Torták, gyertyák és…

A gyerek ellátásán kívül egyszer csak ráébredsz, hogy szülő is vagy, hogy az orvosnál már nem a saját nevedre hegyezed a füled, és a Mikulás ünnepségen is egy egészen új névre kell majd ugrani, igen, itt vagyunk.

Meg kell tanulnod, hogy első számú védőügyvéd, szószóló és képviselő mellett rendezvényszervező és szakács, felszolgáló és személyzet vagy egy személyben, mihelyt gyereked lesz. Azt hiszed, mindent a világ legügyesebb módján szervezel meg, büszke vagy magadra, aztán utólag néha nem is tudod, hogy sírjál-e vagy nevessél.

Milán egyéves lett. Pontosabban, ahogy elmúlt a nyár, egyre többször álmodtam nagy filmekben látott születésnapi partikról, lufikról és jókedvű, boldog gyerekekről. Ez pedig az álmoskönyvek szerint is kemény munkát jelent a magamfajta elsőgyerekes anyukának. Megbeszéltük, a barátainkat hívjuk a legeslegelső alkalomra, a mi barátainkat, akik legyenek jók Milánnak is élete első barátainak, aztán a tortát az anya gyártja szívvel-lélekkel, meg persze a kötelező szülői kreativitással, lesz egy kis vörösbor meg sós rágcsi. A gyerek majd a szőnyegen hömbölög, és elfújja az egy szem gyertyáját.

Valami elvetemült látomás miatt kisvonatos torta készítésébe kezdtem bele. Szerencsére a piskóta alapanyagot legalább előre elkészített formában vettem meg hozzá. Aztán vagdostam, fűrészeltem a kockákat, míg egy helyre kis kezdetleges mozdonyt tornyoztam belőlük össze. Erre rámaszatoltam az általam kreált csokikrémet, és jöttek a színes cukorkák, végül a kerekek helyére a kör alakú keksz. Remek!

Mire összeállítottam a nagy művet, meg is érkeztek a vendégek, Milánra ráadtunk egy hófehér kis pólót és egy apró zöld bársonymellénykét. Elragadónak találtuk. Ajándékot kapott, apró kezeivel marcangolta a színes fedelű dobozokat, szóval pont olyan volt, mint egy szülinapos.

Keresztapjától egy igazi, gyönyörű, illatos, hatalmas tortát kapott egy gyertyával, felirattal, hogy „Milán 1 éves”. Ámultunk csak, micsoda gyönyörűség, és hogy egyeztessünk majd máskor, akkor én nem játszadozom fél napot a vasúti dolgokkal a konyhában. Megszavaztuk, a gyönyörű csillivilli torta a hűtőben pihenjen kicsit, jöjjön a vonat, fújjon a gyerek gyertyát, essünk túl a kötelező körökön, és végül örüljünk már egy kicsit annak, hogy összejöttünk, hiszen ez az ünnep értelme.

A mozdonytorta úgy nézett ki, mint Dali festményén a szétfolyó időtől megnyúlt órák. A csokimáz nemhogy okosan rászáradt volna az összeeszkábált mozdonyra, de nem átallott lecsúszni róla, ráfolyni a bánatukban összepöndörödött kekszekre, és önmagába olvasztani a sok színes bogyós cukorkát. Jaj!

Sebtiben fölkentem újra, valamennyire összetákoltam és szaladtam vele az ünnepelthez. Milán ma megkérdezné: „Ana, emmmi?” Akkoriban azonban még korántsem volt ennyire önérzetes, és szépérzéke sem háborgott, vagy ha igen, szerencsére nem beszélt, úgyhogy megmutattuk neki a tortát, közösen elfújtuk a gyertyát, tapsoltunk, koccintottunk és kész. A mozdony ment is vissza a helyére, a konyhaasztalra. Azzal a lendülettel a hűtőből kikotortam a csillivilli gyönyörű ajándéktortát, hogy az utókor a fotókon mégiscsak jóleső érzésekkel emlegessen minket, a gondos elődöket. Siettem, igen, siettem, ünneplő társaság és az izgalom, mégiscsak az első születésnap. Azóta sem tudom hogyan sikerült, lényeg, hogy a gyönyörű torta egyszercsak a lábam előtt, „arccal” a szőnyegen placcsant szétfele. Ha valamit nagyon akarsz, azt nagyon el tudod szúrni.

Nem ettünk tortát azon az első szülinapon, koccintottunk, ültünk mindannyian a szoba közepén a szőnyegen, Milán ott kúszott-mászott közöttünk, időnként elnyugodott valakinek az ölében, aztán újra nekiindult. Egyéves lett, minden különleges felhajtás nélkül.