A gyerekek csak nyűgnek vannak? Minek szaporodni egyáltalán?

“Nem tudunk elmenni normálisan nyaralni, be vagyunk zárva, hát nem lehet ezt kibírni, Piroskám, hogy már megint beteg az a gyerek, meg visít is folyton, meg még nem is alszik éjszaka, ki éli ezt túl ép ésszel? Nem hajlandó belekakilni a bilibe, ellenkezik és szemtelen, egy jó nagy atyai pofon, az kéne neki, mert neveletlen a büdös kölke, csak követelőzik, de persze hálátlan az ebadta, pedig mi aztán mindent érte teszünk, érte élünk, vérünket ontjuk, ha kell, mert annyira szeretjük. De azért igazán lehetne kicsivel jobb ez a gyerek, mert most elviselhetetlen, hogy ilyen hiperaktív, és a tanító néni is csak küldözgeti a panaszos írásokat az üzenőben, hogy a Balázs már megint leütötte a vizes flakonnal a Benedeket, és egyszerűen kezelhetetlen, hát csináljon már ezzel a gyerekkel valamit, anyuka.”

“Már babának sem volt normális, nem bírt úgy fejlődni, mint a többi gyerek,

vinni kellett sok ezerért dévényezni, meg fejlesztésekre, alapozó tornára, pszichológushoz, amennyit mi már erre a kölyökre költöttünk, abból már egy házunk lehetne, vagy elmehettünk volna egy világ körüli útra, és akkor már láttam volna tengert is, nem csak a Balatont. Könnyű neked, nincs gyereked, addig örülj, mert ha szülsz, onnantól nem lesz alvás, nem lesz nyugalom, nem lesz későn kelés hétvégén, és még szexelni sem fogsz soha többé a férjeddel normálisan, mert mindig ott lesz benned, hogy mikor nyitnak rád a gyerekeid. Már nem is emlékszünk, mikor beszélgettünk egy jót, moziról csak álmodozunk, és hiába mondja bárki, hogyan is lehetne énidőnk, meg törődjünk magunkkal, mikor ez a gyerek, ez kiszipolyoz, elveszi minden energiánkat, aztán eldob, mint egy kifacsart mosogatórongyot.

Most meg, hogy kamasz lett, már egyenesen felháborító, milyen szinten szemtelen, és még nem is tanul, de elvárja, hogy mi fizessük neki a drága iskolát, mert az államiban nem bírt megmaradni, beilleszkedési zavaros, magatartás-zavaros, ADHD-s és figyelemzavaros egyszerre, csoda, hogy egyáltalán elbukdácsolt idáig, mi lesz ebből a gyerekből? Ha megfeszülünk, sem bírjuk megnevelni, nem a mi hibánk, mi mindent megadtunk neki, amit csak kívánhat egy gyerek, de hát nem örül, semminek sem örül, mert ilyen fajta, a nagyapjára ütött. Az volt ilyen borzalmas természetű, nem is vitte semmire, ez lesz ezzel a kölökkel is, meglásd.”

Figyelj, aki folyton panaszkodsz a gyerekedre: miért szültél?

De tényleg, már elgondolkodtál rajta, hogy miért szaporodtál, miért hoztad a világra ezt a csupa nyűg gyereket? Vagy mire számítottál, amikor gyereket akartál? Értetlenül állok a jelenség előtt, mosolytalan, megkeseredett nőket látok, akiknek a gyerek púp a hátukon, és akadályozza őket az életben. Pedig a legtöbb esetben nem véletlenül, meglepetésszerűen becsúszott gyerekekről van szó, hanem tervezetten, tudatosan létrehozott kis életekről, akiknek az apukáját kiválasztotta anyuka, mint jó génállománnyal rendelkező hím egyedet, aki majd jól ellátja a kicsinyeit. Akkor jó ötletnek tűnt, szülés után pedig mintha ráébrednének, hogy “ja, mégsem volt ez annyira jó ötlet”, vagy “amikor még pici volt és aranyos, addig oké, de most már köszi, nem kérek belőle”. Fárasztó. Figyelni kell rá. Gúzsba köt. Börtön.

Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, akiknek az anyukájuk így áll hozzájuk?

A gyerek nem hülye, csak kicsi. Pontosan érzi azt is, amit a szülők nem mondanak ki. Érzi, hogy tehernek van, és nem igazán kell a szülei életébe. Tudja, hogy a szülei nem akarnak vele lenni és óriási áldozatnak gondolják, amikor figyelniük kell rá. Úgy nő fel, hogy utálni fogja saját magát – mert a szülőket nem szabad, ők mindet megtettek érte –, az életét, beszerez magának egy jó kis mérgező kapcsolatot, aztán ő is szaporodik, és borzalmasan szenvedni fog a saját gyerekeitől. Ő is panaszkodik majd hevesen a mostoha sorsára, hogy pont egy ilyen gyerek jutott neki, akivel nem lehet bírni és aki megkeseríti az életét, akadályozza abban, hogy megtalálja a boldogságát, és egyáltalán, meg sem kellett volna születnie.

Tudattalanul ezt táplálják bele a gyerekükbe azok, akik mártír anyaként szobrot faragnának magukból, amiért a szent anyaság oltárán feláldozták az életüket. Akikből ömlik a szóáradat, hogy nekik mennyire nagyon rossz csak azért, mert vannak gyerekeik.

Fájdalmas látni, milyen sok gyereknek jut ez a sors.

Az előre borítékolt lelki sérülés már látszik egészen pici korukban, a játszótéren, elég végighallgatni néhány anyukát, akiknek már az is a mindmeghalunk kategóriába esik, hogy fogzik a babájuk, és ettől még arra sincs energiájuk, hogy leüljenek két percre, nemhogy a férjükkel beszélgessenek. Nagyon veszélyes jelenség ez, hiszen ők is nevelik a jövő generációját, akikből felnőttként minden lesz, csak szeretettel és önbizalommal teli ember nem.

Azokra az emberek mutogatnak bőszen, akik a tipikus mérgező szülők, akik verik a gyerekeiket, részegen randalíroznak előttük, elhanyagolják és bántják őket. Pedig ez is hasonló mérgező szülőség, csak alattomosabb fajta, nem olyan egyértelmű és egyenes, csak csendben, halkan, tudat alatt mérgezik a gyerekeiket azzal, hogy folyamatosan azt éreztetik velük, hogy nem jók semmire, nem kellenek senkinek és problémának születtek erre a világra.

Ezek az anyukák egymás között szenvedésversenyt rendeznek, önsajnálattal átitatott mártírszerepet alakítanak, és szépen megnyomorítják a gyerekek lelkét.

Belőlük lesz aztán az az anyós, aki elviselhetetlen, folyton a gyerekeken csimpaszkodik, és azt gondolja, hogy tőle a gonosz menye/veje elvette a drága kicsinyét, és vele senki sem törődik, pedig ő a lelkét is kidolgozta azért a gyerekért.

Pedig ahelyett, hogy mérgezik a csemetéket, elég lenne csak azon elgondolkodni, mi értelme van a szaporodásnak. Biztosan nem az, hogy aztán tönkretett lélekkel lépjenek ki az életbe ezek a gyerekek. És nem is az, hogy a legcukibb babaruhákat rájuk adjuk és kiéljük a saját kimaradt gyerekkorunkat rajtuk. Meg kell találnia minden anyukának magában azt a motivációt, amiért érdemes csinálni, amiért jó ötletnek gondolta az elején, hogy legyenek gyerekei, meg kell fogalmazniuk, mit akarnak a saját gyerekeiktől, hogy ne nőjön fel egy olyan nemzedék, amelyik egész felnőttkorában a gyerekkorát próbálja csak túlélni. Mert ugye senki sem akarja ezt a sorsot a gyerekének?