Család

Babafelügyelet – ki vigyáz ma rám?

Csak elmosódott és érdekes módon levendulaillatú gyermekkori emlékeim vannak a dédnagyszüleimrõl. Szerencsés vagyok, mert még õket is ismerhettem, de leginkább azokra a napokra emlékszem, amikor valamilyen betegség otthon marasztalt bennünket, s õk vigyáztak rám és az öcsémre.





A szüleim és a nagyszüleim végigkísérték felnőtté válásomat, s ugyan most már nem látom őket minden nap, de ha beszélek velük, még mindig olyan, mintha el sem mentem volna otthonról.

Szeretem azt hinni, hogy régi történeteik, meséik megmaradnak valahol bennem, és a kamillateát is – tudom, fura szokás – csak sok mézzel és citrommal vagyok hajlandó meginni, az almás lepényt pedig iszonyatosan vékony tésztával szeretem, mert a nagymamáim mindig úgy csinálták nekem.

Már Balázs baba megszületése előtt gondoltam arra, hogy nem tudok majd mindig vele lenni, és abban is biztos voltam, hogy a férjem és a szüleim mindent el fognak követni azért, hogy Balusra ők vigyázhassanak.

Nem a másoktól való idegenkedés motivált bennünket, bár ha rágondolok Rebecca De Mornay nagyszerű alakítására, az Aki a bölcsőt ringatja című filmből, – ahol is a babysitter kis híján lelki és fizikai romlásba dönt egy családot – még mindig érzek némi borzongást.

Egyszerűen azt szeretném, ha Balázs igazi, erős és élő szálakkal kötődne a családjához, és egész életében érezhetné azt, amiben nekem is részem volt.

Szerencsére ritkán kellett tőle eltávolodnom, de néha egy-két óra pihenés, egy kis beszélgetés rég látott barátnőkkel is iszonyatosan jól esett.

A férjem kezdettől fogva nagyon sokat segített nekem. Biztatott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, s még valószínűleg akkor is azt mondta volna, hogy mindent nagyon jól csinálok, ha Balit fordítva pelenkázom be. Az első, hasfájós időszakban a délutáni ringatás is az ő feladatai közé tartozott.

Apa külön ringatási technikákat eszelt ki a baba megvigasztalására, de a leghatásosabbnak a ringatással egybekötött mesélés bizonyult Málna-erdő mackó lakóiról, akik ugyan picik voltak, mint Balus, de sohasem sírtak, mert az apukájuk megvédte őket mindentől.

Persze apa és törpe legkedvesebb időtöltése a közös játék, azok közül is a birkózás, bár a klasszikus elemekből talán csak apa védekező mozdulatai emlékeztetnek némiképp az eredeti verzióra.





Ha úgy hozza a szükség, a férjem a pelenkázást is vállalja, bár ez a tevékenység bevallottan nem tartozik a kedvencei közé. A pelus kicserélését kezdetben a pici Bali kipisilései nehezítették, mostanában azonban csak óriási leleménnyel lehet arra bírni, hogy a hátára feküdjön. A legkülönlegesebb tárgy is néhány másodperc múlva a padlón végzi. Balázs szemmel láthatólag azt is élvezi, amikor elrakjuk a játékokat, bár ő még az el- ill. a szétpakolás közötti lényegi különbséget nem fedezte fel.

A mamámra először kéthetes korában bíztuk Balust, de ő félig szunyókálva, teli pocakkal valószínűleg észre sem vette, hogy nem én ringattam. Anyukám néhány hónap elteltével is úgy gondolta, hogy a folyamatos ringatás szerves részét képezi nagymamai feladatainak, hogy az alvó baba állandó figyelgetéséről már ne is beszéljek. Csak apukám bizalmas, de rendkívül szórakoztató beszámolójából derült ki, hogy mama a ringatások után két napig alig tudott aludni az izomláztól.

Amikor a babánk megtanult kúszni, majd nem sokkal később mászni, teljesen megváltozott az életünk. Most már rendkívül körültekintően kell megválasztani minden helyet, ahol felderítést végezhet, mert szinte mindenütt talál egy elbújt morzsát, leszakadt cérnát, de a lecsüngő virágok levelét is borzasztó gyorsan be tudja kebelezni.

Mama már nem a karjában hordozza a babánkat, de mint kiderült, egy örökmozgót követni sem egyszerű feladat. A nyaralásunkon Bali úgy döntött, ő mindent maga fog felfedezni vagy a kocsiját tolva, vagy a kezünket fogva.

Anyukám persze hűségesen követte minden mozdulatát, s Balus is élvezte, hogy kibővült repertoárját végre megszakítás nélkül előadhatja a nevetéstől könnyező nagymamájának. Estére persze mindketten kifáradtak, így a gyönyörű gyulai tűzijáték hatalmas durranásaira valószínűleg csak ők ketten nem ébredtek fel.





Balázs még másnapra is beiktatott néhány óra extra szundit, s az sem zavarta túlzottan, hogy az őt tologató nagyija nem volt teljesen tisztában a babakocsi működési elvével, így kénytelen volt picit lecsüngő fejjel ülve aludni…

Két napja kényszerültem először arra, hogy szinte egész nap távol legyek a kisfiamtól, s az első órákban nem is tudtam másra figyelni. Természetessé vált Balázs közelsége, hiányzott az aranyos kis szuszogása, s szinte éreztem a kezemen az állandóan maszatos mancsának a melegét.

Nehéz az elszakadás, de örülök minden percnek, amit együtt tölthet Bali a férjemmel vagy a nagyszüleivel, mert tudom, hogy minden pillanat történetté válik és belevésődik a családi kalendárium képzeletbeli lapjaiba.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top