nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Egy életed van
Az NLCafé bakancslistája

Az NLCafé bakancslistája

Ki utazni szeretne, ki egy stadion koncertszínpadán zenélni, az egyik kolléganőnk pedig látni akarja felnőni a gyerekeit. Néhol vicces, néhol sírós, de mindenképpen szívből jövő kívánságok jönnek a mi, saját bakancslistánkról.
Sz.N.
f Ajánlom

Biztosan van olyan ember, akinek ténylegesen leírt, papírra vetett bakancslistája is van, a legtöbben azonban csak sóvárgunk, és fejben listázunk. Olyanokról, amire vágyunk, ahová elmennénk, egy álomutazásról, és vannak olyanok is, akik mindennap azzal a gondolattal alszanak el, hogy csak ennyit kérek, ezt add meg nekem, univerzum, élet, Isten…

Anett: Szeretnék elutazni Costa Ricára a Sloth Sanctuarybe, ami egy lajhároknak fenntartott rezervátum. Ott meg lehet figyelni őket a saját élőhelyükön, és részt lehet venni a gondozásukban, etetésükben, miközben körbe lehet sétálni a több hektáros helyet. Mivel a lajhárok nagyon régóta a kedvenc állataim, így szeretnék „közel” kerülni hozzájuk, itt lehet a legjobban anélkül, hogy megzavarnám őket a mindennapjaikban.

Cz: Én nagyon szeretnék összespórolni annyi pénzt, hogy kivehessek 1 év szabadságot, és bejárjak pár helyet a nagyvilágban, ahol a barátaim élnek: Iquique, Bogotá, Abu-Dhabi, Szentpétervár, Goa, Montreal. Olyan évről álmodom, amikor nem kell családtagok, határidők, sárga csekkek miatt aggódni, szabadon nekimehetek a világnak, mint a madár. A terv nem lehetetlen, csak borzasztó fegyelem és munkabírás előzi meg a projektet.

Vera: Egy okos ház, még inkább egy lélegző ház nagyszerű lenne, az odáig vezető úton pedig a környezettudatosságot kitanulni. Azt gondolom, hogy fontos az élhető környezet, ha úgy tetszik, világ, és ehhez mindenki kicsiben a maga szintjén tud hozzátenni, hogy egyszer ne az legyen a csodabogár, aki mondjuk szelektíven gyűjti a szemetet, vagy mondjuk nem gyárt szemetet csak a legminimálisabb mértékben. Kihasználni az egyéb energiaforrásokat, ez is izgalmas.  Vagy egy fejlesztő hálózat kiépítése, amelyik azt célozza meg, hogy a hátrányos helyzetben élők hiányszakmákat tanuljanak ki, amelyekkel a saját környezetüket fejlesztik végül, ennek minden gazdasági és emberi oldalával.

Gabi: Az én bakancslistám első helyén az áll, hogy szeretném megérni a gyerekeim felnőttkorát. A betegségem arra tanított meg leginkább, hogy nem érdekel, ha lemaradok bármiről, legyen szó utazásról, házról, hegycsúcsok meghódításáról, nagy szerelemről… akármiről is legyen szó, amit egy bakancslistán fel szoktak sorolni az emberek. Egy dolog érdekel, és egy dologról nem akarok lemaradni: a gyerekeimet látni akarom felnőni, látni akarom, hogyan boldogulnak, kit szeretnek, milyen gyerekeik lesznek, ott akarok lenni a vonal másik oldalán, amikor kezdő háziasszonyként felhívnak, hogy „kemény lett a rizs, mit rontottam el, anya?” Szóval ennyi a bakancslistám, minden más pont nem izgat.

Adél: Ha bakancslistáról van szó, nekem csakis az utazás és a lehetséges úti célok tódulnak egyből a fejembe. Végzős gimisek voltunk, amikor a történelemtanárunk azt a feladatot adta, hogy keressünk magunknak egy szimpatikus mottót, amivel tudunk azonosulni, amit igazán a sajátunknak érzünk. Az enyém akkor az volt: Navigare necesse est, vagyis hajózni muszáj. Ezt azóta is éppen ugyanúgy gondolom. Menni kell, utazni kell, minél többet látni a világból. Szerintem a világon a legjobb dolog új tájakon barangolni, más kultúrákkal ismerkedni, nyüzsgő városokban elveszni. Ezek azok az élmények, amelyektől úgy érzem, a legtöbbet tanulok, épülök, tágul a tudatom. Bakancslistás úti célom rengeteg van,  és még több olyan élmény, amit szeretnék még megtapasztalni. Nem láttam például az északi fényt, nem voltam még az Egyenlítő túloldalán, és nem láttam gyűrűsfarkú makit a természetes élőhelyén, szóval sok mindent be kell még pótolnom. De ha csak egy dolgot kell mondanom, akkor azt hiszem, az lenne, hogy szeretnék eljutni mind a hét kontinensre. Négy már megvolt, remélem, a másik hármat is sikerül abszolválnom.

Szilvi: Olyasmire vágyom, ami szokatlan, megismételhetetlen, egyszeri lehetőség az életben. Mondjuk, végigmotorozni a skót felvidéken – lehetőség szerint eső nélkül. Az egyik kedvenc sorozatom, az Outlander ezen a varázslatosan szép vidéken játszódik. Ha nem is jutnék vissza a köveken keresztül a 18. századba, a valódinak tűnő szabadságot, a végtelenséget egyszer mindenképpen megérezném. Talán még a Loch-Ness-i szörnyet is megpillanthatom. Skócia elbűvölő, gyönyörű ország, alig láttam valamit belőle, de már az is magával ragadott. Olyan hely, ahová visszahúz a szívem.

Ádám: Lassan 15 éve zenélek, és hálás lehetek a sorsnak, hogy sok remek zenekarral léphettem fel kisebb-nagyobb színpadokon, de sosem játszottam még több ezer embernek egy stadionban, vagy fesztivál nagyszínpadán. Hátborzongató lehet, azért ez még hiányzik!

Verus: Amit mindenképpen szeretnénk megvalósítani, hogy eljussunk minden tenisz Grand Slam verseny helyszínére (Melbourne, Párizs, London és New York) és ami még fontos, nem csak a városokba szeretnénk ellátogatni, hanem szeretnénk játszani egy meccset a különböző versenyhelyszínek centerpályáin is. Hogy miért? Mert egyrészt imádunk utazni, sokat teniszezünk, és ezeket a versenyeket rendszeresen követjük a tévében is. Másrészt fantasztikus élmény lenne ugyanazon a kemény borításon, füvön és salakon játszani, ahol évekkel korábban a kedvenceink és a példaképeink játszottak. Ha sikerülne, erre valószínűleg még halálunk napján is könnybe lábadt szemmel és csordultig teli szívvel gondolnánk vissza.

Béla: Soha nem volt bakancslistám, de néhány hónapja megmagyarázhatatlan érdeklődés támadt bennem a gördeszkázás iránt. Nyilván túl idős vagyok a dologhoz, ez még érdekesebbé teszi, az meg pláne, hogy görkorcsolya is mindössze egyszer volt a lábamon, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt olyan halálfélelmem életemben, mint amikor végigtoltak benne a várpalotai Sörház utcán. A tárgyhoz a lehetőségekhez mérten visszatérve: trükközni nem szeretnék, inkább csak gurulni, bár ahogy az utcán elnézem, a „padkára fel, padkáról le” című mutatványt muszáj lenne elsajátítani. Ami a konkrét lépeseket illeti, nézegettem már online gördeszkákat, és egy ideje néha megfordítva hordom a baseballsapkát is. Már csak egy helyet kell találni, ahol teljesen egyedül gyakorolhatok, szerintem ebben a tempóban haladva addigra realizálódhat is a dolog, mire tényleg túl öreg leszek hozzá. De akkor is megcsinálom!

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon