Mi számodra a legnagyobb érték?

Aztán egyszer, hosszú évek múlva bezárták a gyárat, és a leány, aki ekkor már anya volt, új helyre került. A munkája, környezete nagyon stresszes volt. A nevetés elhalkult, mosoly lett belőle.

Maga sem vette észre, ahogyan csak gyűlt, és gyűlt a sok elfojtott feszültség, mígnem egyszer apró véraláfutásszerű pöttyök jelentek meg a lábán. Nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, talán egy-két napig észre sem vette őket a nagy rohanásban, mígnem egyre terjedelmesebbek és egyre fájdalmasabbak lettek.

Fontos projekten dolgozott – legalábbis ekkor még azt hitte, hogy fontos –, ráadásul a központból jöttek ellenőrizni, így elhalasztott még egy napot, hogy orvoshoz menjen. Fájó, égő lábakkal, minden szó nélkül ment be dolgozni. Másnap reggel, amikor meglátta a lábát, már tudta, hogy nagy baj van.

A kórházban szépen ellátták, az élet lelassult, majdnem megállt, de közben forrongott benne a kétségbeesés és a tehetetlenség, az, hogy nem mondtak neki egyértelműen semmit. Végül hazaengedték, de otthon a lakás foglya volt.

Nem mehetett ki a napra, nem érhette szél, levegő, nem mehetett emberek közé. Csak ült otthon a beárnyékolt lakásban, és próbált hasznos lenni, miközben rémisztő gondolatai voltak. Félt. Szembesült vele, hogy az emberi tudás véges, szembesült azzal is, hogy az ember élete is az. Az orvosok által felállított szindrómákból nem volt hiány, hála az internetnek, saját magának is kreált néhányat. Egyik rémisztőbb volt, mint a másik.

Hirtelen lefogyott. Sokat. Máskor mit nem adott volna ilyen könnyű fogyásért, de most ez megrémisztette. Majd a gyógyszereknek és az injekcióknak köszönhetően felpuffadt.
Hónapok teltek el így. Aztán egy reggel arra gondolt, ez nem mehet így tovább, ki kell kerülnie ebből a betegségörvényből, hiszen itt vannak a gyerekei, a családja, neki még sok dolga van itt.

A folytatásért kattints a Napfény illata caféblogra!