Szó bennszakad, amikor tanácsokat oszt az anyós

…ahogy az egyik ismerősöm anyósa is, egy szép, verőfényes, tavaszi szombaton.

“Szombaton reggel kimentünk a férjemmel és a gyerekekkel a piacra – meséli Zsuzsa, aki férjével két pici gyereket nevel. – Általában együtt intézzük a bevásárlást, van a közelben egy játszótér, ahol utána szeretünk elidőzni. Múlt szombaton összefutottunk az anyósommal, aki beszélgetés közben ránézett Tomira, majd felém fordult, ezekkel a szavakkal: »Fáradtnak látszik, nem értem, miért kell még a játszótérre is elmennetek. Egész héten dolgozik, többet kellene pihennie!« Köpni-nyelni nem tudtam, annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy teljesen leblokkoltam. Tomi szerencsére sietve megnyugtatta az anyósomat, hogy azért ez nem egy túl strapás program. De nekem csak nem ment ki az eset a fejemből. Lilivel még javában gyesen vagyok, hiszen alig tíz hónapos, de már félállásban dolgozom otthonról. Reggel elvisszük a bátyját oviba, utána irány a bevásárlás, némi levegőzés, majd ebédfőzés, altatás. Amint leteszem Lilit, leülök a gép elé, hogy befejezzem a fordításokat. Két órát szerencsére mindig alszik, este 8 után tudom folytatni a munkát, amikor már csend van. Tomi ugyan 5-re hazaér, és szívesen játszik is a gyerekekkel, de ilyenkor mindig van egy csomó tennivalóm. Az, amit anyósom mondott, remekül tükrözi azt a hozzáállást, amivel Tomit felnevelte. Gyakorlatilag teljesen kiszolgálta őt is, Tomi apját is, pedig ugyanannyit dolgozott, mint a fiúk. Engem más mentalitásban neveltek, és mivel én is dolgozom, nem is tudnám az egész háztartást egyedül ellátni. A férjem sokat segít, de tény, hogy bizonyos dolgokra, például a főzésre, mosásra nem hajlandó. Ezen nem látom értelmét veszekedni, mert én sem szívesen intézem például a nagybevásárlást. Az viszont szöget ütött a fejemben, hogy ha én szeretnék elmenni este otthonról, előbb le kell fektetnem a gyerekeket, mert kettőt Tomi szerint lehetetlen. Természetesen fordított esetben benne ez a probléma fel sem merül.”

Amikor ez a kérdés a baráti körben szóba kerül, hamar ki szokott derülni, hogy a legtöbb kapcsolatban ugyan működik a munkamegosztás, csak éppen − ahogy Zsuzsáék házasságában is − előre kialkudott feltételekkel. “Az én férjem nem hajlandó mosogatni, sem bepakolni a mosogatógépbe.” “Az enyém nem hajlandó takarítani, vasalni, viszont szívesen bevásárol helyettem, ha kérem. Mondjuk ezzel nem sokra megyek, mert bevásárolni én is szeretek, viszont mosogatni…”

Vajon mit csinálnának ezek a drága férfiak, ha a párjuk száját hagyná el egy-egy ehhez hasonló mondat: “Bocs, de én inkább kihagyom a mosást, vasalást, viszont addig, amíg te ezeket megcsinálod, szívesen játszom a gyerekekkel!”

Ezek miatt a férfiúi kinyilatkoztatások miatt a nők végül mindig több időt töltenek a háztartással és a gyerekek körüli teendőkkel, és ez az után is így marad, hogy visszamennek dolgozni.

Pedig én még soha, senkitől nem hallottam elfogadható érvet arra, hogy a férfiaknak miért is kellene kevesebb házimunkát végezniük, mint nekünk, nőknek.

Mert így nevelték őket? Vagy mert így szól a hagyomány?

Az én családomban több olyan, ma már 60-as, 70-es nő van, aki pici gyerekek mellett vitte az egész háztartást, hogy aztán éjjel írja meg a doktoriját, vagy készüljön az egyetemi előadásaira. Reggelente pedig korán keltek, hogy időben ki legyen takarítva és kész legyen az ebéd. Emlékszem, már gyerekként éreztem, hogy ebben valami nagyon nem stimmel. Azóta pedig eltelt jó harminc év…

Mondhat nekem bárki bármit, aránytalan az otthoni munkamegosztás akkor is, ha az adott férfi a világ legjobb fej partnere. És igen, ebben a kérdésben most szeretnék általánosítani, akár helyes ez, akár nem. Pedig a házimunka igenis megosztható fele-fele arányban. Persze olyan eset is van, amikor valakit boldoggá tesz, ha a feladatok többségét otthon ő látja el. De én őszintén szólva nem ismerek olyan nőt, aki ugyanannyi munka mellett, mint a férje, szívesen viszi a prímet otthon is.