Meg kell járnod a poklot, hogy megtanuld, mi a boldogság

A szerző L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta. Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi, párkapcsolati és életvezetési problémák feltárásában és kezelésében. Számos helyen tanít, publikál és tart előadásokat. Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület, a Magyar Hipnózis Egyesület, a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Pszichológiai Társaság tagja.

Balázs és László sok mindenben hasonlítanak: egyidősek, tehetségesek, szerelemből házasodtak, boldog párkapcsolatban éltek, két-két gyermeket neveltek. Magabiztosan tervezték a jövőjüket, hitelből otthont építettek, majd nyereséggel kecsegtető, önmegvalósításuknak is teret adó vállalkozásba kezdtek. Aztán néhány év alatt vállalkozásaikat bedarálta a gazdasági válság, hatalmas adóssággal szálltak ki a csődeljárásokból. Innentől életük teljesen más irányt vett.
Balázs nem fogadta el sorsát, óriási bűntudat, állandó légszomj, alvászavar gyötörte. A gyógyszerek a tüneteit néhány hétig csökkentették, aztán azok ismét felerősödtek. Felesége ügyelt rá, hogy ne Balázst okolja, elfojtott haragja mégis ott lapult kérdéseiben, összehasonlításaiban: “Miért nem figyeltél jobban?” “A szomszédok autót cseréltek, XY-ék Thaiföldön nyaralnak.” A nő észre sem vette, hogy lekezelően beszélt Balázzsal, aki nem maradt adósa: apróságoktól indulatos lett, az intim együttlétek elmaradtak. Nem bírta az anyagi és lelki terhet: inni kezdett, súlyos pánikbeteg lett.

László is nehezen viselte a kudarcot, rövid ideig hasonló tünetei voltak. Majd az átmeneti kétségbeesés után megoldásokat keresett. Újabb és újabb célokat tűzött ki maga elé. Megtanult németül, majd külföldön helyezkedett el. Nyaralójukat értékesítette, adósságai rendezésére részletfizetési lehetőséget teremtett, családjától támogatást kért és kapott. Szívósan küzdött, felesége jó társnak bizonyult, persze nem a sajnálatával vagy az “Oda se neki, apukám!” vigasztalással. Folyamatosan érdeklődött társa új tervei iránt, támogatta azokat, büszke volt küzdésére, megbecsülését tudtára is adta. Sokat beszélgettek mélyebb érzéseikről, félelmeikről, amitől azok oldódtak. Kapcsolatuk elmélyült, megerősödött, boldogabbá váltak a nagy bajban.

Az érem két oldala

A tévé és a reklámok azt sugallják, hogy a vegytiszta, rövid úton elérhető boldogságot kell keresnünk, a szenvedés teljes kiiktatásával. Valóban fontos, hogy megéljük a vidámságot, örömöket, ám ez nem helyettesítheti annak elfogadását, hogyha átszenvedjük magunkat egy-egy nehézségen, általa érettebbé, boldogabbá válhatunk. Ám sokszor félünk az érzéseinktől, a fájdalomtól, és igyekszünk ezeket minél messzebbre elkerülni. Emiatt aztán halogatjuk problémáink megoldását: majd csak maguktól megoldódnak, vagy szomszédaink még rosszabb életével vigasztalódunk. S csodálkozunk, hogy kezeletlen problémáink egy idő után testi-lelki tünetek formájában törnek utat maguknak. 

Balázs sem élte meg érzelmeit, hagyta, hogy eluralja a szégyen, de nem akart beszélni róla. Ismerős volt neki: gyerekkorát végigkísérte a “mit szólnak, mit mondanak…” kezdetű aggodalmak sora, amit a “nem szégyelled magad?!” tetézett. Őszinte sosem lehetett, az érzései soha senkit nem érdekeltek a környezetében. Most is társa fricskái végképp aláásták amúgy is rogyadozó önbecsülését. Kezdetben – ahogy annak idején édesapja – családján vezette le feszültségét, majd kocsmai ivóbarátainál talált vigasztalást. Egy ideig ez adott neki “boldogságot” – nem sokáig.
László a sokk okozta rövid agonizálás után képes volt a problematikus helyzetre összpontosítani, és keresni annak pozitív hozadékait. Önmarcangolás helyett a hogyanok felé fordította figyelmét, és ebben párja is segítő társa volt. Kíméletlenül őszinte volt önmagával és társával, tudta, hogy mindenük elveszett, egyetlen kincsük maradt a szereteten kívül: a bizalom és a mély megnyílás lehetősége. Átélte “az érem két oldalát”, az öröm mellett a problémák, a szenvedések is hozzátartoztak a boldogságához. A problémamegoldás gyakran fájdalmas, ám az igazi boldogság eléréséhez nem spórolhatjuk meg a szükséges szenvedést – mint ahogy egy súlyos betegségből való gyógyuláshoz is olykor szükség lehet operációra. Persze nem kell, hogy örüljünk a nehézségeknek, de fogadjuk el, keressünk megoldásokat, így házunk felépítése közben nem romboljuk le a legfontosabbat, az otthon melegét!

A boldogság: a hormonok átmeneti össztánca vagy a belső harmónia?

A legboldogabbnak persze a szenvedélyes szerelem rövid állapotában érezzük magunkat. Eufóriánk határtalan, állandóan látni, hallani, érezni akarjuk a másikat. Sajnos ilyenkor nem a megfontolt döntéseket támogató agyi területek aktívak, hanem ellenkezőleg: az öntudatlan folyamatokért felelősek. Hormonális szinten a dopamin az, ami kiváltja az euforikus érzést. Ez ugyanaz a hormon, amely a függőségek kialakulásában is nagy szerepet játszik. Így hamis az a romantikus elgondolás, hogy a szenvedélyes szerelem majd biztosítja a tartós boldogságot, a pár együtt maradását is. A tervezésért, a megfontolt döntésekért felelős prefrontális kéreg Csipkerózsika-álmát alussza a szenvedélyes szerelem időszakában. Mire felébred, már meghoztuk a döntést, és összekötöttük életünket a mindenünket uraló nagy Ő-vel. S szerencsések vagyunk, ha a prefrontális kéreg aktiválódásával, a szenvedélyes szerelem lecsengése után is úgy érezzük, hogy választottunk az igazi, s felhőtlen boldogságunkat nem csupán a hormonjaink és mélyebb agyi struktúráink biztosítják, hanem valódi társunk. Természetesen úgy van rendjén, hogy mindenki a boldogságot keresi. Ám a tartós boldogságot, a harmóniát nem a szenvedélyszerelem hajszolásával, hanem a személyiség érésével teremthetjük meg. Ha álarcainkat letéve eljutunk valódi önmagunkhoz, ami egy életen át tartó folyamat eredménye, és a múlt és jelen fájdalmainak átszenvedését is magába foglalja.

Létezik-e boldogság egy stresszel teli világban?

Könnyű belátnunk, hogy a napjainkat uraló stressz nem a boldogság barátja, sőt növeli az elégedetlenséget, a boldogtalanságot. Legfőbb oka, hogy a stresszhelyzetek új képességeket követelnek tőlünk. Például egyikünk munkahelyének elvesztésekor a kétségbeesés helyett hasznosabb, ha átmenetileg átalakítjuk a családi munkamegosztást, megkeressük a kiadások csökkentésének módjait, segítjük egymást a helyzet érzelmi feldolgozásában, megtépázott önbecsülésünk helyreállításában. A kezdeti félelmünkből kilábalva így még nőhet empátiánk, önbizalmunk, együttműködési készségünk, optimizmusunk. Az új elvárások gyakran súlyosbítják a meglévő konfliktusokat is. A férjét eddig sem tisztelő feleség számára párja munkanélkülivé válása csak fokozhatja a leértékelést. Vagy sokan hiszik tévesen azt, hogy rendezetlen konfliktusaikat megoldja, ha gyermekük születik. Amíg pörögnek az események, talán, de aztán a növekvő stressz fokozza frusztrációjukat, s felerősíti a már előzőleg is megoldatlan kapcsolati nehézségeiket.
Boldogtalanságunkat fokozza, hogy a stressztől érzékelésünk torzul, mindent rosszabbnak látunk, mint amilyen: más férje mindig rendesebb, figyelmesebb, a más felesége mindig kedvesebb, megértőbb…

Pedig amikor társunk sótlannak érzi a levest, akkor nem minket kritizál, csak sósabban szereti. Amikor panaszkodik, hogy későn érünk haza, akkor nem számon kér, csak törődésünket hiányolja. Amikor morog a netezés miatt, akkor nem bántani akar, csupán velünk szeretne időt tölteni. Amikor figyelmeztet egy közlekedési táblára, akkor nem hülyének néz, csak nehezen viseli az anyósülés kiszolgáltatott pozícióját, s talán még segíteni is akar minket. De stresszel teli állapotban ezeket félreértjük, indulatosan hárítjuk magunktól, egy kis (látszat)győzelemre törekedve.

Stresszhelyzetben magunkat sajnáljuk, elural bennünket az óvodás énközpontúság, az önzés. Csak a mi problémánk a nehézség, a mi fájdalmunk a legerősebb, s erre környezetünk legyen tekintettel. További boldogtalanság abból adódik, hogy a stressz megnöveli igényünket a segítségre, ugyanakkor csökkenti a másikat támogató képességünket. Amikor egyikünk elveszíti szülőjét, a másikunknak súlyos munkahelyi problémái vannak, feszültségeinktől mindketten követelőzőbbek leszünk, azt akarjuk, a másik ne magával, hanem velünk foglalkozzon. A feltámadó fájdalom, a félelem növeli segítségigényünket, miközben képtelenek vagyunk társunkat támogatni, problémáival foglalkozni. Bűntudatunk még fokozza feszültségeinket, észrevétlenül eltávolodunk, érzelmileg magányosan, magunkban “zokogunk”. S ha ilyenkor nem tudjuk együtt egymást segíteni, akkor hamar a depresszió hálójában, vagy egy gyors segítséget nyújtó harmadik karjában találjuk magunkat.

Tehát stresszel terhelt időszakban különösen figyeljünk arra, hogy problémáinkat ne nagyítsuk fel, hanem mindketten a megoldás keresésére törekedjünk, lehetőleg sok közös beszélgetéssel, egymást segítve. Ilyenkor különösen óvakodjunk egymás leértékelésétől, és az önzésünket félretéve adni akarjunk, erősítsük a támogató képességünket, figyeljünk társunkra, hallgassuk meg egymást. Így nyílik esély arra, hogy mi magunk is kellő szeretetet, támogatást kapjunk, és a boldogsághoz vezető úton járjunk.

Az igazi boldogsághoz vezető út: az önismeret

Önismeret hiányában az apró, bagatell eseteket is sokszor felfújjuk. Ha például reggel nincs kedvünk vagy nem jut időnk rendbe szedni a lakást indulás előtt, és gyerekkorunkban a rend mindennél fontosabb volt, hamar levonjuk a következtetést: “Nem tudom ellátni a feladatomat. Ha nem tudom ellátni, akkor nem szeretnek.” Innen már csak egy lépés, hogy “ha nem szeretnek, akkor nem is vagyok szerethető”. Így lesz az időhiányból kínzó ítélet, csak azért, mert úgy lettünk szocializálva, hogy katonás rendet hagyjunk magunk után. Ha e helyett felismerjük mélyebb érzéseinket, fejlesztjük önismeretünket, megszabadulhatunk az önsorsrontó programoktól. Önismereti munkánk során megismerjük valós képességeinket, erősségeinket és gyengeségeinket, amivel a belső béke, a boldogság felé vezető útra léphetünk. Az önismeret mélyítésével sem tűnnek el életünkből a nehézségek, de reálisabban és gyorsabban átlátjuk a helyzeteket, könnyebben megtaláljuk a célravezető megoldásokat. Nem ijedünk meg a negatív érzésektől, magunk számára is érthetetlen reakcióinktól, mert belátjuk, hogy ezek megélésével tudunk fejlődni. A boldogsághoz vezető út tehát azt jelenti, hogy el tudjuk fogadni mindazt, ami bennünk van, így mélyebben tudjuk szeretni magunkat. Azaz intimebb viszonyt tudunk kialakítani önmagunkkal és környezetünkkel. S minél mélyebbre ásunk, annál több pozitív érzést, energiát találunk. Ekkor már nemcsak könyvekből szerzett műveltségünk lehet, hanem a szívből szerzett bölcsességet birtokoljuk, és ez az, amiért érdemes élni, és amitől olykor elégedettnek, boldognak érezhetjük magunkat.

Harmóniában egymással – Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról Miért csalt meg a párom? Szeretkezzünk, vagy beszéljük meg? Létezik még egyáltalán normális kapcsolat? A kötet a szerző Közelebb egymáshoz című nagy sikerű könyvének folytatásaként a párkapcsolat első, szenvedélyes és intenzív időszakán túl felbukkanó problémákat, kríziseket, valamint az ezeket okozó és megoldásukat, valamint az újrakezdést is nehezítő tudattalan tévhiteket elemzi. Az újabb 11 tévhitet olvasmányos, közérthető stílusban, terápiás esetekkel illusztrálva írja le, tesztekkel és gyakorlatokkal segít a harmónia elérésében: önmagunkban, a nappaliban és a hálószobában – nőként, férfiként, szülőpárként.