Gyűlöllek és szeretlek egyszerre – levél a válásomhoz

Először gyűlöltelek, kedves válás. Fájdalmas voltál számomra. Szomorúvá, reménytelenné tettél. Összetörtél. Azon tűnődtem sokáig, hogy miért pont velem történik ez. Összezavartál, amikor néha azon kaptam magam, hogy szinte már hiányzik a volt férjem. Vagy amikor a szép emlékekkel árasztottál el újra meg újra, csak azért, hogy utána felébredjek, mint egy rossz álomból, izzadt pizsamában, hogy azok az idők már elmúltak.

Úgy éreztem, elvesztettem mindenemet. A biztonságomat, a barátaimat, a józan eszemet.

Rengeteg időt elvettél tőlem és a gyerekeimtől. Számtalan percet, órát, napot, amit már sosem kapunk vissza. A gyerekkoruk egy része örökre eltűnt. Miattad kellett két ember helyett dolgoznom, és mindent egyedül véghezvinnem. Miattad voltam féltékeny idegenekre és barátokra, a családjukra, a boldog, teljes, párkapcsolatos életükre. Mindennap azzal a gondolattal ébredtem, hogy “Hogyan fogom én ezt megoldani egyedül? Hogyan éljük túl ezt a napot? Hogyan bírom én el azt a terhet, hogy rajtam múlik minden? Hogyan lesznek a gyerekeimből egészséges, ép lelkű felnőttek?”

Te vettél rá, válás, hogy regisztráljak idióta online randioldalakra, azt gondolva magamban, hogy “Mi a jó életet művelek én itt? Mit akarok ezektől az emberektől?” Összetörted a reményeimet, a céljaimat, az addigi életemet.

Az évek múlásával aztán megszerettelek.

Erősebbé tettél. Nővé tettél, sőt kiteljesedett nővé tettél, aki nem a külső véleményektől függ, és akit senki sem ingathat meg önmagában. Megtanítottad, hogyan gondoskodjak magamról, hogy előbb nekem kell jól lennem, ha azt szeretném, hogy a gyerekeim jól legyenek. Fellendítetted a karrierem, azt hiszem, akkor tanultam meg, milyen az igazi munka, amikor te megérkeztél az életembe. Ahhoz képest, ahogy azóta dolgozom, minden addigi munkám csak lébecolásnak tűnik.

Megmutattad, mi a fontos az életben, és megtanítottál helyes fontossági sorrendet felállítani. Nehéz leckéket hoztál elém, de mindegyikkel a legjobbat hoztad ki belőlem. Tükröt tartottál elém, amibe nem esett jól belenézni, hogy megismerjem magam, és ráébredjek, én vagyok a saját életem kulcsa.

Szorongással és gyásszal hintetted tele az utamat, hogy megtaníts, bármire képes vagyok.

Te voltál az, aki miatt a gyerekeimmel együtt töltött minden órát elkezdtem értékelni. Segítettél, hogy megtanítsam nekik, mit jelent a siker, a kitartás és a továbblépés. Miattad igyekeztem mindennap jobbá válni. Jobb anyává. Jobb munkaerővé. Okosabbá. Erősebbé. Teherbíróbbá. Kiegyensúlyozottabbá. Miattad kezdtem el dolgozni azon, hogy egyben maradjak, és egyre inkább a magam ura legyek. Te fűtöttél, amikor motivációra volt szükségem, hogy menjek előre, még ha abban a pillanatban reménytelennek tűnt is a célom. Te adtad az erőt, hogy mindennap megtegyem a maximumot, ami tőlem telik.

Megtanítottál arra, hogy ne adjam fel soha. Ez volt az egyik legnehezebb lecke. Ráébredni arra, hogy nincs is választásom, én nem tárhatom szét a kezem, hogy nekem ez nem megy, nem hagyhatom el magam, és nem süllyedhetek el az önsajnálatban, mert kis életek múlnak rajtam. Jobbá tetted az életemet. Egy teljesen új helyre vezettél engem, ahol egy új, erősebb lelkű és testű nőt ismerhettem meg magamban. Azt mondtad, hogy “Jobban jársz, ha megoldod.” Azt vártad tőlem, hogy ne keressek kifogásokat, és ne bújjak ki az alól, hogy 200 százalékot nyújtsak magamból.

Az életemet irigylésre méltóvá tetted. A régi énem legalábbis határozottan irigykedne a mostani életemre.

Arra kértél, hogy használjam a képességeimet arra, hogy segítsek magamon és másokon, és arra kényszerítettél, hogy folyamatosan lépjem át a határaimat. Átadtad nekem az otthonom fölötti főnökséget. Mélyebb kötődést alakítottál ki köztem és a gyerekeim között. Megtanítottál, hogy az élet kis örömeit keressem. Ahogy azt is megmutattad, hogy a nagy problémáktól hogyan pánikoljak, majd hogyan oldjam meg őket. Kitéptél a kényelmes papucsomból és kihajítottál az ajtón, azzal a tanáccsal, hogy “Ez van, ezt kell szeretni. Oldd meg.”

Felszabadítottál azok alól az emberek alól, akik rossz hatással voltak rám. Olyan barátokat hoztál az életembe, akik valóban barátok. Azt mondtad, hogy elég jó vagyok. Azt mondtad, hogy meg tudom csinálni. Nem szerettelek mindig, kedves válás, az idő nagy részében azt hittem, megkeserítetted az életem. De most már tudom, hogy köszönettel tartozom neked. Még akkor is, ha sokszor az elvált lét kifejezetten szívás, és néha magányos vagyok, hiányzik a hagyományos családról szőtt álmom, hoztál valami nagyon jót az életembe. Megadtad nekem a lehetőséget, hogy rátaláljak a jobb, boldogabb énemre.