Kék utca 12. Egy álmos júliusi délután

Kattints a képre!

Gabi néni a maga részéről teljesen elégedett volt. Úgy érezte, ő mindent megtett, most már csak a dolgoknak kell maguktól beindulni. Észre sem vette, hogy dúdolgatni kezdett. Valami régi slágert, hogy „Lehoznám néked a csillagokat is azégről…” így egybe a végén. De csak ezt az egyetlen sort fújta csak úgy a szemüvege alá.

Domonkos különösebben már nem lepődött meg semmin. Túl volt ő azon, hogy a Kék utcában bármitől is fennakadjon a szeme, de ahogy ment ezen az álmos délutánon hazafelé, a mosoda felett valami fényességre lett figyelmes. Megállt és nagyra nyílt szemekkel bámulta a fényességet. A fényesség szikrázó volt és egyre közeledett pontosan a mosoda előtti járda felé tartott. Domonkosnak, – hogy úgy mondjam, leesett az álla. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bámult csak, bámult és csak bámult. Nézte, ahogy a nagy fényesség lelassít a mosoda ajtajában, nézte, ahogy megszűnik fényesség lenni és nézte, ahogy a fényességből egyszer csak egy ember lesz.
Domonkos még akkor is csak szájtátva bámult, amikor az ember megszólította. – Jó napot kívánok – mondta. És ezt még kétszer meg kellett ismételnie. A harmadik köszöntéskor Domonkos becsukta a száját, és lenézett az emberre. Egy fekete hajú nyurga férfit látott, nagy ezüstszürke garbóban, fekete farmernadrágban és fekete cipőben. Vállán egy hátizsák lógott, a hátizsákból valami fekete hosszú cső meredt ki. Mosolygott, és ragyogott a fekete szeme, ahogy Domonkosra nézett. Domonkos még mindig nem tért magához.
– Ö…Ö… hm… naigen – mondta. – Jó napot, vagyishogy, igen.
– Jó helyen járok? – kérdezte a nyurga férfi – ez itt a Kék utca?
– Az hát, mi lenne más – hangzott a válasz, de egyáltalán nem Domonkostól, hanem Gabi nénitől, aki a mosoda ajtajában állt. – Jöjjön csak kedves Pál, már nagyon vártam!
A vidám szemű nyurga ember udvariasan bólintott a megdöbbent óriás felé, és vidáman belépett a mosoda ajtaján.

– Gondolhattam volna – mondta Karoli úr a  telefonba. Majd dühösen lerakta a kagylót, fejére tette cilindergyűjteményének legcsúcsosabb darabját, és elindult Gabi néni mosodájába. Kicsit dühös volt, ez látszott rajta, mert még Tintillának sem köszönt, pedig ott rezegtette legszebben átlátszó szárnyait, sőt Karcsi kócerája ablakából Csiki-Csuki-Csoki hercegnő integetésére sem reagált. Sietős léptekkel berontott a mosodába. Erre már Halmai Ádám is felhúzta az egyik szemöldökét.
– Kedves Gabriella! Azért egy értesítést vártam volna! Sőt elvártam volna! – támadta le a pult mögött álldigáló Gabi nénit.
– Nyugodjon meg kérem, drága Karoli úr! Én sem voltam egészen biztos az időpontban, de örülök, hogy végre itt van, megérkezett és elfoglalta a helyét!
– Szóval megérkezett. És szerencsésen megérkezett? Ugye? – nézett kérdőn Karoli úr az emeletre vezető lépcsőre. Gabi néni csak bólintott.
– Most alszik. Nagyon álmos.
– Aha.- mondta Karoli úr megnyugodva és leült a mosoda kanapéjára, ölébe vette a cilinderét és nagyot sóhajtott. – Azt hiszem részünkről igazán mindent megtettünk. Nem gondolja Gabriella?
– Gabi, néni, csak Gabi néni – mosolygott sejtelmesen a pult mögül. – Nem inna egy gyönge mentateát, kérem? Jót tesz az ilyenkor az idegeknek.
Csendesen szürcsölték az illatos mentateát. Gabi néni odatelepedett Karoli úr mellé a kanapéra. Pöttyös kötényére tett kezeiben tartotta a teás csészét és arra gondolt, hogy olyan hóesés hangulata van a délutánnak, de aztán maga is elmosolyodott a dolgon, hiszen még csak július volt.
– És hogy hívják? – szólalt meg végül Karoli úr nagyon lassan.
– Kovács Pál Péter – válaszolta Gabi néni külön hangsúlyozva minden egyes szót.
Karoli úr bólintott, olyan, „így van ez”- szerű volt a bólintása. Ezzel pedig Gabi néni is maximálisan egyetértett.

Amikor Domonkos megkocogtatta Mártika ablakának üvegét, Mártika már nyitott szemmel feküdt a kanapén. Azon gondolkodott, hogy az Egyszerű Örömök Ünnepére a narancssárga egyenes szabású ruháját, vagy inkább a halványzöld nadrágját és padlizsánlila blúzát vegye fel. Amikor meglátta Domonkos, kissé megijedt, de nem az óriástól, hanem a gondolataitól: „Méghogy ő, Mártika azon töprengjen, hogy milyen ruhát húzzon magára? Hát mi van itt? Megbolondult volna?”
– Mártika – kezdte Domonkos nagyon határozottan. – Azt hiszem, tudom mi történt! – tette hozzá drámai hangon. – Minden pontosan fél évvel ezelőtt, júliusban kezdődött. Ha jól emlékszem…

Illusztráció: Farkas Anikó