Segítség! Meg lehet még menteni a lányunkat? – Dr. Ranschburg válaszol

Tisztelt Ranschburg Jenő!

Párom elvált, van egy 15 éves lánya, akit 1 éves kora óta egyedül nevel – mi 8 éve vagyunk együtt. A gondok akkor kezdődtek, amikor a gyerek 8. osztályos lett, a jegyek leromlásával, majd a sorozatos hazudozásokkal és hasonlókkal. Mára oda jutottunk, hogy a „kislány” drogozik (bevallása szerint nem rendszeresen, de az iskolában is), szexuális életet él, hazudozik, pénzzel visszaél, rossz társaságba jár, minden félév, valamint év végén megbukik legalább két tantárgyból.

A családi hátterünk – amennyire manapság lehet – kimondottan kiegyensúlyozottnak tekinthető. Amit tudunk, megadunk neki, jó példát igyekszünk mutatni. A nagyszülei is mindenben támogatták-támogatják az ő nevelését, mind anyagilag, mind szellemileg. Az édesanyával is rendeződött a kapcsolata, de sajnos az anyukája is panaszkodik, hogy az utóbbi időben őt szintén csak eszköznek használja a saját lánya, pénzt kér tőle, elviszi a ruháit…

Gyors segítségre van szükségünk, mivel ez a gond már a párommal való kapcsolatomra is súlyosan kihat. Válaszát előre is nagyon köszönöm!

Tisztelettel:

Andrea

Kedves Andrea!

Számos pszichológiai vizsgálat igazolja, hogy a kisgyermekkori sérülések következményei – különösen lányok esetében – a serdülőkorban jelentkeznek. Hiába rendezett most a családi élet – és a gyerek kapcsolata az édesanyjával is elfogadható –, a probléma gyökerét valószínűleg az első 5-6 esztendő gondjaiban kell keresnünk. Minderről persze én gyakorlatilag semmit sem tudok, legfeljebb azt a „száraz” adatot ismerem, hogy a kislányt 1 éves korától az apja egyedül nevelte, és a gyerek úgy 7-8 éves lehetett, amikor a család életébe Ön is bekapcsolódott. Könnyen lehet, hogy ezek az első évek sok-sok fájdalommal, mellőzéssel, lelki szenvedéssel jártak a gyerek számára, és mostani – valóban veszélyes – életvitele ezekre a korai tapasztalatokra vezethető vissza.

A hathatós segítség sok türelmet, következetességet és összetartást igényel a családtagok részéről. Ha a párjával való kapcsolata megromlik a gyerek miatt, azzal nemcsak a gyerek jövőjét kockáztatják, de a sajátjukat is! Tehát fogjanak össze – bevonva az édesanyát és a nagyszülőket is –, és ahelyett, hogy egymásra hárítanák a felelősséget, próbáljanak közös stratégiát kialakítani. A lényeg – szerintem – a kislány következetes monitorozása legyen!

Közösen készítsenek időbeosztást a számára, és rendszeresen ellenőrizzék annak betartását. Naponta tanuljanak a gyerekkel, tartsanak rendszeres kapcsolatot az iskolával – és ne a szabályok megszegését vegyék észre először, hanem az esetenkénti betartását. Ez azt jelenti: ne fukarkodjanak az elismeréssel, amikor a kislány viselkedése erre okot ad. De bizonyos alapszabályokhoz – kábítószer tilos, nem lehet lógni a suliból, naponta meghatározott időt a tanulással kell tölteni, stb. – feltétlenül ragaszkodjanak. Mindehhez – és talán ez a legnehezebb – törekedjenek elfogadható hangulatot teremteni, hogy a gyerek érezze: jó otthon lenni, és ő része a család életének. Ne legyenek hisztérikusak, kétségbeesettek vagy gyűlölködők, ha azt tapasztalják, hogy a gyerek megszegi a szabályt, de gyengének, engedékenynek sem szabad mutatkozniuk! Az alapelvekhez hajthatatlanul ragaszkodniuk kell – és a nagymama se adjon pénzt, ha az unokája már idő előtt elköltötte a zsebpénzét.

A változás minden apró jelét örömmel kell regisztrálniuk, hogy a kislány érezze: családja minden tagja szereti, figyeli őt – de a legfontosabb szabályok tekintetében mindenki következetes és hajlíthatatlan. Talán még nem késő…