Szülők iskolája

Vajon mi vezet biztosabban a célhoz: a minél nagyobb teljesítmény elvárása egyre kisebb kortól, vagy valami egészen más? Erről osztotta meg velünk tapasztalatait Bálits Éva, a Kismama magazin főszerkesztője.

Kiből lesz sikeres felnőtt?

Azzal kezdődik az egész, hogy rögtön a születése pillanatában pontozzák. Ki sem nyílt még a világra a sötéthez szokott szempár, megkapja az első osztályzatát, hogy azt ne mondjam, értékelik a teljesítményét: 8/9-es Apgar! Te jó ég, mennyi volt a maximális elérhető, Vágó úr, árulja el? 10/10? Tehát lemaradtunk volna? Persze, gyorsan kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, az Apgar-érték csak arról tájékoztat, hogy milyen életjeleket mutat az újszülött baba. Az újdonsült anya érzékeny „műszere” viszont jelez, innentől a mérhető teljesítmény számít, jó lesz erre felkészülni!
A következő néhány napban tapintatos, felkészült és empatikus csecsemős nővérek harsogják, hogy melyik baba hogy teljesített, azaz mennyi szopott. Aki lemaradt, annak ejnyebejnye, plusz tápszeres pótlás jár. Jó lesz összeszedni magunkat! Mindezek után ki lepődne meg azon, hogy a baba otthon is rendszeresen mérlegre kerül, szó szerint és képletesen is. „Meg kell híznia az előírt mennyiséget, ha nem, akkor bizony baj lesz, anyuka!” – sokkal többen hallják ezt a rendelőben, mint olyasmit, hogy: „Ő bizony egyéniség, ilyen karcsú fajta, talán apára hasonlít”. A lényeg, hogy a magyar anyák többségében lassan megérik a felismerés: a gyerek teljesítménye őt, a szülőt minősíti!
A rendelői rosszallás csak a kezdet. A játszótér az a hadszíntér, ahol a kezdő szülő önbizalmát, saját rátermettségébe és gyereke képességeibe vetett hitét a legtöbb találat éri. Persze, nem muszáj játszótérre járni, hogy a mamák és babák közti versenyben leminősítve érezzük magunkat, elég néhány szigorú és számonkérő rokon, barát, netán netes babaklub. Sírós a baba, nem alussza át az éjszakát? Netán az ordítástól hullafáradt szülők maguk mellé vették a franciaágyba? Másfél éves, és még nem beszél? Mindig lesz, amiben pont a mi babánk teljesít az átlag alatt.
Ha mindez nem lenne elég a szülőnek ahhoz, hogy növekvő aggodalommal figyelje kisbabája „teljesítményét”, kapcsolja be a rádiót, tévét, nyissa ki a napilapokat, hírportálokat. Igen, a világon az adatokkal mérhető teljesítmény számít, az olimpián a századmásodpercek és milliméterek, az egyetemi felvételin a bonyolultan összeszedett pontszámok, a munkában a színes oszlopdiagramokon és szellemes grafikonokon ábrázolt eredmények.
Szóval, sikeres az, aki teljesít, ha lehet, mindenkinél többet, de legalább nem kevesebbet, mert különben lemarad, lúzer lesz, sms-ben kiszavazzák. Nem mintha bűnös lenne a teljesítmény elve, sőt. Én még éltem abban a világban, ahol egyáltalán nem ez döntött, és semmi kedvem visszasírni.
Az én első babám szerencsére jól gyarapodott, úgyhogy a kilócsapdát kikerültük. Viszont éjjel csak a karomban volt képes aludni, és ott sem ébredések nélkül. Úgy tudtam, ez nem normális. Hogy helyreállítsam megtépázott önbizalmamat, beleástam magam az értékelhető – mert kutatásokkal és megfigyelésekkel alátámasztott – szakirodalomba. Tudnom kellett, nem ártok-e neki, ha felveszem, amikor kéri (mindig kérte), ha akkor szoptatom, mikor éhes, vigasztalom, ha legörbül a szája. Nem lesz-e ettől anyámasszony katonája, és mindenekelőtt: önállótlan, gyámoltalan alak? Kezdjem rendre és fegyelemre nevelni az első naptól, hiszen ezt várja majd el tőle a világ, ahogy kikerül a karomból?

Bővebben a témáról a Nők Lapja Évszakok nyári számában olvashatsz!