„Nehezebb egy gyereket az országhatáron belül visszaszerezni, mint külföldről” – Egyedülálló karrier ötvenen túl

Mit jelent a munkája gyakorlatban?

A mediátor közvetít a felek között. Segít, hogy megértsék egymást, hogy közösen tudjanak megoldást találni. Legtöbbször akkor kapcsolódom be az eseményekbe, amikor a másik fél már elvitte a gyereket, de előfordul az is, hogy az keres meg, aki még csak fontolgatja az elvitelt. Ez könnyebb a gyereknek is. Ilyenkor meg lehet előzni, hogy ő sérüljön, illetve, ha már megtörtént a dolog, akkor a szülők megegyezésével jelentősen le lehet rövidíteni a gyerek számára bizonytalan, és ezért stresszes időszakot.

Eredetileg közgazdászként dolgozott. Hogyan történt a váltás?

Szabadúszó közgazdászként dolgoztam, és közben elkezdtem önkénteskedni a KÉK Vonal Gyermekkrízis Alapítványnál – tizenöt évre ragadtam ott, majd a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam (A Kék Vonal a Missing Children Europe eltűnt gyerekekkel foglalkozó nemzetközi szervezet egyik alapító tagja). Paradox, de nehezebb egy gyereket az országhatáron belül visszaszerezni, mint külföldről, ahol a nemzetközi egyezmények és uniós rendeletek miatt több az eszköz a jogellenesen külföldre vitt gyerek hazahozatalára.

Miben különbözik ez egy hagyományos mediációtól?

A sikeres mediációhoz nagyon fontos a mediátor szakmai tudása, de ritkán van szükség arra, hogy az adott esetre vonatkozó jogi ismeretei is legyenek. Ez itt máshogy van.  Mondhatom, hogy életveszélyes, ha valaki úgy mediál a felek között, hogy nem tudja a vonatkozó jogszabályokat.

Például azért, mert az érintett országban a gyerekelvitelt börtönnel szankcionálják. Emellett szükséges, hogy jól beszélje a pár közös nyelvét, legyenek megfelelő kulturális és adminisztratív ismeretei. Utóbbi azt jelenti, hogy például tudja, melyik országban melyik hatósághoz kell a papírokat beadni. Ezek egy részét a KÉK Vonalnál autodidakta módon tanultam meg, és 2012-ben vettem részt az első nemzetközi képzésen. Sajnos azóta sincs más Magyarországon, aki ezzel foglalkozna, pedig a gyerekeltűnések bizonyos százaléka ilyen.

Kerpel Éva (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Hány ilyen eset van évente?

Ma már nemcsak olyan párok keresnek meg, ahol az egyik fél külföldi. Sok magyar család van, akik együtt mentek el, de aztán csak az egyik jön vissza a gyerekkel – az esetek fele ilyen. A magyar központi hatósághoz évente mintegy száz eset fut be. Nem mindig van lehetőség mediációra, vagy épp nem kérik a felek. Én ráadásul csak olyan ügyeket tudok elvállalni, ahol a felek közös nyelve angol vagy magyar. Van lehetőség arra is, hogy tolmáccsal folyjon a mediáció, de mivel a szülőket érzelmileg nagyon mélyen érintő dolgokról beszélünk, ez nem egyszerű.

Hogyan zajlik egy ilyen ülés?

Általában az egyik szülő keres meg. Először ki kell derülnie, hogy mindketten kérik-e a segítséget. Ezután mindkét féllel külön elbeszélgetek. A célom az, hogy feltárjam az igazi motivációkat, azt, hogy valóban mennyire érdekeltek a felek abban, hogy a gyerek érdekében megegyezzenek. Vagy éppen mennyire az munkál bennük, hogy egymást bántsák. Ha az interjúk után közösen felkérnek közvetítésre, akkor háromszor három órában leülünk, és általában két napig tart a folyamat. Ezalatt bőven ki szokott derülni, meg tudnak-e egyezni vagy sem. Általában sikerül.

Elmondana egy nehéz esetet?

„Sok kamasznak már az furcsa, hogy végighallgatják” – dr. Juhász Éva Anna mediátor

Volt olyan, amikor két nem magyar, de azonos állampolgárságú szülő kért mediációt, akik Magyarországon éltek. Itt még nem volt gyerekelvitel, de féltek mind a ketten, hogy a másik fél ezt fogja tenni. A kapcsolatuk annyira megromlott, hogy már nem tudtak beszélni egymással, és sokat gonoszkodtak a másikkal. Csak írásban kommunikáltak, de a gyerek átadását a másik szülőnek még meg tudták oldani. Abban állapodtunk meg, hogy mivel nem beszélnek, nem tudunk leülni hármasban, hanem próbáljuk meg a megegyezést írásban előkészíteni úgy, hogy ők leírják egymásnak címezve, mit akarnak, azt megnézem, és azokat a pontokat, amikről úgy érzem, bántóak és nem viszik előbbre az ügyet, azt nekik visszajelzem. Ez ment egy hétig iszonyatosan intenzíven körülbelül napi húsz levélváltással. Nagyjából két hét alatt sikerült egy nagyon komplex megállapodást megszövegezni. Személyesen akkor találkoztak először, mikor ezt a megállapodást alá kellett írni. A közösen szerkesztett megállapodási tervezetet a bíróság jóváhagyta. Ez már évekkel ezelőtt volt, azóta tartják magukat a megállapodáshoz.

Bántják egymást ilyenkor a felek?

Sok mindenre képesek ilyenkor, hisz ők is sérülnek. Mire sor kerül egy kapcsolatban arra, hogy kimondják a válást, már rengeteg dolog történt. Sokszor öntudatlanul is bosszút szeretnének állni, és nincsenek tudatában annak, hogy erre a gyereket használják. Ez nagyon általános, de van olyan, hogy feljelentik egymást, mert egyik nem adott zabpelyhet a gyereknek, videófelvételeket készítenek az átadásról, amin látszik, hogy sír a gyerek, vagy egymás leveleiben turkálnak. Én csak akkor tudom elvállalni a mediációt, ha meg tudunk egyezni abban, hogy onnantól kezdve, hogy közvetítést kérnek, szándékosan nem bántják egymást.   

Fotó: Vadnai Szabolcs

Hogyan lehet kimozdulni ebből?

A szülő legnagyobb félelme, hogy elveszíti a gyerekkel való élő kapcsolatát. Ha az elvivő szülő megérti, hogy a másikban is éppen ez a félelem van, akkor egy kicsit könnyebb együtt dolgozni.

Fontos ilyenkor megkeresni, mi volt az, amit a másikban értékeltek, ami miatt úgy gondolták, hogy nekik közös gyerekük legyen. Ezek előhozható dolgok. Van egy játszótéri gyakorlat, amit alkalmazni szoktam. A mediációs ülés előtt megpróbálok megszervezni egy találkozót, amelyen a hátramaradt szülő az elvivő szülő jelenlétében, többnyire egy játszótéren, sokszor elég hosszú szünet után először találkozhat a gyerekével. Ezen én is jelen vagyok

A szülő, aki már régóta nem látta a gyereket, játszik vele, a másik leül velem a padra. Még soha nem volt olyan, hogy a velem ülő fél ne mondta volna, hogy látszik, tényleg mennyire hiányzott a gyereknek a másik. Ez kiderül még akkor is, ha a gyerek félve vissza-vissza nézeget, hogy szabad-e neki örülnie a másik felnőttnek. Egészen szívszaggató, amikor a gyerek így engedélyt kér, hogy szerethesse… Ettől fel szoktak ébredni, akkor is, ha nagyon komoly ellentétek vannak.

Mit élnek meg a gyerekek, ha elviszik őket?

Akkor is trauma a gyereknek, ha nem menekülésszerűen, az éjszaka közepén történik. Néha nyaralásnak indul, aztán maradnak, és beíratják az iskolába. Vannak szülők, akik külföldön a magyar identitásukat háttérbe szorítják, és fejest ugranak a külföldi kultúrába. Ha egy ilyen család kiviszi a hároméves gyereket, majd egyik szülő visszahozza hétévesen, akkor azt a gyereket kétszer is át kell ültetni, mint egy virágot. Ha a szülőket lefoglalja az egymás ellen vívott harc, akkor erre kevésbé lesz idő, energia. A válást mindenképpen megsínyli a gyerek, de nem mindegy, hogy hogyan történik. Ha nem kap rá magyarázatot, és nem mondják el neki, hogy mindkét szülő ugyanúgy a szülője marad, akkor azt érezheti, hogy az ő hibája a dolog. Akkor is, ha a lehető „legjobb gyerek”. Sok szülő alábecsüli a gyerek érzelmi intelligenciáját. Pedig egy egészen kicsi gyerek is jól fel tudja dolgozni, hogy apa és anya most nincsenek olyan jóban, de őt ugyanúgy szeretik mind a ketten. „Azért nem vagyunk együtt, mert nem szeretnénk, hogy vitatkoznunk kelljen, de gondoskodunk arról, hogy veled mind a ketten ugyanannyi időt töltsünk és megkapj mindent, amire szükséged van” – ilyesmit lehet mondani. A gyerekek elég rugalmasak, ha a szülők nem dolgoznak egymás ellen.

Mi van akkor, ha olyan bántalmazás miatt menekíti egyik szülő a másiktól a gyereket, ami nem bizonyítható?

Meg lehet érteni, hogy ha egy szülő meg van győződve arról, hogy a másik szülő a gyereket bántalmazza, és az adott országban már mindent megpróbált, mégsem sikerült védelmet találnia, akkor fogja magát, és világgá szalad. A családon belüli bántalmazást, a gyerekbántalmazást nagyon nehéz bebizonyítani. Mert mondjuk az illető nem verte véresre, csak verbálisan örökké agresszív, lekezelő vagy szexuálisan bántalmazza a kicsit, de úgy, hogy annak nyoma nincs. A mediáció általános szabályai szerint ilyenkor nem ajánlott a közvetítés, én akkor szoktam mégis elvállalni az ilyen ügyeket, ha a bántalmazó tudja és elfogadja, hogy ő bántalmazó vagy hogy amit csinált, azt a másik fél vagy a gyerek annak élte meg. Ha nem lehet bizonyítani, akkor általában visszavitetik a gyereket. Teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül ilyenkor a menekülő szülő: előfordul, hogy nincs saját lakása, vagy ha ő gondozza a gyereket, akkor nem tud rendes jövedelmet szerezni. Hazai eseteknél a bíróság általában elrendeli, hogy ha nincs bizonyíték, akkor a bántalmazó szülőnek joga van a láthatáshoz. Ezek nagyon nehéz ügyek.

Fotó: Vadnai Szabolcs

Hogyan viszonyulnak ehhez a gyerekek?

Az évek alatt azt tapasztaltam, hogy a gyerekek a bántalmazó szülőhöz is ugyanúgy ragaszkodnak, és nem a szülővel való kapcsolat teljes megszakítására, hanem a bántalmazás megszűnésére vágynak. Persze számít, hogy milyen jellegű bántalmazásról van szó. Egy könnyen megharagudó, indulatait nehezen kezelő szülő esetében ajánlható, hogy ne találkozhasson kettesben a gyerekkel, hanem mondjuk a családja körében vagy más felügyelet mellett látogathassa.

Mi az, amit nem tud elvállalni?

Elég sokan úgy érkeznek, hogy megrendelést próbálnak adni: ezt akarom elérni a másik emberrel. Ilyenkor nem tudok segíteni. Fontos megérteni, itt most nem az van, hogy ki tudja jobban lenyomni a másikat. A gyereknek nem érdeke, hogy olyan kapcsolatban legyen, ahol rá hivatkozva az egyik szülő megalázhassa, kisemmizhesse a másikat. Akkor érvényesül a gyerek joga ahhoz, hogy mind a két szülőjével élő kapcsolata legyen, ha a szülők felül tudnak emelkedni a sérelmeiken, és a gyerek érdekében vállalják, hogy együttműködnek.

Biztos vagyok benne, hogy a nehéz esetek a mediátort is megérintik lelkileg. Hogyan lehet, kell-e kívül maradni?

Ahhoz, hogy segíteni lehessen, kell valamilyen távolság. Ez nem azt jelenti, hogy nem érzek együtt a felekkel, de semmiképpen nem próbálom én eldönteni, hogy kinek van igaza. A mediációs technikák arra valók, hogy a szülők félelem és gyanakvás nélkül beszélhessenek arról, hogy mi bántja őket, és a köztük lévő konfliktusnak milyen megoldása elfogadható a számukra, illetve ténylegesen ne csak hallgassák, hanem meg is hallják egymást. A mediátor részéről talán nem annyira a kívül maradás a fontos (igazából teljesen nem is lehet kívül maradni), hanem az, hogy ne engedje, hogy bármilyen érzelmek eltérítsék a semleges, mindkét felet azonos módon kezelő közvetítéstől.

Nagy Melinda