Melegnek lenni – Milyen áron vállalható?

Vigyázat! Homárveszély! – kiabál át a vásárcsarnok egyik zöldségese a másiknak, majd összenevetnek. Gábor néhány éve még csöndben továbbment hasonló szituációkban a bámészkodó tömegből, ezúttal inkább odafordult. „Tetszem? Vagy beszélgetni szeretnél? Tessék, kérdezz!” A kofa – gondosan kerülve a szemkontaktust – felháborodva kérte ki magának a kérdést. Gábor nemrég egy taxist is „feljelentett”, aki a viteldíj kézhezvételét követően úgy hajtott el, hogy a letekert ablakon még kikiabált: köcsög kis buzi! Gábor azonnal tárcsázta a diszpécsert, és azóta is reméli, legalább egy hétre eltiltották az utasszállítástól a sofőrt. „Nem érdekel, nem kérek bocsánatot senkitől azért, mert meleg vagyok. Tanulja meg mindenki, hogy ilyet nem lehet. Nem szeretnünk kell egymást, hanem élnünk kell egymás mellett, egyenrangú felekként – azt viszont kötelező.”

Adrián és Milán mindketten melegjogi aktivisták. Milán szerint minden meleg felelőssége, hogy tegyen azért, hogy elfogadóbb legyen a társadalom

Egzisztenciális színjáték

Míg a fővárosban élő, harmincas Gábor közepesen rossz helynek tartja Budapestet a melegség elfogadása szempontjából, Zsuzsa egy vidéki városban alakított heteró barátnőt – leszbikusként. Még az egyetem alatt ismerte meg Andrást, tudtak egymás homoszexualitásáról, de szorosabb barátság nem volt köztük. András aztán vezető pozícióba került egy másik városban, és csak a közvetlen főnökét avatta be amúgy titkolt homoszexualitásába. Évekkel később a vezetője jelezte, egyre több a sugdolózás, és bár neki személy szerint nincs baja András melegségével, a vállalat jó hírét érzi kockán forogni, ezért arra kéri, oszlassa el valamiképpen a gyanút. András ekkor hívta fel Zsuzsát, játsszák el néhány alkalommal a kollégái előtt, hogy egy párt alkotnak. „Rettegett, hogy elveszti az állását – meséli Zsuzsa. – Az első egy-két alkalommal talán még élveztük is a helyzetet, viccet csináltunk belőle, túljátszottuk. Egy-egy céges buli után szétdobáltuk a szállodai ágyneműt, összetépett óvszereket és epret hagytuk szanaszét.

Számtalanszor kellett felhívnom a titkárnőjét, hogy valamit nálam felejtett András, mondja meg neki, András pedig, szintén a titkárnőjén keresztül, rózsacsokrokat küldetett nekem. Még a postaládájára is kiírta a nevem, az akkori társa pedig éjjel, a kertek alatt, lopva járt fel hozzá. Kezdett egyre terhesebb és nyomasztóbb lenni ez a színjáték, pláne, hogy én a saját környezetemben nem titkolom, hogy leszbikus vagyok. Nyilvános szakítást nem rendeztünk, két év után egyszer csak nem hívott többet. Mindketten éreztük, hogy ez már vállalhatatlan és megalázó. De úgy tudom, legalább leszálltak róla.”
Hogy a homoszexualitás vállalása miatti munkahely- vagy egzisztenciaféltés mennyire élő ma Magyarországon, azt talán jelen cikk is jól példázza: a többhetes anyaggyűjtés során alig találtam alanyt, aki a teljes neve és a fotója közzétételével vállalta volna a szereplést, a társával pedig végképp nem. Az indokok között elenyésző százalékban a család előtti „lebukás” félelme állt, a leggyakoribb magyarázat azonban az volt, hogy az állásuk elvesztésétől tartanak, illetve, hogy a későbbiekben emiatt nem alkalmazzák őket, többek pedig (főleg gyerekes leszbikus párok) éppen a külföldi letelepedés előkészítésén dolgoznak. Szinte valamennyi beszélgetőtársam ugyanazt azt ördögi kört zárta be: akkor mernek majd többen előbújni, ha a homoszexualitás társadalmi elfogadottsága érezhetően megnő itthon, ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, több melegnek kell előbújnia. Rózsa Milán melegjogi aktivista szerint „kár arra várni, hogy majd mások cselekszenek helyettünk, és az érdemi változást mindig a távoli jövőbe vizionálni. A mi felelősségünk – minden meleg felelőssége, közszereplőké, művészeké, átlagembereké –, hogy tegyünk azért, hogy az életminőségünk javuljon, hogy ne diszkriminálhassanak senkit emiatt, hiszen az évi egy felvonulás önmagában nem képes attitűdöket megváltoztatni. Nem is ez a célja. Ha bujkálunk, azzal aláírjuk, hogy szégyellni kéne magunkat, hogy félnünk kéne – márpedig emiatt a 21. század Európájában már rég nem lenne szabad”.

Lovas Nagy Anna író 13 évig élt házasságban egy férfivel, és gyereke is született

Közügy-e a magánügy?

„Nem bűn nem kiállni. Mindenkinek, aki rejtőzködik, nyomós oka lehet rá. De ez az egyénnek fontos – magyarázza Lovas Nagy Anna, a nemrégiben megjelent Verazélet című könyv szerzője. – A hazugság tönkreteszi és felemészti az embert. Én maximálisan felvonuláspárti vagyok, nekem fontos, hogy soha ne hajoljak meg a megfélemlítés előtt. A félelem arra való, hogy legyőzzük. És egyebek mellett ezért van jelentősége annak, hogy láthatóvá váljon legalább évente egyszer a melegközösség.”
Az örökzöldnek tűnő dilemmára, miszerint közügy vagy magánügy-e az egyén homoszexualitása, azt mondja, a válasz roppant egyszerű. „Egy heterónak nem kell bujkálnia a társával, megpuszilhatja az utcán, megölelheti egy rendezvényen, nem kell a törvény betűiből kiskapukat kovácsolniuk a közös gyerekvállalásért. Nem kell becsapniuk a saját szüleiket, nem sértegetik őket lépten-nyomon idegenek, nem vegzálják őket a munkahelyükön, nem hátráltatják az előrelépésüket, és nem tűzik egyes csoportok a zászlajukra mint betegeket, fajtalankodókat, deviánsokat. Akár önkorlátozás, akár külső korlátozás miatt, de sérülnek az emberi jogaink, és máig sincs jogegyenlőség. Innentől döntse el mindenki maga,

magán- vagy közügy-e a homoszexualitás.”
Takács Judit, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos igazgatóhelyettese is megerősíti, hogy igen nagy mértékű itthon a munkahelyi diszkrimináció, ezt több magyarországi vizsgálat is alátámasztja. Ugyanakkor megjegyzi, minden szám alábecslés, hiszen vannak, akiket azért nem ér megkülönböztetés, mert nem mernek megmutatkozni sem.
A melegeknek ráadásul – szemben más, például vallási vagy etnikai kisebbségekkel – sokszor még a családjuk előtt is titkolózniuk kell, az otthon tapasztalt homofóbia miatt pedig sokan kényszerülnek arra, hogy kettős életet éljenek. Erre rakódnak rá aztán az iskolai, majd a munkahelyi környezeti hatások. A 2007-es vizsgálat tanúsága szerint az érintettek leginkább a diáktársaik viselkedésétől szenvedtek, és egyharmaduk tapasztalt már a munkahelyén megkülönböztetést (ezért bocsátották el, zaklatták vagy fel sem vették őket). Magyarországon egyébként máig a „betegség”, a „magánügy” és a „deviancia” fogalmaival azonosítják leginkább a homoszexualitást.
Rózsa Milán ismeretségi körében is akad, akit kamaszkorában pszichológushoz vittek a szülei, hogy az „meggyógyítsa”, illetve „kikezelje a fiú másságát”. A terápiát természetesen nemcsak a meleg tinédzsernek, de a megrémült szülőknek is felajánlotta a szakember, akikkel végül sikerült megértetni: szó sincs betegségről, a témát körülölelő nehéz csendet megtörve pedig mára nemcsak nyíltan, de büszkén tudják vállalni fiuk melegségét.

Érinthetetlenek

Ungár Klárát a politikai pályáján nyíltan sosem támadták a leszbikussága miatt

„Társadalmi elfogadottság szempontjából, úgy érzem, kicsit könnyebb helyzetben vannak a nők – mondja Lovas Nagy Anna. – A férfitársadalomnak, és nevezzük őket jelen esetben a hatalom birtokosainak és gyakorlóinak, ha kimondjuk azt a szót, hogy leszbikus, akkor leginkább egy aktus jut az eszébe, amely az ő szórakozásukat szolgálja. Egészen addig, amíg nem ütköznek egy olyan leszbikus személybe – legyen az volt feleség vagy kolléganő –, akit nem sikerül a leszbikussága miatt megközelíteni, a férfiak számára ez csupán a pornográfia, az izgató fantázia, a szórakoztatás dimenziójába esik. Amikor bizonyossá válik az elutasítás, egyszerűen nem hiszik el. Így hagyományosan él egy olyan sztereotípia, hogy csak a csúnya, senkinek sem kellő nő lehet leszbikus. A leszbikusság csak tévedés lehet, csalódás eredménye. Volt olyan tapasztalatom, hogy az akkor tízéves gyerekemnek azt kiabálta egy szomszéd: »…mert félbuzi az anyád!« Tehát úgy tűnik, én a többségi társadalom szemében, mivel van gyerekem, talán nem is számítok százszázalékosan leszbikusnak. Nekem házasságból született a gyerekem, úgy szoktam mondani, hogy leszbikus vagyok, az is voltam mindig, de volt egy heteroszexuális epizód az életemben, még akkor is, ha 13 évig tartott. Mint ahogy egyébként heteroszexuálisoknak is szokott lenni olykor homoszexuális epizód az életükben.”

Ungár Klárát, volt SZDSZ-es politikust, a Szabad Emberek Magyarországért párt elnökét is számtalan férfi jóakarója próbálta már jó szóval visszaterelni a „helyes útra”, feltételezve, hogy leszbikussága pusztán dac, vagy egy kevésbé sikerült házasság utáni búfelejtő vargabetű. A politikai szférában abszolút úttörőként 2001-ben egy hetilapban, 2005-ben pedig egy kereskedelmi tévécsatornán is volt egy-egy coming outja, „de rólam akkor a politika szereplői már régen tudták. Én erről senkivel nem egyeztettem, leszámítva az akkori barátnőmet és a gyerekemet. Számomra máig meglepő egyébként, de a leghangosabban tiltakozók részéről is mindig érzek valamiféle tiszteletet, hogy van súlya ennek a vállalásnak, még ha megpróbálnak is megalázni. Két éve például leköptek minket az utcán, ahogy sétáltunk hazafelé a barátnőmmel a felvonulásról. A pályámon azonban nyíltan sosem támadtak emiatt.” Ungár is úgy véli, manapság csak egy túlontúl hangos kisebbség csoportösszetartó ereje rejlik a homoszexualitás elleni erőszakos fellépésben, ő azonban optimista: az interneten szocializálódó fiatalabb generáció már jóval elfogadóbb és tapasztaltabb. „A bejelentésem után mesélte egy fiatal fiú, mekkora hatással voltam rá, és milyen hálás. Az addig rejtőzködő fiatalember annyira nekibátorodott, hogy másnap óriási elánnal beviharzott a munkahelyére, kiállt középre, majd mindenki előtt hangosan elkiáltotta magát: meleg vagyok! Egy pillanatra alábbhagyott a klaviatúrakopogás az irodában, egy kollégája felnézett, »tudjuk«, majd dolgoztak nyugodtan tovább.”

A cikk teljes szövege a Marie Claire magazin decemberi számában jelent meg.