„Nem terveztem, de örülök, hogy megtartottam a babát”

Egyáltalán nem terveztem, hogy terhes leszek 35 éves koromig, de aztán 23 évesen várandós lettem. Azóta már tudom, hogy nemcsak jó, hogy megtartottam a babát, hanem egyenesen életem legjobb döntésének nevezhető, hogy végül megszültem. Az idáig vezető út azért nem volt épp könnyed sétagalopp.

Ott álltam friss diplomásként, épp csak elhelyezkedtem életem első komoly, felnőtt munkahelyén, amikor pozitív lett a tesztem.

Egyedülálló anyaként lettem terhes, de nem bírtam elvetetni a babát

Volt ugyan párkapcsolatom, de inkább csak úgy összejártunk, mert ha ló nincs, jó a szamár is, és ebből lett végül terhesség. Nyugodtan mondhatjuk, hogy semmi sem stimmelt ahhoz, hogy gyereket vállaljak. Legalábbis semmi sem úgy volt, ahogy én azt a fejemben előre elképzeltem. Abban mindig biztos voltam, hogy gyereket akarok majd, egyszer. Belőttem magamban, hogy várok vele 35 éves koromig, addigra már biztos meglesz életem nagy szerelme, és addig kiélem magam minden tekintetben. Felépítem a karrieremet, biztos anyagi hátteret teremtek, azt terveztem, hogy anyagilag a saját lábamon is meg tudok majd állni, mire gyerekszülésre kerül a sor, mert nem akartam férfitől függeni.

Volt előttem rossz példa, anyám azért maradt gyerekkoromban az apám mellett, akit nem szeretett, mert nem tudott volna eltartani minket. Nekünk mindig ezt mondta, persze ma már tudom, hogy simán társfüggőségről volt szó esetében, de akkor, kamasz lányként elrettentett, hogy mindig minket okolt a saját boldogtalanságáért, mert nem lenne rá pénze, hogy felneveljen minket, ha elhagyná apámat. Akkor megfogadtam magamnak, hogy ebbe a csapdába nem esem bele, és nem fogok függeni senkitől. Azon akartam dolgozni még a gyerek születése előtt, hogy neki ne kelljen ilyen élményeket átélnie, mint nekem.

Még az anyagi részén könnyebben átlendültem volna, de az, hogy egy olyan ember legyen a gyerekem apukája, akit nem tartok életem nagy szerelmének, nagyon megijesztett.

Addig úgy képzeltem magamban, hogy együtt, kéz a kézben nevelgetjük majd a gyerekünket az apjával nagy szeretetben, csöpögősen romantikus jelenetek játszódtak le a fejemben, ahogy állunk hárman a tó partján nyáron, és nézzük a naplementét, aláfestő zeneként pedig a gyermekem kacaját hallottam. Azt szerettem volna, ha úgy nő fel a gyerekem, hogy tudja, milyen az igazi apai szeretet, az a fajta, ami miatt türelmesen ott ül életem szerelme a gyerekünk ágya mellett, és fogja a kezét, amíg elalszik, vagy játszik vele a habbal fürdetés közben. Csupa hétköznapi, kedves és meghitt emlékre vágytam, együtt, mint egy igazi család.

Lehet, hogy túl sok romantikus filmet és reklámot néztem, de az idilli családi életre vágytam én is. Nem pedig arra, hogy karrier nélkül, igaz szerelem nélkül beleugorjak a nagy semmibe, az ismeretlenbe, és „majd lesz valahogy” alapon gyereket szüljek. Bevallom őszintén, sokáig gondolkodtam az abortuszon. Egészen az utolsó pillanatig gondolkodtam rajta. El sem mondtam az apjának a terhességet a 10. hétig, mert titkon magamban reménykedtem benne, hogy magától megoldódik a dolog. Elég erős lelkifurdalás van bennem, hogy ennyire ellenkeztem magamban a gyerekem ellen az első 10 hétben, de azért azt hiszem, szülés óta már kompenzáltam ezt a kis döccenőt, annyi szeretet adtam a babámnak.

Részlet az Áldatlan állapotban c. filmből

Amikor végül odaálltam az apja elé, és egy nagy levegőt véve kinyögtem, hogy terhes vagyok, teljesen megdöbbentem a reakcióján.

Azt hittem, hogy minimum elájul, és fejvesztve menekülni fog, még arra is számítottam, hogy simán megszakít velem minden kapcsolatot. Vagy ha nem, akkor tuti ragaszkodni fog az abortuszhoz. De nagyobbat nem is tévedhettem volna. Először csak állt leesett állal, aztán felkapott és megpörgetett, annyira boldog volt a hírtől, hogy gyerekünk lesz. Leültetett, elővett egy papírt, és egyből elkezdte összeírni, milyen teendőink vannak, mikor legyen az esküvő, hol fogunk lakni, milyen az anyagi helyzetünk. Én meg csak ültem és csodálkoztam, hogy ki ez a férfi mellettem.

Kiderült, hogy a kapcsolatunk azért nem volt addig szorosabb, mert ő azt hitte, én nem akarok kizárólagosságot, sosem beszéltem róla neki, hogy mit szeretnék, akarok-e gyereket, nem jött szóba köztünk, hogy milyen terveink vannak. Azt gondolta, fiatal vagyok még, azért nem is gondolkodom ilyeneken, ő pedig nem akart engem nyomasztani komoly, felelősségteljes kérdésekkel, csak örült neki, hogy annyit adok magamból, amennyi még nekem jólesik. Nem akart erőltetni semmit, mert félt, hogy akkor elveszíthet, ha azt látom rajta, hogy túl komolyan veszi a kapcsolatunkat. Pedig nagyon is komolyan vette. Annyira, hogy abszolút fel volt készülve a lánykérésre és a gyerekkérdés is egyértelmű volt számára, akarta és velem akarta a babánkat. Mesebeli fordulat, legalább ennyiben megkaptam a saját kis tündérmesémet, ha már az időzítést nem sikerült megvalósítani.

Azóta is együtt vagyunk, a kislányunk már hároméves, és a legtündéribb gyermek, aki létezik ezen a világon. Az életem pedig sokkal jobb lett, mióta megszületett, nem is értem, hogy gondolhattam, hogy még tizenévig nélküle éljek. Nem olyan, mint elképzeltem, messze meghaladja minden álmomat, hogy milyen anyának lenni. Minden nehézségével és gyötrelmével együtt boldog vagyok, hogy végül úgy döntöttem, megtartom az én pici babámat.