Boldogító nem: menyasszonyok, akik nemet mondtak az esküvőre

“Sok nőnek az esküvő nem az élet egy lépcsőfoka, hanem a célja. Ha ez beteljesül, akkor viszont nekik nem marad más, csak a »nagy semmi« – a romantikus filmek is az esküvővel érnek véget…” – mondja Veres Júlia klinikai szakpszichológus. “Mindenki ismer olyan párt, akik hosszú évekig éltek szerelemben, majd nem sokkal azután, hogy házasságot kötöttek, benyújtották a válópert. Sokan valóban éppen esküvővel kísérlik meg rogyadozó kapcsolatukat megerősíteni, márpedig a készülődés önfeledtsége nem gyógyítja meg a párkapcsolati problémákat, legfeljebb helyileg érzéstelenít. Hiszen az esküvő egyetlen napról szól, nem a házasságról.

Amikor jobb nélküle, mint vele

“Ahogy a gyűrű az ujjadra kerül, mintha különös hatalmat szereznél vele. Mintha egyszeriben felelős lennél a kapcsolatért, és tudod, hogy bármi jön, megbirkózol vele” – kezd bele történetébe Gitta, aki az esküvő előtt három héttel kihátrált a házasságból. Akkor, amikor már minden készen állt, csak bele kellett volna bújnia a selyemsantung ruhába. Ha Bálint nem kéri meg a kezét, talán még most is együtt vannak.

Amikor megkérdezem, bánja-e, ami történt, azt válaszolja: sajnálja, hogy fájdalmat okozott, de neki éppen ez kellett. Meg kellett tudnia, hogy a konfliktusaik a közös életük előképei voltak, vagy a szervezés miatti feszültségtől robbantak ki. Szerette Bálintot, de a szerelem nem győz le mindent. Legalábbis az ő különbözőségüket nem tudta. Napról napra fojtogatóbbá vált a helyzet, a szervezés elviselhetetlen nyűg lett. Egyszer vallotta meg barátnőjének, hogy azt érzi, hibát követ el. “Nem voltam kész, nem voltam az a Gitta, aki a legjobbat adta volna Bálintnak önmagából” – ezt csak most tudja így megfogalmazni, akkor csak annyit érzett: mennie kell, minél előbb.

Egy eljegyzés felbontása, főként a célegyenesben: szégyen, stigma. Önzőnek, gyávának és felelőtlennek bélyegezték Gittát, míg ő magában a kapcsolatát gyászolta. Ehhez a fájdalomhoz képest fel sem tűnt, milyen kellemetlen visszamondani a meghívásokat. Gitta szerint az a furcsa és szomorú egyben, hogy a válás sokkal inkább elfogadott. Ha összeházasodnak, egy kis ideig szenvednek, majd elválnak, a rokonok sajnálkoztak volna. A válást jobb esetben elintézik egy papírral, bár az érzelmi veszteség, a trauma attól még óriási lehet. “Ha egy esküvőt lemondasz, mindenki felhördül: de hát az a sok pénz! Az a sok befektetett idő! A kapcsolathoz fűzött remény! – és persze, az a sok elvárás, amire fittyet hánysz.”

Viccesnek tartja, hogy folyton-folyvást azt halljuk: légy szabad, valósítsd meg önmagad, és ha nem vagy boldog, lépj tovább, csak magadnak tartozol felelősséggel. És mégis elvárják, hogy a fiatalok megházasodjanak, akár csak azért, hogy megfeleljenek másoknak, még ha nekik nem is ez jelenti a szabadságot, az önmegvalósítást és a boldogságot. Gitta nem házasságellenes, épp ellenkezőleg. Azt tartja az élet legnagyobb ajándékának, ha az ember úgy élhet együtt a társával, hogy személyes szabadságát nem érzi veszélyben. Ő ma már gyűrű nélkül is hinni akar a saját erejében, amellyel megtart egy kapcsolatot.

Nem illik kételkedni

Évi nem akart nagy felhajtást. Igazából esküvőt sem akart, de amikor Bence megkérte a kezét egy mézeskaláccsal, elkapta a hév. Nem sok kellett, és menyasszony-üzemmódra váltott: három nappal később már a vendéglista is kész volt fejben. Csak azon járt az esze, hogy csipke vagy selyem, fejdísz vagy fátyol, rózsa vagy liliom? És ugyan életében nem járt szoláriumba, a nővére meggyőzte, hogy a bronzbarna bőrön sokkal jobban mutat majd a ruha. El is hitte, hogy te jó ég, hogyan is állhatna sápatagon az anyakönyvvezető elé?

Ahogy Évi az elmúlt tizenegy hónapról beszámol, kiderül: a menyasszonyok egy dologra vágynak, ha az esküvő kerül szóba: tökéletesség. Legyen szó ruháról, a koszorúslányok csokráról vagy a vacsoramenüről. Elvégre ez a nap egyszeri és megismételhetetlen, még akkor is, ha ennek ellentmondanak a válási statisztikák – a második esküvők különben is szerényebbek.

A váratlan lánykérés utáni izgalom azonban nem tartott soká, Évi végtelennek látszó öröme átcsapott szomorúságba, majd aggodalomba. Nem értette, miért elkeseredett, amikor ez lenne élete egyik legszebb időszaka. Ezért még nagyobb erővel vetette bele magát a szervezésbe, de két ruhapróba között csak nem tudta kiverni a fejéből: ha nem vagyok boldog, lehet, hogy nem is kéne férjhez mennem? “Amíg egy férfi számára a lánykérés és a házassági szándék tudatos, logikusan végiggondolt döntés, a nő szerepe, leginkább a filmek, de gyakran a barátok és a család elképzelése szerint is arra korlátozódik, hogy érzelmi alapon mondjon igent – magyarázza a pszichológus. – Így a menyasszonynak nincs lehetősége arra, hogy mérlegeljen, hogy szembenézzen saját kétségeivel, félelmeivel. Gyakran a környezetében sincs olyan ember, akivel ezeket meg tudná osztani; ilyenkor nem könnyít a helyzeten, ha párunk az egyetlen barátunk, és az egyre idő- és energiaigényesebb esküvői készülődés sem kedvez a hosszas tépelődésnek, beszélgetésnek. Sokan nem is engedik, hogy ezek a nem odaillő érzések, gondolatok tudatosodjanak, mert az esküvőről alkotott képünkbe nem illik bele semmiféle negatívum. Ilyenkor előfordul, hogy ezek egyszer csak heves, kontrollálhatatlan érzésekként »kirobbannak«, és az eljegyzés felbontásához, akár fizikai tünetekhez (pánik, betegségek) is vezethetnek.”

Még ha hihetetlennek is tűnt, Évinek is eszébe jutott, hogy románcuk a bíróságon érhet véget. Arról fantáziált, hogy Bence a házasságkötő terembe vezető úton meggondolja magát, és inkább csupacomb munkatársnőjét vezeti az anyakönyvvezető elé. Vagy éppen ő szökik meg valakivel a kutyaiskolából. “Mi lesz, ha húsz év múlva egy kiégett, dögunalmas pár leszünk?” – kérdezgeti, pedig felkészült: a könyvespolca már akkor roskadásig tele volt pszichológia témájú tanácsadó könyvekkel, amikor Gergőnek még híre-hamva se volt.

“Manapság mindenki többször vált egyetemet, munkahelyet, egyesek akár országot, életmódot, életstílust is. Egyre ritkábban hozunk végleges vagy annak tűnő döntéseket, így amikor erre kerül a sor, az ijesztőnek tűnhet” – értelmezi Évi félelmeit a pszichológus. A szakember úgy látja, hogy az elköteleződés talán még mindig a férfiak számára nehezebb, de sok nő ugyanúgy nem tudja elképzelni, hogy többé nem lesz más férfi az életében, csak az, akivel házasságra lép. Ráadásul nem egy fiatal nőben él az a félelem, hogy függetlenségét minden területen fel kell adnia, ha házasságot köt.

“A fiatalság számos pozitív fogalommal kapcsolódott össze: a szabadsággal, a szórakozással, az önmegvalósítással. Sokan nem látnak sem családi, sem kulturális mintákat arra, hogy hogyan lehetne ezeket házasként is megélni. Úgy érzik, ezekről az esküvő kapcsán le kell mondaniuk” – mondja Veres Júlia. Ez lehet a magyarázata annak, hogy újdonsült feleségek a fórumokon azt tanácsolják az aráknak, hogy sirassák meg hajadon énjüket, hogy helyet tudjanak adni az újnak. De aki úgy érzi, a házassággal feladja önmaga egy részét, nem kellene inkább azon elgondolkodnia, hogy jó döntést hoz-e?

Sorozatos házasságkerülő

Kriszta nyolc éve él együtt párjával, Andrással. De lehet, hogy kilenc, mert nem számolja, mikor találkoztak. Elfelejtette, ahogyan azt is, amikor megkérték a kezét. Pedig ennél romantikusabb díszletet nem is kívánhatott volna, a téli Szentpétervárt. Igaz, a kivételes alkalomra egy McDonald’sben került sor. Kriszta éppen terhes volt most négyéves kislányukkal. “A házasságról beszélgettünk, és én állítólag nemet mondtam. András szerint rendes lánykérés volt, én nem vettem észre.” A bohém Krisztát ismerve az sem kizárt, hogy ez azóta többször megismétlődött, de számára nem fontos a házasság, folyamatosan kisiklik az esküvő elől. Egyszer véletlenül igent mondott – viccel, de András komolyan vette, és egy ideig úgy éltek, mintha jegyesek lennének. Aztán Kriszta visszatáncolt, de ők együtt maradtak ez után is. “Sosem akartam esküvőt, de mindig nagyon élvezem másokét. Legjobban a menyasszony közeli barátnője szeretek lenni, mert akkor legalább annyira élvezem, mint ő. Nem érdemes a papír miatt összeházasodni, vagy azért, mert másokat boldoggá tehetsz vele. Egymást pedig másképp is boldoggá tudjuk tenni.”

Lehet, hogy akkor van értelme az esküvőnek – tűnődik hangosan –, amikor van egy kitüntetett pillanat, ami hozzá vezet. Ők túl nyüzsgő, túl mozgalmas életet élnek, és bevallja, ezen a pillanaton gyorsan átsiklottak, nem tudtak belekapaszkodni. “Akkor tudnék megházasodni, ha libabőrös lennék tőle. Igen, miért ne? De nincs az a férfi, akinek örökre igent mondanék.”  Aztán elmeséli, mit látott, amikor esküvőkre elhívták fotózni – a rohanás, az ifjú pár befeszült arca – és visszakozik, kitart amellett, hogy neki ez nem kell. A szüleinek se számít, a pénzből meg, amit ráköltenének, inkább elutaznának Kubába.