Feltétel nélkül szereted a gyerekedet?

Egy barátomat a családja mellőzi, gyakorlatilag nemlétezőként kezeli, miután az ötgenerációs orvosdinasztia sarja, ahol mindenki orvos – papa, mama, testvér, unokatestvér, talán még a macska is – otthagyta egy év után az orvosi egyetemet, és a bölcsészpályát választotta. A legjobb barátom tizenhat évesen eljött otthonról, mert kiderült, hogy meleg. Két teljesen más fajsúlyú tény, mégis a végeredmény ugyanaz: a szülők nem azt kapták, amit elterveztek.

Az interneten kering egy videó egy Ryland Whittington nevű kisfiúról, aki kislánynak született. Ryland első szavai azok voltak, hogy “fiú vagyok”. Az ismerősök győzködték, hogy ez majd elmúlik, de nem így lett. Olyannyira, hogy Ryland azt mondta, “ha a családom meghal, levágom a hajam, és fiú leszek” – mindezt ötévesen. Egy 2014-es amerikai statisztika szerint a transzneműek (vagyis akiknek biológiai nemük, anatómiájuk nem egyezik a nemi identitásukkal) 41 százaléka öngyilkosságot kísérel meg azért, mert nem értik meg őket, mert senki nem áll melléjük. A Whittington szülők ezt nem akarták kockáztatni. Felvették a kapcsolatot szakemberrel, aki azt tanácsolta nekik, hogy tegyék a kisfiú számára könnyűvé az átmenetet. A rokonoknak, barátoknak levelet írtak arról, mi történt – igaz, néhányat elveszítettek, de a többiek melléjük álltak. Bár a transzneműség hátteréről nem sokat tudunk, annyit csak, hogy vagy genetikai hajlam okozza, vagy méhen belüli hormonhatások – esetleg a kettő együtt. Bizonyos esetekben még kamaszkor előtt megszűnik az az érzés, hogy rossz testbe születtek. Gyerekkorban nem ritka, hogy egy kislány szívesen barkácsol, autózik, katonásat játszik, vagy hogy egy fiú szeret babákkal szerepeket játszani, főzőcskézni: ez semmi különöset nem jelent. A transzneműeknél, akiknek száma viszonylag kevés, az érzés tartós, sokan felnőttkorukban hormonkezelésnek és műtétnek vetik alá magukat, ha meg akarják változtatni biológiai nemüket. Ryland szülei tudják, hogy fiuk transzneműsége nem az ő nevelési elveiknek, családi működésüknek vagy környezetüknek az eredménye. Ami a számukra a legfontosabb, hogy gyermekük egészséges és boldog.

Nem mindenkinek jut happy end. Ryland szerencsés, de sok hozzá hasonló fiatal életét fájdalom, kétségbeesés, depresszió, szorongás, önpusztítás kíséri, amelynek a vége öngyilkosság vagy más tragédia. Az Egyesült Államokban egy nyolcéves kisfiút apja halálra vert, egy tizennégy évest megfojtottak, és még sorolhatnánk az eseteket lelőtt, leszúrt 16-18 évesekről, akik azért haltak meg, mert transzneműek, vagyis nem azok, akiknek akarták őket.

Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek – Ryland szülei feltették a YouTube-ra, hogy büszkék fiukra és elfogadják őt.

Van, amikor nehéz szeretni?

A szülő szereti a gyerekét, mindent megtesz érte és a legjobbat akarja neki – hallottam eleget. Ahogyan hallottam azt is, hogy még most is van család, ahol elhangzik, hogy amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok. Borzasztónak tartom ez utóbbit, de megértem: ha a szülő ellenőrzése alatt tarthatja a gyereket, úgy azt hiszi, megvédheti attól a kockázattól, amit egy ismeretlen út jelent – akár egy neki idegen szakmáról, akár emberi kapcsolatokról van szó. A legnagyobb leckét szeretetből talán a szülőség adja: a gyereknek tőled függ testi-lelki jóléte, és amit tudsz, megadsz neki, de nem azért, hogy később behajtsd rajta, mi mindent tettél érte, vagy valóra váltsa az álmaidat. Azok a szülők sem ilyen életről álmodoztak, akik beteg vagy fogyatékossággal élő gyereket ápolnak éjjel-nappal.

Amikor egy szülő elutasítja meleg, leszbikus, bi- vagy transzszexuális gyermekét, mennyit nyomnak a latban előítéletei? Mennyit erősít rá a félelme, hogy a gyereke élete kemény lesz, mert bántani fogják, titkolnia kell sokszor, ki is ő? El tudom képzelni, hogy az is nyomasztja, mit gondolnak majd róla mások: a megjegyzések, sanda pillantások, hogy őt fogják emiatt elítélni. Mintha az a szülő kudarca lenne, vagy egyfajta büntetés valamiért, amit el sem követtek. Tudom, hogy a nemiség kérdései ennél mélyebb rétegekben gyökereznek, de végeredményben ennyi erővel azért is szemrehányást tehetnénk, ha valakinek kék a szeme vagy szeplős.

Igazából bizonyos szempontból mindegy is, hogy a Whittington szülők gyereke transznemű. Ez a videó számomra nemcsak a sokat emlegetett feltétel nélküli szülői szeretetről szól, hanem arról is, hogy nem félnek. Nem félnek saját gyereküktől, hogy mivel jár egy nem átlagosat nevelni, és nem félnek saját maguktól. Ők ilyenek. Él bennük a szülői ösztön, hogy megvédjék a gyermeküket. Ne a szülő legyen az, akitől a gyereket meg kell védeni.