nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Család
“Hiányzik az érzés, hogy hiányozzon az anyám” – érzelmileg elhanyagolt gyerekek mesélnek

“Hiányzik az érzés, hogy hiányozzon az anyám” – érzelmileg elhanyagolt gyerekek mesélnek

A szülők, akik nem töltenek minőségi időt a gyermekükkel, sok esetben "rózsaszín vattacukor"-feelinget teremtenek a saját lelkiismeretük megnyugtatására. A gyermeknek valójában leginkább rájuk lenne szüksége, ők azonban érzelmileg távol maradnak, ám ennek kompenzálásaként mindennel elhalmozzák a gyermeküket. Ez kizárólag róluk, a szülőkről szól, hiszen ilyen módon a szülő elhiteti önmagával, hogy ő megtesz mindent a gyermekéért.
Bibók Bea
Bibók Bea
f Ajánlom

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a gyermeknevelés lényegét, akkor azt mondanám, szeresd gyermekedet és add oda magad neki, szőröstül-bőröstül, erényeiddel és hibáiddal együtt, vállald önmagad, tanítsd meg azt a gyermekednek, amit te tudsz a világról, és azt is, hogy mindig számíthat rád a nagy útkeresésben.

Legyél a gyermekedre kíváncsi, bízzál benne, és ha megtanítottad arra, hogy jó dolog megosztani az érzéseinket és gondolatainkat egymással, akkor majd viszont is várhatod tőle ugyanezt.

Mindig tudd, hogy a gyermekednek leginkább rád van szüksége a világból, a figyelmedre, szeretetedre és az odaadó lényedre! Ezt nem pótolhatja sem egy tablet, sem egy szép ruha, de még egy egzotikus utazás sem, amelyen magányosan ül a pálmafák alatt a medence szélén, míg te a bárban a koktélodat szürcsölgeted.

Amikor életútinterjúkat készítek, akkor az emberek nem azt említik kedves, meghatározó emlékként, amikor szüleik elhalmozták őket használati tárgyakkal, hanem azt, amikor egy jót beszélgettek, vagy amikor tanítottak nekik valamit a világról.

Elsőként Pali mesél, aki 40 éves tanár.

Korán vesztettem el édesapámat, egész fiatal fiú koromban. Nagyon élesen emlékszem arra, hogy mindig ölébe vett, mindig csináltunk együtt valamit, vagy elmagyarázta, megmutatta nekem, mit hogyan kell megjavítani. Nem volt arra példa, hogy ne raktuk volna össze, amit szétszedtünk. Lehet, hogy nem volt könnyű összeeszkábálni, de az biztos, hogy addig nem adta fel édesapám, amíg készen nem lett. Ezt jól megtanultam tőle, meg azt is, hogy a világ legszebb dolga átadni a gyerekeknek, amit mi megtanultunk. Mindig, amikor egy csavarhúzót veszek a kezembe, megjelenik az emlékeimben, ő hogyan csinálta. Óriási a lelkemben az űr, nagyon hiányzik nekem, de tudom, hogy az alatt a rövid idő alatt is rengeteget kaptam tőle, és ami még szebb, hogy amit ő tanított nekem, azt én is továbbadhatom majd a születendő fiamnak, lányomnak. Boldog vagyok, mert ő így él tovább bennem.

Pali az édesapjával töltött rövid idő alatt valami olyat kapott, ami belé égett, ami tanulás szintjén rögzült. A gyermekek fejlődésében az utánzásnak nagy szerepe van. A fiúk a férfiszerepet, a kislányok a női szerepet sajátítják így el. Utánozzák a felnőttek szokásait, aztán alkalmazzák a megfigyelteket a saját életükben is.

A szülők felelőssége már egészen kicsi korban abban rejlik, hogy ne zárják be magukat gyermekük előtt, mert akkor csemetéjük is megtanulja elzárni az érzelmeit, megtanulja azt is, hogy nem kell, nem szabad kommunikálni.

Ez esetben az lesz a megtanult viselkedésminta, ha csendben ülünk egymás mellett, és nincs a családtagok között interakció. Ezzel szemben a felnőtt Pali élénken emlékszik arra, hogy milyen jó hangulatúak voltak az együtt szerelős órák édesapjával, hogy milyen odafigyeléssel és közösen kitalált megoldásokkal  javították meg az elromlott tárgyakat. Azért élnek Paliban ilyen élénken ezek az élmények, mert ő akkor a közös tevékenységben összefonódott édesapjával, egy intenzív együttlét részese volt. Ez az érzés még felnőttkorában is megmaradt emlékeiben, nem tűnik el, mint egy megvásárolt menő szerelés emléke.

Cili tizenhét éves középiskolás. Ő arról mesél, hogy egészen kis korától kezdve minden nyáron egyik táborból a másikba vándorolt. Alig találkozott ilyenkor az édesanyjával, csak arra a néhány órára, míg a bőröndöt átpakolta. Úgy érezte, ki van paterolva otthonról, mert ő csupán egy terhes feladat anyjának.

Tudod mi az érdekes? Hogy most döbbenek rá nyár közepén, hogy hetek óta nem láttam az anyámat és nem is hiányzik. Furcsa ez az érzés. Az a fura, hogy nem érzem a hiányérzetet. Hiányzik az érzés, hogy hiányozzon az anyám. Most érzem azt, hogy nagyon magányos vagyok. Amikor anyám nagy ritkán olyan időben ér haza, amikor még együtt vacsorázhatnánk és beszélgethetnénk, akkor kegyesen ugyan megígéri, hogy leül mellém, de soha nem ér oda az asztalhoz. Én meg elkeseredve bekapom azt a pár falatot – bár sokszor kaja sincs otthon –, és behúzódok a szobámba. A múltkor is anya megígérte, hogy néz velem egy filmet. Fél 11-ig vártam rá, de ő csak ült a számítógépénél meg telefonálgatott, aztán elment a kedvem az egésztől. Kicsi koromtól minden nyáron táborból táborba vándorlok, egyetlen napom sincs, amit ne felügyelet alatt töltenék. Reggel kelés, nem lehet lustálkodni, 12-kor ebéd, bár még nem vagyok éhes, négykor uzsonna, mint a dedóban. Van, hogy a mamámnál vagyok, akit nagyon szeretek, vagy hétfőtől szombatig tábor, aztán kezdődik újra az egész. Minden órám be van osztva, mint egy óvodában. Anyám azt mondja, így biztonságban tud engem, amíg ő nincs otthon. Azt is mondta, hogy értékelnem kellene, hiszen őrült pénzeket fizet ki ezekre a táborokra, de tudom, ebben nem én vagyok a fontos – hiszen én nem is akarok menni –, hanem az a lényeg, hogy neki akkor nem kell féltenie engem. A múltkor meg hazaállított egy doboz csokijégkrémmel, mondta, hogy hozta ebédre. Ezzel én mit kezdjek? Csokijégkrémmel, amikor normális kajára vágytam. Azt érzem, nem vagyok számára fontos. Nem kíváncsi a dolgaimra, ha mondok neki valamit magamról, akkor sincs itt velem, valahol máshol járnak a gondolatai” – panaszkodik Cili.

 

A szülői hárítás egyik formája, hogy nem akarunk tudni a mulasztásainkról. Amikor a gyermek felé is és elsősorban önmagunk felé prezentáljuk, hogy milyen odafigyelő és jó szülők vagyunk – majd egy semmitmondó ajándékkal ezt be is bizonyítjuk magunknak –, akkor tulajdonképpen mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ne szembesüljünk a hibánkkal.

Magunknak is és a gyermeknek is ki kellene tudni mondani, hogy: “Édesem, sajnos elfelejtettem, hogy nincs itthon ebéd”, vagy: “Annyira fáradt és kimerült vagyok, hogy nem tudtam főzni és ez most bánt engem, lelkiismeret furdalásom van”. Ezek őszinte reakciók lennének, ezzel a gyermek is azt érezné, hogy felelősséget vállal az édesanyja a mulasztásáért. Ám Cili ezt nem érezhette, hiszen az édesanyja nem vállalt felelősséget. A jégkrém egy látványos, ám infantilis megoldás az aktuális hétköznapi nehézségre. Csakhogy a gyerekeket nem lehet becsapni. Az érzelmi szükségleteik nemcsak kicsi korban nagyok, hanem a felnőttkorhoz közel eső életszakaszokban is.

Cili arra kérdésemre, mire vágyik igazán, azt válaszolta, hogy csakis arra, hogy együtt legyenek az édesanyjával otthon, láblógatva, egymásra figyelve, beszélgetve. Szeretne együtt reggelizni, vacsorázni, közösen sütni-főzni. Szeretné tudni, milyen örömei és problémái vannak az édesanyjának. Az jelentené neki a szeretetet, ha édesanyja képes lenne erről beszélni neki.

Az érzelmek kielégülésének hiánya azt kódolja a gyermekben, hogy nem vagyok szerethető és nem vagyok fontos. Ily módon magányos és önbizalom-hiányos gyermekeket nevelünk, akiknek ugyan lesznek divatos ruhái meg menő frizurái, de nem találnak utat önmagukhoz, az érzelmeikhez.

Kornél egy 16 éves fiú, aki minden menő cuccal el van látva. Jó vágású srác, menő cipő, hatalmas adidas feliratú póló, na meg a most divatos égnek álló frizura. Az összhatással egyetlen probléma akad. Az arckifejezése, a tartása, a nonverbális kommunikációja félelemről tanúskodik, egy olyan állandósult szorongásról, ami megakadályozza őt abban, hogy bemutatkozáskor érthetően, hangosan ejtse ki a nevét, és találkozásunkkor a szemembe nézzen. Az az érzésem, hogy szülei nem azt tanították meg neki, hogy bátran vállalja önmagát, az érzéseit, hanem azt, hogy a világ félelmetes, ahol csakis baj érheti őt.

Ahhoz, hogy egy gyermek elhiggye önmagáról, hogy szerethető – és valóban vannak értékei –, egy olyan biztonságos környezetre van szükség, ahol működik a kapcsolat a másik emberrel, és bátran beszélhetünk az érzéseinkről. Ez a környezet a család.

Megfelelő figyelem esetén azt tanulja meg a gyermek, hogy bármiről lehet beszélni. Kap visszajelzést a személyét illetően, a környezet figyelemmel kíséri őt, és él a kapcsolat a családtagok között. A dicséretet csakis a teljesítmény után kapja és a valós véleményt tükrözi. Ez az az első környezet, ahol még egészen fiatal, kicsi gyermek korában megtapasztalja a biztonságot, olyan élményeket szerezhet, hogy bátran kimondhat és megtehet bármit, hiszen a környezet figyeli minden mozdulatát és reagál is az ő cselekedeteire.

Azonban ha ez nincs meg, akkor a gyermek már kicsi korban megtanul félni. Hiányzik neki a szülő, és a hiányérzet és a félelem rögzül. Ha a szülő ilyenkor egy vagon játékkal állít haza, vagy egy megengedő attitűddel kompenzál, akkor a gyermek nem érezheti a biztonságot. Erre nagyon jó példa Máté története, amit ő nagyon szűkszavúan mesélt el, ezért én fogalmazom meg árnyaltabban és érthetőbben, felvillantva a fiú érzelmeit:

Sokat vagyok egyedül, amit részben élvezek. Legalább nem érzem azt a várakozást, hogy mikor figyelnek már rám végre? Sajnos nem vagyok jó tanuló, pedig nagyon vágyom rá. Emlékszem, nagy reményekkel kerültem ebbe a menő gimibe, erős felvételi volt, de én az elsők között jutottam be. Aztán nem ment a tanulás. Arra emlékszem, hogy sorban jöttek a rossz jegyek, de anyu nagyon megértő volt. Annyira, hogy már idegesített. Miért nem tudja elmondani a csalódottságát? Dühített, hogy nem volt reakciója semmire. Ha félévkor három tárgyból megbuktam, akkor is csak rám nézett és azt mondta: “Nem baj, kisfiam, majd belehúzunk!” – és mosolygott. Nem vállalta az érzéseit, hazudott nekem a reakcióival. Aztán amikor megbuktam év végén, akkor két magántanárhoz kellett járnom. Tulajdonképpen a bukásnak sem lett semmi komoly következménye. Olyan volt, mintha teljesen mindegy lenne, mi van velem. Dühös voltam rá, mert még az év végi bukás sem volt elég ahhoz, hogy észrevegye, ő hiányzik, a jelenléte, a figyelme. Nem jutott eszébe, hogy többet legyen itthon, hogy néha együtt is legyen a család, ne csak állandóan a 15 fős vendégsereg. Mert minden hétvégén vagy mi mentünk, vagy hozzánk jöttek. Aztán jött az a zűrös ügy az előző munkahelyén. Persze mindent titkolt és nem mondott el semmit sem nekem. Hazaállított kisírt szemmel, és amikor megkérdeztem, van-e valami baj, akkor azt mondta mosolyogva, hogy nagyon jó napja volt. Hazudott nekem az anyám.

Ha Máté képes lenne mesélni, akkor így mondaná el csalódottságát és felemét, most sajnos teljesen bezárult állapotban van. Bizonytalanná vált, hiszen a szülei nem jelölték ki számára a “tól – ig” határokat, azt az övezetet, ahol biztonságban érezheti magát.

A nagy szabadság, a határok kijelölésének hiánya bizonytalanságot szül. A biztonság megtapasztalásához mindennapi rutinokra is szükség van, úgy mint a rendszeres együtt étkezés, közös tevékenységek, olyan feladatok, amiben a gyermek megtapasztalja, hogy mire képes.

A gyermek a tanulási folyamat során szerzi meg azt az önbizalmat és tapasztalatot, ami hozzásegíti majd a gyermeket, hogy a legközelebbi fejlődési zónába léphessen majd, először segítséggel, aztán az önálló tevékenységek készségszintre emelésével.

A szülői érzelmi hanyagolás egyik kompenzációs formája, amikor a szülő úgy érzi, hogy átadja a döntés lehetőségét gyermekének, például egy iskolaválasztás során. Ha egy gyermek megkapja azt a kérdést beszélgetések és közös gondolkodás hiányában, hogy “Mit szeretnél?”, valószínű, hogy nem tud erre válaszolni. Nem ismeri az alternatívákat, nincs olyan tudás birtokában, amely segítségével felelősséget vállalhasson a saját döntéséért, hiszen elmaradtak a közös beszélgetések. Tehát ez a kérdés ilyen értelemben költői kérdéssé válik, hiszen a szülő nem teremtette meg a gyermek kompetencia érzését, a felelősségteljes döntés feltételét. A labdát a gyermek kezébe dobja, átrakja a felelősséget arra a gyermekre, aki ezt a súlyt még nem képes viselni.

Vegyük észre, hogy kompetens, független és jó szociális kapcsolatokkal rendelkező gyermeket csak úgy nevelhetünk, mi, felnőttek, ha képesek vagyunk megmutatni nekik magunkat, a világot, a félelmeinket, sikereinket és kudarcainkat.

Nem a nem létező tökéletességet kell imitálnunk a számukra – hiszen nem erre van szükség –, hanem egy olyan gyermeket kell nevelnünk, aki rugalmasan gondolkozik és képes alkalmazkodni az élet és a kihívások különböző helyzeteihez.

Ehhez támogató, nyitott hozzáállás, követelményrendszer, következetesség szükséges. Ekkor válik értelmezhetővé az elégedettség vagy akár az elégedetlenség fogalma a szülő-gyermek kapcsolatában. Ha megtanítjuk még azt is  a gyermeknek, hogy az érzelmeit is bátran kimutathatja – mert mi is képesek vagyunk erre –, akkor válunk egy gyermekünkhöz értő figyelemmel közeledő, reaktív szülőkké, akik valóban átadják gyermeküknek mindazt, amit  a világ szépségeiről és nehézségeiről megtanultak.

Nem a félelem táplálása, a kudarckerülés megtanítása a cél, hanem az, hogy gyermekünk egy sikerkereső, nyitott, rugalmas gondolkodású, önmagát felvállalni és alkalmazkodni tudó felnőtté váljék!

A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.

Megosztás Facebookon