Titok a piros pult mögött

Kattints a képre!

Tintilla ezzel nem érthetett egyet, tündérlány volt ő a javából, aki áttetsző kis szárnyacskáit rezegtetve panaszkodott, éppenséggel Gizellának. Gizellát viszont az egész nem érdekelte, miután Ló Tamás megkerült és egybekeltek, ő úszott a boldogságban, és a napi lépcsőháztakarításon kívül semmi mással nem is volt hajlandó bíbelődni. Domonkos volt az egyetlen, aki hajlandó volt Tintilla döngicsélésére odafigyelni, de mivel ő kifejezetten utálta az édességet, hát a legkevésbé nem ütötte szíven a hajdani Csokibolt hűlt helye.

Karcsi kócerájának tehát Tintilla is örült. Egyből jelentkezett is a zöld koboldnál, mint távoli rokon, hogy akkor ő beállna hozzá pár jó szóért, és árusítana, üzletet söpörgetne, csomagolna fényes sztaniolba, vagy bármi, ami kell egy ilyen csokiillatú, imádnivaló kócerájban. Ám Karcsi határozottan megtiltotta Tintillának, és bárki másnak is, hogy az üzlete közepén levő, pirosra festett pulton túl merészkedjen. Még Domonkos sem leshetett be mögé, hiába volt olyan behemót. A pult mögött először is tükrös szekrények voltak, azokban magas dunsztosüvegek telis-tele bonbonokkal, aztán alattuk levesestál nagyságú kristálytálak, amelyekben csokipasztillák tornyosultak, derékmagasságban a pulton dobozkák sorakoztak fényes papírba burkolt drazsékkal és cukorkákkal. És előttük ott vigyorgott Karcsi, aki gyors volt, mint egy gyík, és szemfüles, és bizonyos dolgokban kérlelhetetlen. Abban például, hogy a szekrények melletti, vastag függönnyel takart ajtón senki be nem léphetett.

Kérlelhetetlen volt, akárcsak Tímár Henrik, aki, amióta Sára férjeként éldegélt a Kék utca egyik legszebb házában, felhagyott a detektívesdivel, de most valami azt súgta neki, hogy a piros pult mögött titok lakik.

Kattints a képre!

Ez éppenséggel egy szerda délelőtt jutott eszébe, amikor leugrott, hogy vigyen Sárának néhány aszalt paradicsomos csokibonbont a csilis fajtából. Sára ugyanis imádta a kellően csípős, de ugyanakkor édes dolgokat. Ezzel egyébiránt több sárkány is ugyanígy volt. Szóval Tímár Henrik, amikor várakozott éppen Karcsi kócerájának kellős közepén, és bámulta a piros pultot, akkor arra gondolt, hogy ez nem szokás náluk. Ha a Kék utcában titok van, akkor ott valami nagyon nem stimmel.

És ha már szerda, akkor az különös idő, hiszen a szerdáknak oka van a Kék utcában, csak úgy ukk-mukk-fukk nincsen itt szerda, tudjuk jól. Szóval végül is szerdán délelőtt Mártika egy jóképű, kék színű mackónadrágban, fején biciklis sisakkal, kezében egy óriási elemlámpával bemászott a kandallóba. Igencsak elcsodálkozott, amikor a kémény felé kiegyenesedve egy kis létrát vett észre a falba erősítve. Csodálkozott, viszont nagyon is megörült, hiszen egyből indulhatott fölfelé. Rövid mászás után észrevette, hogy a létra kétfelé vált, egyik része ment tovább fölfelé, másik része pedig jobbra egy vízszintes üregbe kanyarodott. Mártika természetesen a kanyarodós irányt választotta, és bebújt az üregbe. Négykézláb mászott egy jó darabig, aztán megállt, zsebéből előhalászott néhány mentolos csokipasztillát, amit előző délután vásárolt Karcsinál. Imádta a mentolos csokipasztillát, sajnos nagyon imádta. Ezen töprengett éppen, amikor észrevette, hogy távolabb, az üreg végén valami kis tábla lóg a falon. Azonnal elrakta a maradék pasztillát, és mászni kezdett a fehér tábla felé.

Folytatása következik!

Illusztráció: Farkas Anikó