„A célunk az, hogy minden kisgyermek családban nőhessen fel”

„Húsz év alatt mindenki sokat változik, én is. Amikor létrehoztuk az alapítványt, a húszas éveimben jártam, azóta több diplomát szereztem, felnőtt a lányom, bővült a családunk…” – kezdi Annamari közös történetüket a Fészek Alapítvánnyal.

Dr. Budai Ágnes fejéből pattant ki a szikra, hogy néhányuknak, köztük Annamarinak is, annyi információja, tudása van az örökbefogadásról, hogy ezt nem szabad veszni hagyni, fel kell használni minden érintett megsegítésére.

A falak azért vannak, hogy átmenjünk rajtuk

„Áginál alkalmasabb ember nem is kerülhetett volna az alapítvány élére – mondja szomorúsággal a hangjában Annamari, hiszen Budai Ágnes már nincsen közöttünk. – Igazi karizmatikus személyiség volt, nem ismert lehetetlent, ha egy kisgyerekért tenni kellett. Mindig azt mondogatta, a falak, amelyekbe beleütközünk, azért vannak, hogy átmenjünk rajtuk. Azóta is az ő szellemiségében folytatjuk a munkánkat.”

Ami azt jelenti többek között, hogy semmilyen megkülönböztetésnek nincsen helye a tevékenységükben, legyen szó a gyerekről, az örökbefogadóról, az arra várakozóról éppúgy, mint a krízishelyzetben lévő várandósról.

„Ha a vér szerinti anya prostituált, ha a sokadik gyerekét váró asszony, ha tinédzser terhes, ott állunk mellette – magyarázza Annamari szenvedéllyel. – Mert érkezhetnek ők nagyon különböző élettörténettel hozzánk, de egy közös van bennük: segítséget kérnek tőlünk egy nehéz helyzetben.”

Amikor indult az alapítvány, a jogszabályi környezet még nem engedte meg a nyílt örökbefogadás közvetítését (azaz azt, hogy babáknak, akikről lemondani készül az anyjuk, szülőt keressenek) de akkor is, amiben csak tudtak, segítettek. „Ezt azóta sem adtuk fel, minket a nap huszonnégy órájában fel lehet hívni – mondja Annamari. – Képviseljük a véleményünket, de nem tolakszunk, a kellő felvilágosítás után a döntés szabadsága a hozzánk fordulóké.”

Vidák Annamária (Fotó: Hernád Géza)

„Miért nem védekezett?!”

Minden egyes örökbefogadás történetére emlékezik Annamari. De vannak, akik kitüntetett helyet kapnak a szívében.

„Arra az asszonyra mindig a legmélyebb együttérzéssel gondolok, aki ötödik gyermekét hozta a világra, amikor a kórházban találkoztunk. Férje elhagyta, egyszerűen az otthon lévő négy gyermekéről sem tudott volna gondoskodni, ha az ötödik babát is hazaviszi – meséli az anya felkavaró történetét. – Döntenie kellett. Úgy gondolom, ő (és minden más lemondó anya szorongatott helyzetében) a lehető legjobban gondoskodik megszületett gyermekéről azzal, hogy nem hagyja sorsára, hanem engedi, hogy családban nőjön fel. Ezért a döntésükért becsülni és nem elítélni kell őket.”

Ezt a megbecsülést különösen megérdemlik ezek az anyák, ha azt is számba vesszük, mindennek a terhét nekik kell cipelni.

„Mert cipelik, az biztos, és egy életen át kell feldolgozniuk – véli Annamari. – A nők úgy vannak megteremtve, mintha az agyukban lenne egy fiók, ahova sorsuk ilyen tragikus eseményeinek emlékét elrakják, enélkül nem tudnának továbblépni. De az attól még ott van.”

Kórházak mellett a szociális ellátórendszerből is érkeznek megkeresések az alapítványhoz.

„Az anya, mire hozzánk jut, rendszerint már sok mindenen túl van. Nem elég, hogy szinte mindig egyedül, az apa nélkül kell megküzdenie ezzel a szituációval, hogy például mélyszegénységben él, vagy hajléktalan, még azt is el kell viselnie, hogy őt hibáztatják: miért nem védekezett?!”

Így az az elfogadó és támogató környezet, amely a Fészekben fogadja a nőket, különösen jelentős. Katona Andrea, a szervezet kuratóriumának elnöke olyan megértéssel fordul feléjük, hogy szívesen megnyílnak előtte, egész élettörténetüket megosztják vele. Így semmi meglepő nincs abban sem, hogy az alapítvány híre szájról-szájra terjed, és egyre gyakrabban a várandós közvetlenül keresi meg őket.

Évekig várni, egy pillanat alatt dönteni

„Külön ajándéknak tekintem, hogy kislányunk vér szerinti anyját már a terhessége idején megismerhettük – mondja Melinda, aki férjével ma már két örökbe fogadott gyermeküket neveli. – Furcsa kettősség feszült egymásnak a lelkemben azokban a hetekben. Vártam, hogy megszülje a kisbabámat, hogy kézbe vehessem, miközben mélyen átéreztem, már amennyire ez lehetséges, ő min mehet keresztül. Néha arra gondolok, vajon jó volt-e, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz az anyával. De ilyenkor eszembe jut, hogy amikor a kórházban elbúcsúztunk tőle, a babával, immár a mi babánkkal a mózeskosarunkban, könnyek közt azt mondta, régen nem beszélgetett vele senki így, ahogyan én, és köszöni. Azt hiszem, életem végéig hálás leszek neki ezekért a mondatokért.”

A nyílt örökbefogadás során a vér szerinti anya és az örökbefogadó szülők, ha nem is oly sokszor, mint Melindáék, mindenképpen találkoznak személyesen, legalább egyszer.

„Katartikusak ezek a találkozások – fűzi hozzá Annamari. – Nagyon sok minden történik ilyenkor, lemondás, elfogadás, és két asszony sorsa, bár soha többé nem fogják látni egymást, mégis valahogyan örökre összefonódik.” 

Hosszú évek várakozása után egyetlen pillanatba sűrűsödik össze minden. Eldobnak mindent, és robognak a kórházba. (Fotó: Alexander RyuminTASS via Getty Images)

A nyílt örökbefogadást természetesen törvény szabályozza, az alapítvány akkor veszi fel várakozói listájára a leendő szülőket, ha azok úgynevezett alkalmassági határozattal rendelkeznek, azaz túl vannak a szükséges hivatalos procedúrán. És amikor megszületik egy gyermek, Annamariék felhívják telefonon a lista első helyén állókat.

„Ilyenkor elmondjuk, amit tudunk a babáról. Rendszerint nem sokkal többet, mint hogy kislány vagy kisfiú, hogy egészséges-e és még amilyen információkat megosztott velünk az anya önmagáról, a terhességéről. És a párnak döntenie kell, azonnal. Gondolj bele, hosszú évek várakozása után egyetlen pillanatba sűrűsödik össze minden számukra. De eldobnak mindent, és robognak a kórházba. Többnyire. Mert volt olyan esetünk is, amikor azt a választ kaptuk, most számukra nem alkalmas, mert éppen festetik a lakásukat… Nem baj, elítélni sem szabad őket, ők egyszerűen még nem álltak készen. Mi meg hívtuk a listán következőket…”

Nem az anyát fogadod örökbe

„Nem csak a gyerekünket köszönhetjük a Fészek Alapítványnak, már ha lehet egyáltalán így fogalmazni – meséli Terézia, akinek örökbefogadott kislánya már tízéves. – Sok olyan fontos dologról beszélgettünk itt, amiről a hivatalos felkészítő tanfolyamon szó sem esett. Jól emlékszem például arra, hogy nagyon határozottan mondták: nem az anyát, a gyereket fogjuk örökbe fogadni! Én akkor a tájékozatlanok nagyképűségével gondoltam magamban: köszi, de ezt azért magamtól is tudtam. Pedig milyen jó, hogy hangsúlyozták, és milyen jó, hogy én mégis elraktároztam az agyamban! A kislányom vér szerinti anyja kiskorú, állami gondozott lány volt. A megyeszékhelyre, ahol szült, és ahol intézetben élt, hetekre leköltöztem, mert a baba koraszülött volt, és az ottani intenzív osztályon kezelték. Én meg gondoltam, úgyis itt vagyok, felnőtt vagyok, összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyok, majd egy kicsit egyengetem a fiatal anya sorsát… De nem tettem (most már tudom, óriási hiba lett volna), mert megszólalt a fejemben a vészcsengő! Nem az anyát fogadtuk örökbe, hanem a gyereket!”

„Igen, ezt nagyon fontos tudatosítani – erősíti meg Annamari. – Mert nagyon sok érzelem dolgozik ez ellen. Ahogyan Teréziáék esetben is, sok szülőpárt a segítő szándék vezérel, vezérelne, hogy támogassák a nehéz helyzetben lévő anyát. És ahogyan említettem, itt két nő között, ha átmenetileg is, számunkra elképzelhetetlen módon, nagyon szoros kötelék alakul ki. De ennek átmenetinek kell lennie!”

Az örökbefogadók nem tarthatják a vér szerinti anyával a kapcsolatot, hiszen az anyának a saját életét kell élnie tovább, engedni kell, hogy tovább lépjen, és ő sem keresheti a családot, ezt előre tisztázzák is mindkét féllel.

„A vér szerinti anya legfeljebb az alapítványunkon keresztül érdeklődhet a kicsiről, kérhet fényképet róla. Bár a Facebook világában ez egyre nehezebben tartható, betartatható…” – mondja Annamari.

„Nagyon sok minden történik ilyenkor, lemondás, elfogadás, és két asszony sorsa, bár soha többé nem fogják látni egymást, mégis valahogyan örökre összefonódik.”

Együtt vagy egymás ellen?

„Azt szoktam mondani, ezeknél a babáknál a gólya eltévesztette a házszámot, mi pedig megtaláljuk. Mert mi a gyereknek keresünk családot és nem fordítva – mosolyog Annamari. – És a gyerek családba kerül, a családjába kerül! Éppen ezért nem gondolom, hogy sajnálni kell őt, ahogyan azt sem, hogy az örökbefogadottság hátrány vagy kuriózum, misztifikálni sem kell. Hiszen a kicsi számára ez a természetes, ebbe nő bele, ebben nő fel. Mert ma már hál’ istennek az nem kérdés, hogy elmondjuk-e a gyereknek az ő történetét. De azért attól is rosszul vagyok, ha valaki átesik a ló túlsó oldalára, és szinte naponta elmondja a gyereknek, hogy őt örökbe fogadták, még ha közben bizonygatja is, mennyire szeretik. Minek?!”

De nem ez az egyetlen csapda, amibe az örökbefogadó beleeshet, főleg ha a környezet is ráerősít erre… Annamari példaként említi azt az esetet, amikor a szülő úgy vélte, azért diszlexiás a gyereke, mert örökbe fogadták, ez annak a következménye…

„Egyszerűen az ok-okozati összefüggésbe gabalyodnak bele ilyenkor, nem azért diszlexiás, mert örökbefogadott, az, és kész – magyarázza, és éppen az ilyen félreértések, elbizonytalanodások miatt is tartja fontosnak, hogy a hivatalos rész után se engedjék el a családok kezét. – 2014 óta törvény írja elő az úgynevezett utánkövetést, ehhez civil szervezeteket is választhatnak a szülők, így minket szintén. Mi korábban is tartottuk a kapcsolatot és támogattuk a hozzánk fordulókat, csak ez most intézményesült. Ezeket az alkalmakat családias beszélgetések soraként képzeld el, és természetesen, a támogató, és nem az ellenőrző attitűd hívei vagyunk.”

Az külön érdekesség, hogy Annamari egykor a diplomamunkáját arról írta, miért tartja az utánkövetés kötelezővé tételét feleslegesnek…

„De elfogadjuk ezt a helyzetet, és igyekszünk a családok javára fordítani – mondja. – És nem ez az egyetlen pont, amelyben nem értünk egyet a gyermekvédelem rendszerével, de együttműködünk velük. Mert közös a cél, vagy legalább is annak kellene, hogy legyen: minél több gyerek családban nőjön fel. De azért folyamatosan megkeressük a hatóságokat kritikáinkkal, javaslatainkkal, és jó lenne, ha nem ellenségként tekintenének ránk. Hiszen a civil szervezetek csak tükröt tartanak a gépezet elé, amelynek a működése a jog betűjéből indul ki, mi pedig az életből, az egyes sorsokból. Most éppen azzal bombázzuk a minisztériumot, hogy titkos örökbefogadást is közvetíthessünk, azaz amikor a vér szerinti és az örökbefogadó szülő nem tud egymásról. Ennek a szervezése most az állam feladata. És a apparátus kerekei nagyon lassan forognak, így gyerekek évekre bennragadnak az állami gondoskodás rendszerébe. Ha mi is ott lehetnénk, talán hamarabb találnánk szülőt – akár a nagyobb gyerekeknek is. De nem adjuk fel, és ha kell, átmegyünk a falon is…”