nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Az, hogy mindkettőnknek kisbabája van, még nem jelenti azt, hogy jó lesz a kapcsolatunk” – Beépülés a mamitársadalomba

„Az, hogy mindkettőnknek kisbabája van, még nem jelenti azt, hogy jó lesz a kapcsolatunk” – Beépülés a mamitársadalomba

Természetesen nem áll meg az élet, nem szakadnak meg a barátságok, amikor egy családnak babája születik. Az új édesanya viszont nagyon igyekszik, hogy ne éljen vissza „civil” barátai türelmével és szeretetével, és próbálja megkímélni őket a neccesebb részletektől, amelyek a napja legnagyobb részét kiteszik.
O. Réti Zsófia
O. Réti Zsófia
f Ajánlom

A múltkor például elhűlve tapasztaltam, hogy nem mindenki találja lefegyverzően aranyosnak és viccesnek, amikor arról mesélek, hogy a gyerekemnek csorog a nyála, úgyhogy azóta inkább csak annyit mondok, hogy fogzik, és a gyermektelen ismerőseim megértően bólogatnak. Így jutottam oda, mint sok más anyuka, hogy a babázásról is jó lenne olyanokkal beszélgetni, akik hasonló életszakaszon mennek keresztül, és nekik sem fárasztó, hogy együttérzésünkről és/vagy elragadtatottságunkról biztosítsuk a másikat.

Nincs más hátra, be kell épülni a mamitársadalomba.

A gond az, hogy sosem voltam az az ember, aki kapásból beszélgetést kezdeményez. Idegenekkel nagyjából annyira vagyok oldott, mint a tizenharmadik harcos, mikor a másik tizenkettővel a tábortűz mellett kuporgott. Na jó, ez azért költői túlzás. Banderas titokzatos, megközelíthetetlen és veszélyes ismeretlennek tűnik. Én egy céges csapatépítő bulin a helyiség széle felé oldalazva, bénán markolászom az italomat, várva, hogy elfogyjon, és legyen ürügyem a pulthoz menni, utána meg majd persze a mosdóba, hiszen addig sem kell cikázó tekintettel kerülnöm a szemkontaktust, és azon gondolkoznom, mennyire gáz, hogy nem beszélgetek senkivel. Szóval ezzel az alaphabitussal vágtam bele az ismerkedésbe.

Az utcákon, parkokban rám köszönő anyukák, az ismeretlenül is összemosolygó mamik világa egészen ígéretes, még akkor is, ha a titkos anyatestvériség ilyen képe már-már sziruposan valószínűtlennek tűnik. Úgy tűnik, hogy ebbe az exkluzív klubba egyszerűen a kisbabát mint VIP-karszalagot meglobogtatva, alanyi jogon és minden további kérdés nélkül befogadnak.

„Szia, sorstárs” – mondják a mosolyok; „Üdv a klubban” – teszik hozzá az idősebb nőktől elkapott pillantások. „Nagyon gyorsan megnőnek” – ezt már ténylegesen kimondja egy apuka, akivel az öt hónapos lányom kokettál a metrón. Egészen elképesztő érzés, szerintem utoljára akkor fogadtak be valahova ennyire zökkenőmentesen, amikor egyetemista koromban egy vadidegenekből álló, szombati napra tömbösített szeminárium előtt kávéval és cigivel a kezemben érkeztem meg az épülethez: azonnal helyem lett a felszínes, de amúgy összeszokott közösségben. Most valami hasonlót érzek.

„Szia, de aranyos a babád, hogy hívják?”

Szerencsére babás programokból a környezetemben nincs hiány: mondókás kör, babás fitnesz, zenés események: ilyenkor újabb és újabb lehetőségeim adódnak a barátságosság tudatos gyakorlására. Óvodás korban így ismerkedsz: „Szia, hogy hívnak, mi a kedvenc színed, leszel a barátom?” Aztán kamaszként nagyjából sehogy nem kezdeményezel. Egyetemistaként a közös szeminárium, a cserealapnak számító jegyzetek kiváló ürügyet szolgáltatnak a beszélgetésre. A munka világában ezt networkingnek hívják: „Hogy hívnak, mi a szakterületed?” Majd direkt vagy kevésbé direkt módon: „Hogyan lehetsz a hasznomra?”

Az anyukás ismerkedés esetében talán helyesebb networking helyett csapatépítésről beszélni: egy halom nagyon különböző ember (de fogjuk rá, hogy egy kohorsz hasonló társadalmi-gazdasági helyzetű tagjai) egy biológiai véletlen folytán együtt kényszerülnek megoldani egy helyzetet.

Fotó: iStock

Ennek megfelelően a mamitársadalom ismerkedési rítusai is egy kicsit másfélék. Felénk így megy ez: amikor új tag érkezik a közösségbe – űzött tekintetű, kicsit zavarban lévő, kócos fiatal nő egy nagyon kicsi babával –, jellemzően egy rangidős édesanya üdvözli: „Szia, de aranyos a babád, hogy hívják?” A csoporthoz tartozást jelző kisbaba szemrevételezése után tehát megtörténik a babák kölcsönös dicsérete, a babanevek és életkorok rituális cseréje.

Ezután jönnek az információátadás első, óvatos gesztusai: milyen a háziorvos, milyen a hordozóeszköz, a kis nadrág honnan van? Átfordul? Kúszik? Hány foga van? Mit eszik? Ebben a kommunikációban az a különleges, hogy nagyon összhangban van a kereslet és a kínálat. Adott egy csomó édesanya, akik például nagyon szeretnének beszélni arról, hogy tegnapelőtt óta kicsit ugyan sután, de kúszik a gyerek, vagy hogy ki hogyan kezdte el ezt a hozzátáplálás-dolgot, és íme egy közösség, amely tényleg érdeklődik, és érdemben hozzá tud szólni a dologhoz.

A következő alkalommal derül ki, hogy az újonnan érkező anyukának van-e keresnivalója a csapatban.

Ha gondolatban össze tudja párosítani a jelenlévőket a babájukkal, és legalább a babák nevét, illetve saját gyermekéhez viszonyított korukat tudja, akkor nyert ügye van. Ezután előkerülhetnek az intimebb témák: szoptatás, szülésélmény, párkapcsolat. Gyakorlatban tapasztalják meg, hogy ki mit gondol a nyilvános szoptatás kérdéséről.

Ekkor jön el az a pillanat, amikor Hanna anyukájának még mindig nem tudod a keresztnevét, de azt igen, hogy Hanna nyolc hónapos, két foga van, és hogy az édesanyjánál pont semmit nem ért a gátmasszázs.

Néhány alkalom után az elfogadás jeleként megkérdezitek egymás keresztnevét, majd még néhány hét múlva óvatosan, szemérmesen, mintegy véletlenül bejelölitek egymást a Facebookon. Aztán telnek-múlnak a hetek, és először azt veszed észre, hogy már nem a te babád a legkisebb a csapatban, majd egyszer csak azon kapod magad, hogy amikor beesik egy űzött tekintetű, kicsit zavarban lévő, kócos fiatal nő egy nagyon kicsi babával, immár te mész oda hozzá: „Szia, de aranyos a babád, hogy hívják?”

Mit mond a pszichológus?

Roszik Linda Enid klinikai szakpszichológust, a Mamakör Terápiás és Oktató Központ egyik alapítóját kérdeztem, hogy mi zajlik a lelkünkben, amikor mindenáron keressük a többi anyukával a kapcsolatot.

„Az életszakaszváltásokhoz köthető normatív krízisek – például munkába állás, párkapcsolati elköteleződés – mindenki számára kihívásokat jelentenek, és a legtöbbünknek van igénye arra, hogy ezekről hasonló cipőben járókkal beszéljen. A gyermekvállalás esetében egy különösen éles váltásról van szó, ezért is szembetűnő: az ember ilyenkor keresi az új szerepben a helyét, és az sem baj, ha ez nincs meg rögtön.

Vannak azok, akik olyan szerencsések, hogy pont a legjobb barátnőjükkel együtt szülnek, de ha valakinek nagyon nincs a látóterében senki, ez sokkal nehezebb lehet. Egy kisbabára még akkor is kell valamennyi figyelmet fordítani, ha alszik, szóval máshogy lesz jelen egy kisbabás anyuka egy beszélgetésben, mint az, akinél nincs baba, és a gyermektelen barátokkal ez okozhat feszültséget mindkét fél számára.

És a barátok is tűnhetnek teljesen érzéketlennek, pedig nem azok, csak lehet, hogy nem tudják, hogyan kell viselkedni a megváltozott helyzetben: ha például azt ígéri, hogy három órakor jön, akkor az anyukának lehet, hogy háromkor jó, ha jön, és nem fél háromkor vagy fél négykor. Ez nyilván nem kell, hogy azt jelentse, hogy a barátságnak vége van. Újra lehet tanulni egymást, és az is lehet, hogy átmenetileg kevésbé intenzív a kapcsolat, aztán újra összeérnek a szálak – akár azért, mert a másik is szülővé válik.

Fotó: iStock

A legelején viszont nagy segítség, ha lehet hasonló korú babás anyukákkal együtt lenni, mert hasonló témák merülnek fel. Ha valaki félénkebb, akkor könnyebb rendszeres időközönként ismétlődő, strukturáltabb programokra eljárni, például egy baba-mama klubba, vagy egy babás jógára, mint ha csak a parkban sétálgatva vagy a játszótéren próbálna meg beszélgetést kezdeményezni.

Az azonban, hogy mindkettőnknek kisbabája van, még nem jelenti azt, hogy jó lesz a kapcsolatunk, még akkor sem, ha sok közös témánk van. Viszont nagyon nagy ereje lehet egy ilyen barátságnak.

Sokszor lehet hallani, olvasni arról, hogy milyen versengés van az anyukák között, de legalább ennyire erősen jelen van egymás támogatása is. Már önmagában az is elég, ha létrejön egy olyan légkör, ahol senki nem játssza meg magát, ahol a kötelezően elvárt sablonokat nem kell mondani, és ez kölcsönös, mert az anya ilyenkor úgy érzi: oké vagyok, ahogy vagyok.

Abban más egy kisbabás kapcsolódás, mint például egy munkahelyi ismeretség, hogy itt egy nagyon másféle mentális állapotról beszélünk, amelyben tombolnak a hormonok, amelyben az empátiának, ráhangolódásnak kiemelt szerepe van, hiszen ez egy olyan időszak, amikor rá kell hangolódni valakire, aki nem beszél. Ehhez pedig sokkal érzékenyebbnek és nyitottabbnak kell lenni, és ez a felnőtt kapcsolatokra is hatással van. Ugyanakkor az sem magától értetődő, hogy az édesanyák támogatók egymással.

A Mamakörben például mindig megkérjük a résztvevőket: tudatosan figyeljenek arra, hogy ne adjanak tanácsot egymásnak, mert aki túl sok tanácsot kap, egy idő után óhatatlanul azt kezdi gondolni magáról, hogy tanácsra szorul, inkompetens.

Sokkal célravezetőbb elmondani, hogy nekem, amikor hasonló helyzetben voltam, mi vált be – így máris vállaljuk a közös sorsot, aztán az édesanya eldönti, hogy mit tesz. Például ahelyett, hogy »szerintem keltsd fel a párod, és altassa ő vissza a gyereket«, sokkal befogadhatóbb, kellemesebb, partneribb, ha azt mondjuk, hogy »nekem ebben a helyzetben az segített, hogy megbeszéltük a párommal, hogy ilyenkor felkeltem, és ő altatja vissza a gyereket«. Ha így mondjuk, akkor megosztjuk a másikkal egy tapasztalatunkat, és rábízzuk, hogy mihez kezd vele. És ha van egy alapvető bizalom a másikban, hogy ő majd tudja, hogy az ő családjának mi a jó, akkor ki tud alakulni egy akár életre szóló támogató közösség vagy barátság.”

Megosztás Facebookon