2001. Május 05.

“Én vagyok a királyfi, és meg akarom menteni õt…

Aki ismeri Kovács Ákos dalait, tudja, hogy írt néhány fájdalmasan szép számot az édesanyja haláláról, <br> az "Élõ dalok"-at pedig az õ emlékének ajánlotta.

sza

– Az első kép, ami beugrik gyermekkoromból vele kapcsolatban, hogy ültünk a konyhában – úgy 3-4 éves lehettem -, és kiszúrtam magamnak a késélezőt, ugyanis gyanúsan olyan alakja volt, mint egy kardnak. Boldogan felkaptam és közöltem anyámmal, hogy én vagyok a királyfi, és meg akarom menteni őt, majd pedig természetesen feleségül veszem, hiszen ő a legszebb nő az életemben. Hatalmasat nevetett a dolgon, ami rám is átragadt. Ez később többször megtörtént – mármint az, hogy együtt nevettünk.

Ha egyikünk elkezdett kuncogni, az hamarosan futótűzként terjedt át a másikra, göcögés, majd hahotázás lett belőle. Apám és az öcsém gyakran azt sem értette, hogy min nevetünk, és úgy néztek ránk, mint két bolondra. Ez különösen tévénézés közben fordult elő. Emlékszem, anyám a film alatt mindig almát vagy körtét hámozott – „együnk sok vitamint!” felkiáltással –, és amikor egy-egy poénnál rázendítettünk, félő volt, hogy kiesik a fotelből, ölében a tállal.

Milyen volt veled: szigorú, engedékeny?

– Inkább határozott. Erős asszony volt és gyakorlatias, remekül kézben tartotta a dolgokat, és velem amúgy is elégedett volt: szorgalmas, jó tanuló voltam, normális gyerekként tartottak számon. Lázadó koromban persze kihúztam néha a gyufát: egyszer például, valamikor érettségi táján, nagyon felbosszantottam. Vitatkoztunk valamin, majd részemről megelégelve az egészet, felbőszülten kirohantam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Anyám utánam rohant kiabálva, hogy: “Gyere vissza, te büdös kölyök, különben megpofozlak…!” Én meg csak álltam és néztem, ahogyan hadonászik a mellemnél, ugyanis a toronnyal a fején – mert a gyönyörű, hosszú haját mindig kontyban hordta – éppen a mellemig ért, és azt találtam mondani neki, hogy jó, de előbb hozza ki a sámlit. Először megakadt a nyelve, majd féktelen kacajra fakadt, aztán a nevetéstől botladozva visszaballagtunk a konyhába.

Egyébként baráti volt köztünk a viszony, megbeszéltünk minden fontosat: az élet nagy kérdéseit – mint például a nők vagy a szerelem –, meg a többi húsbavágó problémát. De megmutattam neki a zenét is, amit éppen hallgattam, tizenévesen például a „leghevisebb metálokat”, hogy: „Ezt nézd, milyen kemény…”, ő pedig szemrebbenés nélkül közölte, hogy szerinte nem is olyan kemény. Sokat beszélgettünk a költészetről is, ugyanis nagyon szerette a verseket – a keze ügyében mindig volt egy Ady-kötet, amit úgy forgatott, mint egy bibliát –, és persze megmutattam neki a saját verseimet is, amikkel nem volt különösebben nagy sikerem nála, mert leginkább a fia romantikus felbuzdulásainak tartotta őket.

És mit szólt a zenédhez?

– Hogy jó-jó, de azért örülne, ha befejezném az egyetemet.

A népszerűséged sem hatotta meg?

– Büszke volt rám, de szerintem titokban abban reménykedett, hogy egyszer elmúlik ez az őrület. Mindenesetre megkönnyebbült, amikor lediplomáztam, hogy legalább egy tisztességes szakma van a kezemben. Érthető volt ez a hozzáállás, hiszen ő még abban az érában élt és alkotott – nevezetesen a Statisztikai Hivatalban, ahol nagyra becsülték a munkáját – amikor a biztos munkahely jelentette a megélhetést, és a zene csak mint szórakozás jöhetett szóba. Talán az egyetlen, ami tetszett volna neki, ha színházban lát a színpadon, és éppen a napokban jegyeztük meg Apámmal: kár, hogy nem előbb kértek fel Bill szerepére az Oliver című darabban.