Négy nap a gyermekszívsebészeten

A falakon tablók. Gyerekfotók, az újraélesztés menete, összeollózott levéltöredékek. Szülők által írt szépen formált sorok, és gyerekek kajla, kusza betűi. Köszönőmondatok, háláról, önzetlenségről mesélő szavak, melyek mögött egy-egy élet lüktet.

A kórtermek tágasak, otthonos gyerekszobák, zsivajtól visszhangzanak. A különböző korú, egészségesnek tűnő csemeték játszanak, szól a tévé, hatalmas mackó foglal el fél ágyat, mesekönyvek, színes ceruzák mindenütt. Nem tipikus kórházi hangulat.

A folyosón harapható hideg csönd. Egy széken fiatal férfi tördeli a kezét, a legkisebb neszre összerezzen. Vár. Várakozik, ki tudja, kire, mire, mióta. Nyílik egy ajtó, fölkapja a fejét, arcára írva: nem, nem az enyéim. Az ajtón egy ágy gurul kifelé. Az apró test szinte elveszik a rajta. Izgatott anya, szorongatja a kicsi kezet, beszél, tán maga sem tudja, mit, hangja sírásba hajló. Erősnek mutatja magát, de elárulják mozdulatai. Remeg. Az ágy bal felén biztatón, nyugtatón, zöld köpenyes angyal mosolyog. Minden rendben lesz, sugározza. Ő az altatóasszisztens. Tovagördülnek. A kerekek csikorgása szétdarabolja a csendet, végül elnyeli őket a lift.

Ott bent

Kék és sárga. Egy hideg és egy meleg szín. Műtőszínek a kardiológián a megszokott zöld helyett. Modern, tátongó műtők, betegre várnak. A stáb munkára kész. Fotós kollégámmal beöltözünk, nyugodtnak mutatkozunk. De ez csak a látszat. Izgulunk. Az altatóorvos, dr. Héthársi Balázs megsimogatja a kis fejet, altat. A műtét körülményeinek megteremtéséért ő felel. Hatalmas monitoron rengeteg görbét, számot, adatot figyel.

Halkan kimondott szavak, összeszokott mozdulatok. Kezdődik. Az orvos berajzolja a vágás helyét, szikét kér. Fölzúg a csontfűrész. Perceken belül megnyílik a mellkas, ott dobog előttünk egy szívecske. Nézem. Kört formálok a mutató- és hüvelykujjammal. Beleférne. Ekkora a kétévesek szíve. A gondolat szédítő, ezzel, ezen fognak dolgozni? Nekik persze ez nem kicsi, olykor kiló alatti koraszülötteket is operálnak, méghozzá sikerrel.

Nyílik az automata ajtó, megérkezik Hartyánszky István professzor. Körbetekint, mint jó gazda a portáján. Műtőasztalon fekvő gyerek, kollégák, szívmotor, pumpatechnikus, aki bólint. A gép keveri a vért, méri az oxigénszintet, hőmérsékletet. A szakszemélyzet ellenőrzi a motor minden ellenőrizhető részét, nem, itt nem lehet hiba, a gyerek szíve helyett a motor dolgozik majd, az keringet, az ad oxigént.

Az orvosok parányi csöveket kötnek a szívből kivezető erekbe. Lassan, megfontoltan dolgoznak. A professzor nem beszél, a többiek is szótlanok. Biccentés, kéztartás, mozdulat itt a szó. Az asszisztens, a műtősnő, Kurmai Dánielné Zsóka érti, mi ámulunk. A gépek monoton hangja alig érzékelhető, olykor egy-egy műszer fémes koccanása az, amitől megborzongunk. Tekintetekből, kezek összjátékából tudható, az összes cső a helyén van. Villanásnyi időre mindenki az apró dobogó szívre pillant. Hartyánszky doktor végigpásztázza a műszereket, minden szem rászegeződik, egymás után bólintanak a fejek, minden rendben.

A gumikesztyűs két kéz összefonódik a nyitott mellkas fölött. Erőt ad! Erőt gyűjt! Imára kulcsolta! Cikáznak a gondolataim, miközben a professzor kimondja: „Leállítható!” És a szív a másodperc törtrésze alatt megszűnik dobogni. A monitoron változnak a jelek. Egy görbe kiegyenesedik. A kishitű szemlélő számára végtelennek tűnő egyenes ez, a reggel még vidám gyerek mint egy halott fekszik.

A kezek precíz összhangban mozognak. Ujjak csipeszt támasztva, cérnát tartva, a szív belsejében.

– Kinyitottuk. Álló szívet könnyű operálni – próbálja oldani feszültségünket a doktor. – A két kamra közötti pici lyukat kell megszüntetni, de átvizsgáljuk az egész szervet, jól láthatók a billentyűk, a kivezető erek – mutatja. – A szív, ha újraindul, nem lesz beteg, a vér nem folyik rossz irányba. Ez egyszerű beavatkozás, évi több száz ilyen korrekció van. A nagy kihívást az ércserék, a billentyűcserék, a fejlődési rendellenességek jelentik. A minap egy fiút hat órán át operáltunk – magyaráz, közben varrja a diónyi szívet, s mivel elhallgat, kiegyenesedünk, kicsit hátralépünk. Hátamon lecsordul egy verejtékpatak.

– Néhány perc, és újraindítható – mondja Hartyánszky István, mire kis mozgolódás kezdődik a műtőasztal körül, és szemtanúi vagyunk a csodának. A kicsi szív össze-össze rándul, majd megdobban. Számolunk magunkban: egy, kettő, három. Maszkunk alatt mosolygunk, különös érzés látni, ahogy fölveszi a ritmust, és dobog, dobog, újra dobog a szív, most már egészségesen.

A professzor megköszöni az asszisztenciát, az őrzőbe készül, megnézni a tegnap, a tegnapelőtt, az éjszaka operáltakat, egy óra múlva pedig kardiológusokkal értekezik.

– Rendkívül fontos ez – állítja -, nélkülük félkarú óriás a sebész, hiszen a műtétek előtti kivizsgálásokat, az előkészítéseket ők végzik. Vagyis az egész intézet egy nagy csapat – mondja, majd a kis beteget fiatal kollégájára, Fazekas Leventére bízza, ő zárja a mellkast, a sebet. Bennünket Varga Erzsébet főműtősnő átkísér a másik műtőbe, ahol Bodor Gábor és Mihályi Sándor doktorok operálnak. Örülni illene, de szomorúan nyugtázzuk fotós kollégámmal, hogy ezzel megismertük a csapatot. A négy szívsebészt, akik évente több mint félezer gyerek életét mentik meg. Hihetetlen, de csak ennyien vannak. A többiek, hárman, az itt szerzett tudást, külhonban bocsátották áruba. És az vesse rájuk az első követ…- mondom félhangosan, miközben az itt maradottakért aggódom. Mert így a harmadik riportnapon érzékelhető a munkatempó, a leterheltség, az iram.

Anyák egymás közt

A minap még a műtőnél órákon át toporgó, lánya életért fohászkodó anya ma a büfénél az orvosokért aggódik.

– Nem értem, hogy bírják? Hét óra, negyed nyolc, bent vannak. Értekezlet, vizit, fél tíz-tíz, mennek a műtőbe. Délután, néha később jönnek vissza. Étlen-szomjan dolgoznak. Féltem őket, nem vigyáznak magukra, pedig kevesen vannak, látom én, itt élek az anyaszállón – méltatlankodik egy másik anyukának Horváth Anita, aki a világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát tavaly ősszel.

– Hannát hétéves koráig, őszig makkegészségesnek hittük. A szívzörejét az iskolaorvos vette észre Balassagyarmaton. Hirtelen sokat nőtt, fáradékony volt, de semmi több. Amikor a doktornő kivizsgálást javasolt, nem sejtettük, hogy decemberben előjegyeznek műtétre. Féltettem Hannát, nem tudtam semmit a szívműtétekről, sírtam. Aztán behívott Hartyánszky professzor úr, elmagyarázta, mi, hogyan történik, lerajzolta, és megnyugodtam. Tudtam, szerencsétlenségemben a világ legszerencsésebb embere vagyok, ő operálja a gyerekemet – érzékenyül el, aztán erőt vesz magán, dicséri a kórház rendjét, fegyelmét, a gyerekek precíz átadását, a nővéri hozzáállást. Még mondaná, de féltékenyen elém áll a copfos lány, aki néhány lépésről fülelt. Szemezünk kicsit, méreget, rám fintorog, és váratlanul fölhúzza a pizsamáját.

Horváth Anita és Kondicsné Balogh Izabella hetek óta az anyaszálláson él

– Lyukas volt a szívem. Tegnap szedték ki a varratot. Szép? – várja a választ. – Fényképet nem akarok! – durcizik kicsit Hódos Hanna, ami nem csoda, sok időt töltött kórházban az utóbbi hetekben, hiszen műtétjét kétszer is elhalasztották. Édesanyja szerint a szülői felelőtlenség sokat árt, nehezíti a műtéttervezést, az utókezelést, az orvosok emberfölötti munkáját.

Az orvosokét, akik főorvosuk, Hartyánszky István vezetésével világszínvonalon operálnak. Eredményeik nem összehasonlíthatók a hetvenes években indult hazai gyermekszívsebészet eredményeivel.

– Amikor kezdtünk a Tűzoltó utcában, az volt a terv, hogy kinevelnek egy fiatal orvosgárdát, egy ütőképes csapatot. Mindenki lehetőséget kapott a külföldi tanulásra. Két év Anglia, másfél év Párizs, egy év Olaszország, fél év Amerika. Vártuk, hazahozzák a tudást, meg is lett az ütőképes csapat, de hamarosan hárman elmentek külföldre, Aki viszont maradt, szívvel-lélekkel teszi a dolgát. Ide nem azért rohan be a telefonügyeletes, mert muszáj, hanem mert tudja, vannak újszülöttek, akik azonnali műtétre szorulnak. A lyukas szívűek többségét is tanácsos egyéves kor alatt operálni, mert a tüdejük megy tönkre. A szívátültetés mindenkit izgatott, régóta készültünk rá, bár tudtuk, hogy műtéttechnikailag egyszerű. Sikerült, a két gyerek jól van. Rajtuk kívül úgy tudom, öt olyan csecsemő van, akiknek a szívizombetegsége nem gyógyítható. Egyébként kevés olyan szívbetegség van, amelyik nem operálható, de sajnos, az összetett fejlődési rendellenességek, izombetegségek, és egyéb szindrómák esetén tehetetlenek vagyunk – magyarázza egy másik alkalommal Hartyánszky doktor, és kér, függesszem föl a munkát, mert kongresszusra készül. Megígérem, nem megyek Balatonfüredre, bár szívesen hallgatnám, mit mond a transzplantációról, és mit a rendkívül ritka fejlődési rendellenesség megoldásáról, amikor a szív a mellkason kívül helyezkedik el.

„Ne félj, nem fog fájni”

Füred és előadás helyett látogatóba indulok, Rapcsány Józsit, a tizenöt éves kőszegi srácot keresem, ő az, akinek a hatórás nehéz műtétje volt.

Nincs a szobájában, a kertben, séta közben beszélgetünk.

– A doktor bácsiról? – lelkesedik. – Nagyon aranyos és jó. Érte mindent megtennék. Úgy mentem műtétre, hogy tudtam, meg is halhatok, de egy percig sem féltem. Csak a fájdalomtól, a tűtől félek, de Hartyánszky doktor bácsi azt mondta: „Ne félj, nem fog fájni.” Nem bírtam hinni neki. De már hiszek, hiszen élek, jól érzem magam, mintha kicserélte volna a szívem – mondja Józsi, az informatikusnak készülő komoly legény, édesanyja, Kondicsné Balogh Izabella pedig alig észrevehetően könnyezik.

– Anyu érzékeny. Mikor kísért a műtőig, akkor is elsírta magát, pedig vissza akarta tartani. Én humorral ütök el mindent. Az intenzíven is vicceltem, megnevettettem a nővérkéket – és mond egy viccet, amire Izabella is elmosolyodik.

– Ötéves volt Józsika, amikor kiderült, hogy beteg. Háromhavonta jártunk Szombathelyre, és azt mondták, nincs gond, csak felnőttkorban súlyosbodhat a helyzet. Tavaly ősszel azonban romlott az állapota, fáradékonysággal, nehézlégzéssel küzdött. Ide utaltunk, itt pedig dr. Györkös Beáta, Józsi kardiológusa azt mondta, fél éven belül operálni kell.

– Az utolsó pillanatban történt. Köszönöm neki, nekik.

Lépések, álmok

Hazafelé eldöntöm, vissza kell menni, szükségem van még egy napra. Jobban akarom ismerni az embert, az orvost, a férjet, az apát a Hartyánszky név mögött. Tizenöt éve, amikor a Tűzoltó utcai klinikán tett látogatáskor beszélgettünk, pont ilyen szelíd volt a mosolya. „Szeretni kell a szakmát, ami különös gondolkodásmódot igényel, állóképességet és elhivatottságot. Alázattal, mély hittel, emberséggel tenni a dolgunkat.” Ezt mondta, most is ezt mondja. A számára fontos erények sem változtak. Megbecsülés. Tisztelet. Szeretet. Bizalom. Szigormentesség.

Kádár Krisztina és Hartyánszky István fiával, menyével és a négy unokával

Nem hívtam föl Hartyánszky Istvánt, de visszamentem. Reméltem, összefutunk. Vártam fönt, lent, tébláboltam, végül beültem a porta melletti váróba, mondván, tudok róla eleget. Hat fele járt. Az ablakon öltönyös, fess férfi, és kosztümös, csinos asszony sziluettje rajzolódott ki. Egymás mellett lépdeltek lefelé a lépcsőn. Az utcán a férfi megfogta az asszony kezét. Egy hosszú nap végén mentek hazafelé. Dr. Hartyánszky István és dr. Kádár Krisztina professzorok. Elképzeltem otthonuk békéjét, nyugalmát, velük szívsebész fiukat, menyüket, a négy unokát. Hogy esténként szaklapokba bújva készülnek a következő tudományos előadásra, a másnapi kihívásokra. És tudtam az álmaikat, terveiket, a négyunokás nyaralásról, kerti sütögetésekről, a Balaton-parti sétákról. És szinte hallottam, otthonukban, hogy cseng a telefon. Késő este. Éjjel. Hajnalban. S az ügyletes csak annyit mond: Hoztak egy koraszülöttet…