“Mit tegyek? Elcseszett gyereknek születtem” – Dr. Ranschburg válaszol

Kedves Ranschburg Jenő!

16 éves vagyok, és már több pszichológusnál is jártam, de kevés sikerrel. Mostanra már nem is látom értelmét, hogy elmenjek, magánorvosra meg nincs lehetőségem.

A problémám a következő:

Folytonosan elkapnak sírógörcsök, és azokban a pillanatokban úgy érzem, hogy végleg értelmét vesztette minden, öngyilkossági kísérletek fordulnak meg a gondolataimban (többször is gyógyszereztem, de komoly bajom nem lett, csak a szívemet viselte meg). Ja, és ezért rúgtak ki februárban a gimiből, mert lekurvázott az igazgatónő, és én visszakurváztam, mert a sok nyugtató (Rivotril, Seduxen, ismeretlen nevű altató, Frontin) bevétele után úgy viselkedtem, mint egy „részeg”, kb. olyan 50 darabot vehettem be. Nem először fordult elő, de eddig csak otthon csináltam ilyet. Kipróbáltam még anno rengeteg tudatmódosítót: alkohol, drog, gyógyszerek, de egyiktől sem tudtam felszabadult önmagam lenni, csak talán a gyógyszerektől, de hát az tönkreteszi a szívemet. Legszívesebben meghalni szeretnék, és gyakran nem szomorúságból, csak dühből vagy a nyugalom miatt. Amikor vége van a rosszkedvemnek, akkor meg néha percekre vagy akár több időre is olyan életerőt érzek, mintha hegyeket tudnék megmozgatni.

De mostanában már a hangulataim sűrűbben ingadoznak, eddig pár hónapig jól voltam, pár hónapig „depis”. Most meg szinte 15 perc alatt megváltozom. Nemegyszer előfordul, hogy elindulok valahova, mire odaérek, visszafordulok, ez lehet nyaralás is. Rám jön egy olyan, hogy most el akarok menni, és lehet hajnal, és lehetek külföldön is, haza kell jönnöm. Rettentően féltékeny vagyok a kortársaimra. Lányokra, mert szebbnek tartom őket, és mert jól társalognak, amit én nem tudok. Nem tudom, milyen embernek születtem, csendesnek vagy bulizósnak, de per pillanat társaságban visszahúzódó vagyok, de lelkiekben úgy érzem, én más lennék, és a valóságban nem tudom felszínre hozni a belsőmet, olyan, mintha a testembe lennék zárva. És már rémálmom is van, ha elmegyek valahova, és szembesülök a jellememmel, ami akkor vagyok. Utálom azt az énem, mikor emberek között vagyok, egy senki, egy nulla, akinek nincs véleménye, se stílusa.

Olykor félek nagyon, hogy egyedül maradok. Testvéreim 33–50 éves korúak, hatan vannak. Egy él velünk csak, a többi vidéken, messze, de egy Zoli van, akit nagyon szerettem… Anyukám 56 éves. És én úgy félek, hogy egyedül maradok, én nem tudnám elviselni, ha valamelyikőjük meghalna. A nővérem, aki velünk él, 33 éves, gyakran veszekszik anyuval, és félek, hogy a sok idegeskedés miatt baja lesz, így is sok gyógyszert szed. Van, hogy én is idegesítem, pedig szeretem, de néha rám jön a düh. Most váltok negyedszerre gimnáziumot, mert kikezdtek a gyerekek, és félévente váltogattam. Most gondolkodom, hogy magántanulónak kéne lennem, de akkor végképp nem mozdulnék ki, és így is ott tartok, hogy nem tudok bemenni egy bevásárlóközpontba, mert négy hónapja nem mozdulok ki, nincs hova. Barátaim nincsenek, és mostanra már nem is akarok nagyon. Mostanában nagyon sokszor sírva fakadok. Olyan dolgok miatt tudok zokogni, hogy szinte nevetséges. Gyengének érzem magam. Sokat alszom, 12 órákat, és alig 10 óra ébrenlét után majd elalszom, és napközben is nehéznek érzem a végtagjaimat. Úgy érzem, hogy elcseszett gyereknek születtem. És ha ilyen maradok, nincs sok értelme semminek, amibe belekezdek…

Röviden ennyit, köszönettel:

Névtelen lány

Kedves Levélíró!

Ugye, nem haragszol, ha tegezlek, de nekem már az unokáim is idősebbek Nálad, felesleges merevség lenne hát, ha magáználak. Jól ismerem azt az érzést, amelyről leveledben beszámolsz: a tehetetlenség és a reménytelenség nyomasztó fájdalmát, mely időnként dühös indulattá formálódik, máskor viszont a passzív közöny látszatát kelti. A depresszió – mert „depis” vagy, azt hiszem, ehhez nem fér kétség – képes arra, hogy hatására az ember csúnyának, ostobának és mindenre alkalmatlannak érezze magát, amitől persze még kétségbeesettebb lesz. Nem ismerlek, de fogadni mernék, hogy környezetedben érdekes arcú, csinos lánynak tartanak (amit egyébként hiába is mondanak Neked, Te úgysem hiszed el!), aki elhanyagolja magát, mogorva és időnként modortalan. Ha hiszed, ha nem, a leveled nagyon jó! Aki ilyen közvetlen természetességgel, őszinte, keresetlen szavakkal és mégis stílusosan le tudja írni állapotát – viszonyát a világhoz és önmagához –, az nem lehet értéktelen ember. Kérlek, ne rongáld magad a sok vacak pirulával, és főként ne kacérkodj a halállal, mert Te a lelked legmélyéig élni akarsz, társakra, barátokra, szerelemre, sikerre vágysz, és értelmetlenség a pillanatnyi kudarc érzése miatt a visszafordíthatatlan semmi felé menekülni. Te tudod, hogy irigyelsz másokat – de miből gondolod, hogy Téged senki nem irigyel? Az őszinteségedet, a bátorságodat, a „tekintéllyel” szembeforduló egyenességedet – amiről persze szörnyülködve beszélnek, de sokan mit nem adnának ezért a képességért! Nézz a tükörbe, és ne fordulj el a saját értékeid elől! Te mindent meglátsz magadon, ami zavar, de legyél ahhoz is elég bátor, hogy felfedezd az értékeidet – arcvonásaidon, testeden, jellemedben és intelligenciádban –, ez utóbbiakat egy ilyen levél után már nem tagadhatod előttem. Ha módod van rá, fordulj szakemberhez, aki segít megküzdeni a démonaiddal – bár én azt hiszem, Te erre egyedül is képes vagy. Amikor kedved van, írjál nekem. Mostantól kezdve én mindig szívesen és reménykedő érdeklődéssel olvasom leveleidet – és természetesen mindegyikre válaszolok is.