaszi napfényben ültünk a vaporettón. Te titokzatosan mosolyogtál ugyanebben a kabátban, és mindketten azt éreztük, miénk a világ. Emlékszem, fújta a szél a hajamat, a nap szokatlanul erősen tűzött, és a világ legboldogabb nőjének éreztem magam. Csak néztük egymást, élveztük a pillanatot, amint a csatornákon haladtunk keresztül, figyeltük és tanultuk egymás rezdüléseit, és éreztük a szerelem bizonyosságát. Akkor még csak néhány hónapja voltunk egy pár, ma már több mint 100 hónapja tart a kapcsolatunk. Sok mindent megéltünk az első lépések óta.

Nem tudom, hogy kell mérleget vonni, de azt tudom, hogy ha megkérdezem magamtól azt, hogyan érzem magam, akkor azt válaszolom, boldog vagyok. Furcsa fogalom a boldogság, mert az emberek általában mástól várják azt, hogy boldoggá tegye őket. Pedig a boldogság bennünk rejlik, elsősorban mi tehetünk azért, hogy boldog emberek legyünk

Milyen érdekes! A nevem Beáta, aminek a jelentése: boldogság, boldogító. Mindig boldog embernek éreztem magam. Aztán jött egy törés, a férjem halála. Akkor szomorú és elesett voltam, és csupán életben akartam maradni a kislányaimmal, a túlélésért küzdöttem. Nem tudtam elképzelni, hogy alkalmassá válhatok egy hosszú, éveken át tartó, komoly párkapcsolatra, nem hittem, hogy képes leszek boldog emberré válni ismét. Aztán megismertelek, és beléd szerettem.

Furcsa volt az érzés, váratlan és hihetetlen. Bármerre mentem, azt éreztem, akkor lennék harmóniában magammal, ha te is ott lennél velem. Emlékszem, amikor ezt az érzést először éreztem, elhessegettem magamtól. Megijedtem a régen megélt ismerős érzéstől, vagy talán attól, hogy másodszor is megkapom az élettől.

Egész életemben azt éreztem, nagyon könnyű szeretni. Csak magamat kell adnom, a másik is adja önmagát, és csupán ennyi kell hozzá. Veled már az első pillanattól kezdve lényegi szinten kapcsolódtunk egymáshoz. Azt hiszem, ez az ereje a mi kapcsolatunknak. Tudom magamat adni, és ezt te úgy tudod elfogadni, hogy nem érzem a megfelelés kényszerét. Úgy szeretsz engem, ahogy vagyok.

Szeretem, hogy nem bántasz, inkább nagyon finom jelzésekkel tudatod, ami nem tetszik neked. Nem emeled fel a hangod, csupán pontosan fogalmazol. Csak érezteted azt, hogy valami nem jó, olyankor szigorúbban nézel rám. Ebből tudom, hogy át kell gondolnom a dolgokat.

Nem akarsz megváltoztatni, elfogadsz és bölcsen figyeled a spontán változásaimat. Sokszor érzem magam egy kitörni készülő vulkánnak. Te vagy az az ember, aki kordában tud tartani engem, szép szóval és melegséges tekintettel.

Igen, ezt a meleg, mindent kifejező tekintetedet akkor láttam először, amikor kilenc éve karácsony előtt randevúztunk. Miközben szakadt a hó, te vártál rám szerelmesen. Megérkeztem, megöleltél, és néztél rám boldogan, azzal a jellegzetes meleget árasztó pillantással. Olyan volt, mintha kandalló tüzénél melegednék. Azt kívántam akkor, bárcsak megállna az idő, inkább ne is menjünk ajándékokat vásárolni, mert nem akarok véget vetni a pillanatnak. Csak állni akartam a sötétedésben, egymást nézni, ölelni és fürödni a meleg tekintetedben. Ez volt az első karácsonyunk. Az első, ahol egy családként, a kettőnk öt gyermekével ünnepeltünk.

Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen mi már egy-egy jókora hátizsákkal érkeztünk a kapcsolatba. Mindkettőnknek volt múltja és megélt tapasztalatai, veszteségei. Akkor karácsonykor mind az öt gyerekkel el kellett fogadtatnunk a kapcsolatunkat, azt, hogy szeretjük egymást. Ha le kellene írnom, hogyan csináltuk, nem tudnám megmondani a receptet. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy együtt készülünk, sütünk, főzünk, díszítünk, és együtt ünneplünk, együtt játszunk. Emlékszem, kicsit hallgatag voltál, és én nem tudtam, miért. Zenét hallgattunk, raktuk a puzzle-t, hallgattuk a gyerekek nevetését, és azon gondolkoztam, hogy vajon most a régi életeden gondolkozol, vagy a mostani hangulatot szívod magadba. Attól féltem, nem érzed jól magad, hogy nagyon új a helyzet, vagy valami eszedbe jutott a múltadból. Akkor nem mertem megkérdezni.

Aztán este, amikor már a gyerekek aludtak, akkor megöleltél, és azt mondtad, életed egyik legszebb karácsonya volt. Hálás voltál, és én is neked, mert olyat kaptam, ami számomra nagyon fontos. Meghittséget, bizalmat és szerelmes szavakat, és azt, hogy egésznek érezhettem magam általad.

Izgalmas volt látni a folyamatot, ahogy az évek alatt egy család lettünk. Természetes módon szerettük meg egymás gyermekeit. Jó volt látni, hogy a lányaimmal táncoltál a szalagavatójukon, jó volt együtt örülnünk a diplomaosztókon, jó volt minden gyerek minden szülinapjára tortát sütni.

A megismerkedésünk után azonnal éreztem a harmóniát közöttünk. Emlékszem arra, hogy a kezdetek kezdetén elég nehezen voltam képes eldönteni azt, hogy valóban készen állok-e a kapcsolatra. Éreztem a szerelmedet és azt, hogy vonzódom hozzád. Fontosak voltak az érintések, a meghitt éjszakai sustorgások, a szenvedélyes szeretkezések. Aztán te elutaztál Szicíliába. Rossz volt, hogy elmentél, mert óriási hiányérzetem támadt. Szerelmes voltam beléd, és arra vágytam, hogy veled lehessek. Nem találtam a helyem, majd – mintha nekem szánták volna azt a hirdetést – meghallottam, hogy fillérekért lehet elutazni Palermóba. Másnap indultam, miközben te nem tudtad, hogy feléd, hozzád tartok. Éreztem, hogy muszáj mennem, a közeledben lennem, még ha ez csak egy rövid találkozás lesz, akkor is.

Taormina fő utcáján jöttél szembe velem. Kiszámoltam, hogy mikor érsz oda az úti terv szerint, és a görög színháznál vártam rád órákon át. Aztán megláttalak. Sétáltál, mint egy világvándor, barnára sülten, magányosan. Dobogott a szívem az izgalomtól, te megláttál, és elállt a szavad. Csak mosolyogtál és azt kérdezted a szerelmesen meleg tekinteteddel: »Hát maga mit keres itt?« Aztán csókoltál, ahol értél.

Téged kerestelek, mert hiányoztál, és mert hiányzott a fizikai közelséged is. Katartikus volt az élmény, a bizonyosság, hogy ezentúl mindig veled akarok lenni. Azóta is a világ legtermészetesebb módján szeretjük, inspiráljuk és motiváljuk egymást.

Ha egy mesét írnék, akkor azt írnám, ez a bizonyosságérzés magától jön. Ásó, kapa, nagyharang. De azért ez nem ennyire egyszerű, hiszen kamaszkorban megismerkedni és két embernek együtt fejlődni, aztán egy párként élni talán egyszerűbb történet. Nekünk meg kellett dolgoznunk egymásért. Más a múltunk, mások a sérelmek és sebek, más a két hátizsák. Én mégis azt éreztem, hogy nem kellett erőlködnünk. Alakult minden a maga természetességében, nem kellett megerőszakolnunk egymást, az életünket, a kapcsolatunkat. Hálás vagyok neked azért, mert el tudtad fogadni a temperamentumos természetemet, és remek érzékkel tudtad tolerálni azt, hogy mindig pörgök. Te finoman jelzel, vagy a saját, lassabb tempóddal késztetsz arra, hogy fékezzek, türelmesen kivárod, míg lenyugszom.

Megszeretgetsz, ha bánatom van, magadhoz húzol, ha látod, hogy fel vagyok zaklatva. Olyan ez, mint egy tangó. Te vezetsz, pont úgy, ahogy nekem jó. Szabad madár módjára szárnyalok veled, úgy, hogy nincsenek lekötésre váró szabad vegyértékeim.

Nem is tudod, milyen biztonságérzetet ad egy nőnek, ha azt érzi, hogy a párjától mindent megkap. Nem rózsacsokrokra gondolok és nem pénzen megvehető ajándékokra. Azt hiszem, azokkal nem sokra mennék. Szerelmet, elismerést és biztonságot kapok tőled. Érzem, hogy büszke vagy rám. Támogatod minden új és bolond ötletemet. Felmászunk együtt a hegytetőre és közösen halunk bele, ha kell. Végigsátrazzuk a világot, ha el tudunk szabadulni. Világító planktonokkal fürdünk a sötétben meztelenül. Én fotózok, te írsz hozzá. Hétközben te hozod ágyba a kávét, hétvégén én. Sudokut fejtünk versenyben, persze mindig te győzöl. Este a kandallót te gyújtod be, míg én az almát teszem a sütőbe. Szereted a testem minden zugát, mint ahogy én is a tiédet. Meg merem mutatni magam neked, és te is nekem, nincs köztünk szégyenérzet. Láttál már tündökölni és láttál betegen is. Láttalak fáradtan és láttalak lenyűgözve. Barátok is meg szeretők is vagyunk, elválaszthatatlanok. Feltétel nélkül megbízom benned, és te feltétel nélkül megbízol bennem. Inspirálsz és inspirállak. Néha vitatkozunk, és mondod, ölni tudnának a szemeim. Te elnémulsz, én tehetetlennek érzem magam. Én mondom a magamét, tombolok, te hallgatsz. Én lehiggadok, te megszeretgetsz. Később megbeszéljük, aztán szerelmesen összebújva alszunk el.

Azóta minden karácsonykor szárított gyümölcsöket teszünk a fára. Természetesen vödröset választunk, mint mindig. A kandallóban lobog a tűz és zserbóillat keveredik a sült kacsa illatával. Izgatottan várjuk, hogy leszálljon az este. Ölelkezünk.

A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.

Olvass még szerelmes sorokat az NLCafén!

Megosztás Facebookon