“Apa, nem szeretlek!” Miért mond ilyet egy gyermek? – Dr. Ranschburg válaszol

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!

Elnézést, amiért kisgyermekkel kapcsolatos kérdést teszek fel, de nagyon szomorú és tanácstalan anyuka vagyok, és szeretnék választ kapni a kételyeimre.

A kislányom három és fél éves, első gyermek és első unoka a családban. Mindenkitől nagyon sok szeretetet és maximális figyelmet kapott és kap. Nagyon értelmes kislány, a környezetünkben mindenki el van bűvölve tőle, ahogyan mi is: nyolcéves szinten rajzol (én festő vagyok), három nyelvvel ismertetjük (magyar, angol és német), amiket imád, nagyon ügyesen balettozik, szereti az ovit (bár a beszoktatás nagyon sok sírással járt), vannak barátai, illedelmes, mondókázik, énekel, sokat van levegőn, és sokat mozog. Tizenhét hónapig szoptattam, mindig is nagyon szoros volt a kapcsolatunk, nagyon anyás volt mindig, amit én nagyon élveztem, és boldoggá is tett. A férjemmel nehezebben indult a kapcsolatuk, a sok munka mellett ő nehezen szokta meg a kisgyermekkel járó kötöttséget, de a kislányunk másfél-két éves korára beleszeretett a lányunkba, és most már ő is rajong érte.

Egy dolog bánt nagyon: bárkivel találkozik a kislányunk a családból, akit elvileg szeret, sosem szalad oda, sosem öleli meg, és nem ad puszit sem, csak odanéz az ajtón belépőre, és konstatálja, hogy jött valaki. Egy idő után persze mintha magához térne, megy a játék, olyankor jön a puszi, az ölelés, de nagyon bántja a férjemet, hogy például hozzá még sosem szaladt oda, ha hazajön a munkából, sőt ha meglátja az apját, közli: „Én anyával szeretnék játszani”, „nem vagyok a kislányod”. Vagy a legrosszabb: „Apa, nem szeretlek” – minden ok nélkül.

Aztán együtt mennek balettre, birkóznak, játszótereznek, és nagyon jól érzik magukat, de a férjem nagyon sok, a fentiekhez hasonló mondatot kap. Ha megyünk érte az oviba, hozzám odaszalad, de a férjemet nem hajlandó üdvözölni sem. Pedig szereti az apját, ezt biztosan tudom, mondja is, de csak akkor viselkedik vele szépen, ha olyan kedve van. Eddig azt hittem, hogy ez a viselkedés csak a férjemnek jár, de én is kaptam egy hideg zuhanyt: a kislányunk születése óta először mentünk el a férjemmel három napra a múlt héten, és amikor megjöttünk (ő anyukáméknál volt, akik mindent megadnak neki), szinte rám se nézett, oda se jött hozzám. Nagyon elszomorodtam, hogy vajon mit rontottunk el. Anyósomat sem szokta üdvözölni, aztán egy idő után odaszalad, puszi, játék, de az üdvözlés mindig elmarad, sőt el szokta küldeni.

Egyetlen kivétel van: az apukám, hozzá mindig szalad, ha meglátja, öleléssel és puszival. Elrontottunk valamit? Tud szeretni, és nagyon kötődik, elsősorban hozzám, de nem örül szinte senkinek az első találkozáskor, sőt, és jönnek a kínos mondatok: „én veled nem játszom”, „menj el”, „ez a mi házunk”, stb. Apukám mindig hoz neki ajándékot, és sajnos mostanra mindenkitől, aki jön, megkérdezi: „Mit hoztál?” De például a férjem vagy az anyósom hiába hoz is valamit, akkor sem örül nekik első látásra. Mindig próbálom magyarázni, hogy „apának rosszul esik ez a viselkedés”, vagy hogy „köszönj a mamának, és ne küldd el, hisz azért jött, hogy játsszon veled”, de hiába. És mint kiderült, az én nyakamba se ugrott bele, sőt alig nézett rám három nap után. Pedig nagyon ragaszkodik hozzám, ezt biztosan tudom: a mamák szokták is mondani, hogy neki anya a minden, mindig velem akar lenni és játszani, és én mindig vele is vagyok, amikor csak akarja. Mi a baj akkor mégis?

El van kényeztetve, hisz nagyon szeretjük, de igenis vannak szabályok, és igyekszünk nevelgetni, tanítgatni. Kérem szépen a tisztelt Tanár urat, segítsen, hogy mit tehetnék.

Tisztelettel:

Egy tanácstalan anyuka

Kedves Levélíró!

Nem rontottak el semmit – és semmi okuk az aggodalomra. Egy, a külvilág ingereire veleszületetten nagyon érzékeny kicsi lány önvédelmi reakcióiról van szó, aki – hogy megvédje magát a stressztől – csak fokozatosan engedi magához a pozitív élményt. Számára a hiányzó, szeretett személy megjelenése „pozitív megrázkódtatás”, és a gyerek önkéntelenül – mintha a szervezete védekezne – gondoskodik arról a fokozatosságról, amely a stresszt elviselhetővé teszi. Figyelje meg, mindegyik, levelében említett eset arról szól, hogy a gyerek rendezett kis világába váratlanul „berobban” a szeretett személy, akit a kislány nem üdvözöl, és csak fokozatosan enged közel magához. Az Ön napi megjelenése az óvodában azért kivétel, mert napi rendszeressége által megszokott – a nagypapa pedig valószínűleg éppen az ajándékoknak köszönheti kivételezettségét: a gyereknek módja van a sokkal kevésbé fontos ajándékokra koncentrálni, így a stressz ereje csökken. Azt gondolom: ha tudják, hogy a gyerek viselkedése belső önvédelem, amely annál erőteljesebben működik, minél közelebb áll hozzá a személy, aki hirtelen – annak ellenére, hogy ez a kislány folyamatosan várja, mégis váratlanul – betoppan, érthetővé teszi, miért húzódik el a találkozás pillanatában azoktól a felnőttektől, akiket a legjobban szeret. Azt javaslom, egyrészt fogadják el őt ilyennek, hiszen viselkedése éppen az érzések mélységéről tanúskodik, másrészt – ahol lehet – gondoskodjanak a fokozatosságról (erről több levelemben írtam már), mert az érzékeny gyerek nehezen küzd meg a hirtelen rázúduló ingerek tömegével.