Táborba megy a gyerekem: ki enged el kit?

Áprilisban egyszer csak úgy jött haza a lányom, hogy lesz egy nyári tábor, amire ő akkor menne. Lehet azért, mert még távolinak tűnt a június vége, vagy mert annyira lelkes volt, igent mondtam. Először is az imádott tanárnővel mennek, aztán a huszonkét fős osztályból tizenhatan jelentkeztek, ráadásul Zamárdiba mennek, amit úgy ismer, mint a tenyerét. Szóval minden amellett szólt, hogy jó lesz.

Átlépni magunkon

Hah, én naiv! Egy tábor – szülői szemmel – nem szól másról, mint az elengedésről. Emlékszem, kilencéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy a szuper jó barátnőmmel elküldenek minket két hétre a Tudományos Akadémia táborába. Két hetet be se tudott fogadni az agyam, minden romantikus filmet megszégyenítő módon álltunk a fehér kerítésnél a búcsúzáskor, szorítottuk a rácsot, mintha az életünk múlna rajta, és zokogtunk. Így hagytak minket ott, hogy aztán néhány nap ráhangolódás után feloldódjunk, és tényleg élvezzük a balatoni nyarat. (A napokat azért így is számoltuk vissza, a titkos füzetünkben.)

Kisebb koromban nagyon nehezen váltam le és váltam el a szüleimtől, iszonyú honvágyam támadt mindig, és igen, féltem az ismeretlentől. Éveknek kellett eltelnie, már gimnazista voltam, amikor igazán elkezdtem értékelni, na nem a táborokat, hanem az osztálykirándulásokat. Soha nem akartam hazamenni, a legjobb barátaimmal voltam, mindegy, hogy hol. Nagyjából ezeket pörgettem magamban végig, miközben békésen autózva vittem le a lányomat. Érezni lehetett, hogy a kezdeti lelkesedése kezdett alábbhagyni, végül is két hete nyári szünet van, két hét egy hétévesnek sok idő. Kérdezte, milyenek voltak nekem a táborok, hogy akkor most mennyit is alszik ő ott nélkülem, hogy voltaképpen kik is mennek.

Zamárdi Gyermek- és Ifjúsági Tábor

Három nap, három éjszaka

Nehéz, de próbálom saját magamat “átlépni” ilyenkor, nem akarom ráragasztani a szorongásaimat. Jó lesz, ott lesznek a barátaid, ott lesz a tanár néni, sokáig maradhattok fent, számháborúztok, süttök szalonnát… – soroltam. Fürkészte az arcom, láttam a visszapillantó tükörben, mindig rajtakap, ha vetítek. Mivel egy nappal később ment, mindenki nagyon boldogan fogadta, amikor megérkeztünk, mutatták a helyét, hívták, körülugrálták, ő meg a végén már csak félvállról köszönt el tőlem. Végül is ezt vártam, nyugtattam magam. Hogy neki jó legyen.

Három éjszaka és három nap, amíg jószerével semmit nem tudok róla. Ha nagyon izgulunk, lehet telefonálni, kacsintott a végén a tanárnő, de nyilván ő sem gondolja komolyan, hogy tizenhat gyerek szüleinek meséli el naponta, hogy aludt-e, evett-e, jól van-e az illető kislánya/kisfia. Önmérséklet, mondogatom magamban, ha bármi gond lenne, azt úgyis tudnám. És még mindig az a jobb, ha nekem nehéz, mintha neki lenne az. Ahogy beülök újra a kocsiba, azon gondolkodom, az elengedéssel valószínűleg nekem van bajom, nem neki. És hogy minden alappszichológiai könyv arról szól, lépjünk túl a saját gyerekkorunkon, ne magunkat akarjuk a gyerekbe belelátni, ne a kiskori önmagunkat akarjuk megmenteni a gyerekünkön keresztül. Na ja.

Most már minden világos. Csak azért szurkolok, hogy ha három nap után meglátom, ne az legyen a kérdés, ő kibírta-e nélkülem, hanem hogy én kibírtam-e nélküle. Magammal még mindig könnyebb dolgozni.