22 hetes terhesen el kellett engednem a beteg babámat

Nehéz vállalás az is, ha a baba születése mellett döntünk, és az is ugyanilyen súlyos teher, ha az elengedését választjuk. Ki tudná ezt jobban, mint a Lelkem szottya blog szerzője, aki az első gyermekét elvesztette? Csepely Tímeával egy napsütéses októberi délelőttön találkoztunk, és bár a témánkról eleinte nehéz szívvel beszéltünk, Tímea inspiráló, őszintén pozitív kisugárzása megmutatta nekem, hogyan lehet feldolgozni egy olyan helyzetet és túljutni rajta, amely a legnehezebb próbatétel elé állítja egy anya szívét.

Mesélj magadról néhány szóban! Mivel foglalkozol?

„Amikor megszültem a halott babámat, én is meghaltam vele együtt”

Budapesten élek a férjemmel és a kislányommal, Pilates-oktatóként dolgozom, és a napjaim most leginkább a kislányommal, Lidussal telnek, természetesen. A blogot azonban a kisfiam kapcsán kezdtem el írni. Egyfajta segítség volt ez nekem, hogy fel tudjam dolgozni az ő elvesztését, elengedését. Közben aztán át is alakult a blog, sokkal több motivációs jellegű poszt született már az elmúlt hónapokban. Persze, nem üres közhelyekkel teli bejegyzések, inkább arra igyekszem tenni a hangsúlyt, hogy valódi tanácsokat, irányokat tudjak adni.

Eleinte nagyon nehéz volt felvállalnom az egész történetet mások előtt.

Rettegtem, hogy milyen kommenteket kapok majd, hogy gonosznak, gyilkosnak bélyegeznek a döntésünk miatt. De rájöttem, hogy semmi olyat nem mondhatnak, amivel ne bántottam volna már magam, viszont úgy éreztem, nagyon erős késztetés volt bennem, hogy írjak erről, és másoknak is segítsek általa.

Mi történt a kisfiaddal?

Onnan indult a történet, hogy még Lénárd megfoganása előtt másfél évvel PCOS-sel és inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak. Már az sem volt egyszerű, amíg ez kiderült, jó pár orvosnál jártam. Eleinte rendszertelen volt a ciklusom, amikor abbahagytam a gyógyszer szedését, akkor teljesen ki is maradt, akkor kaptam megint fogamzásgátlót, de hát tudjuk, hogy az pont nem jó módszer a megoldáshoz.

Nagyon keményen, grammra kiszámolva betartottam a 160 grammos diétát, minden orvosi utasítást. Én akkor a mostani személyiségemnél sokkal inkább túlkontrolláló voltam, mindent elolvastam, mindent a nagykönyv szerint akartam csinálni. Azt is betartottuk, hogy a 12. hétig nem mondtuk el senkinek. Olyan feszültség volt ez bennem, hogy nekem a barátaim és a családom előtt volt egy titkom, hogy azt elmondani nem tudom. De alapvetően rendben ment minden.

Aztán jött a genetikai ultrahang a 21. héten. A vizsgálat során az orvos egyszerűen nem találta Lénárdnál a kisagyat – ez pedig sajnos nagyon súlyos eltérésnek számít. Hirtelen mintha még maga az orvos sem lett volna tisztában azzal, hogy mi is a probléma. Vizsgált 40 percig, majd továbbküldött magzati MRI vizsgálatra, ami aztán pontos diagnózist adott. Dandy-Walker malformatio.

A kisagy területének hiánya alapvetően mozgáskoordinációt illető problémaként jelentkezett volna, még akkor is, ha enyhébb tünetei vannak. Lehet, hogy nem tudott volna járni vagy enni. De lehet olyan súlyos is, hogy már a születése után sem marad életben. Abban azonban senki sem tudott segíteni, hogy ez Lénárd esetében hogyan lett volna.

Tímea és kislánya, Lidus

Mennyi idő volt, amíg döntésre jutottatok?

Olyan másfél-két hét. A 21. hét elején kaptuk meg a diagnózist és a 22. hét végére hoztuk meg a döntést. Addig nagyon sokat őrlődtünk. Én eleinte a megoldást kerestem arra, hogy hogyan lehetne mégiscsak Lénárdnak teljes élete. Fejlesztések, műtétek, hasonló történetek, lehetőségek. Akkor a férjem értetlenül állt ezelőtt, mert ő inkább a racionális megoldások híve, rajta az látszott, hogy hamarabb lezárta. De amikor én mondtam, hogy akkor most tényleg legyen így mindenki érdekében, akkor ő kérdezett vissza, hogy biztosan ezt akarjuk-e. Nagyon nehéz döntés volt.

Természetesen, hiszen nem csupán a pici életéről döntöttetek, hanem a magatokéról is, 50 évre előre.

Pontosan. És a következő gyerekeink életéről. Hidd el, ezerszer átgondoltuk, és sehogyan sem volt könnyebb. Az a pillanat, amikor megtudtuk, hogy nagy a baj, maga volt az őskáosz.

Mi segített, hogy végül túl tudj jutni a megrázkódtatáson, és előre tudj nézni?

Erre egészen konkrétan emlékszem. Épp egy segítőnél voltam, egy energiával dolgozó és gyógyító segítőnél, akivel beszélgettünk, és akkor jött az érzés Lénárd felől, hogy engedjem el őt. A segítőm akkor látott egy kislányt, a mi kislányunkat. És az a legdurvább az egészben, hogy közben a férjem lent várakozott, és amikor visszamentem hozzá a „kezelés” után, azzal fogadott, hogy látott egy lányt a recepción, aki szerinte pont olyan, amilyen a mi lányunk lesz. Attól a naptól kezdve éreztem, hogy megszületett bennünk és Lénárdban is a döntés, hogy közösen elengedhetjük egymást.

Hogyan reagált a férjed a helyzetre? Mennyire tudtátok közösen feldolgozni a szituációt?

Az biztos, hogy nagyon másként élte meg, mint én. Én inkább impulzív, a problémákat kibeszélő személyiség vagyok, míg ő nehezebben beszél az érzelmeiről, a nehézségeiről. Ennek ellenére látom rajta, ha izgul, ideges. Az ultrahang vizsgálatot is, amikor már a kislányunkat vártuk, a fűtött rendelőben, télikabátban ülte végig, olyan feszült volt! A konkrét félelmeiről csak Kandász Andinak beszélt végül a Szülőszoba forgatása során. Ott mondta ki hangosan, hogy igenis fél a szüléstől, fél az új babától az előző tapasztalatok után.

Lidus

Érdekes felismerés, hogy a kisfiunk elvesztése és a következő baba iránti vágy és ezeknek a folyamatoknak minden küzdelme próbatétele volt a kapcsolatnak, de Lidus megszületése és az apává-anyává válás is elég nagy kihívás.

Nem is tudnám eldönteni, hogy melyik a nehezebb. Hiszen amikor gyászoltunk, lehettünk rosszul, de amikor gyönyörű kislányunk van, hogyan vállaljuk, hogy a kapcsolatunkban hibák vannak, és újra meg kell találnunk egymást és egymás mellett önmagunkat?

Mit szólt a család? Hogyan reagáltak a helyzetre?

Nagyon eltérően. A saját szüleimmel telefonon tudtam beszélni, a férjem családjához rögtön átmentünk. Ott éltük meg igazán a sokkot. Az én családommal nekem könnyebb volt beszélnem. A férjem családja számomra zárkózottabbnak tűnt. Ők engem nem mertek vagy akartak kérdezni semmiről, én meg úgy nem tudtam elmondani, hogy mennyire fájt. Azt gondoltam: Kit érdekel, hogy kérek-e még egy kis húslevest, amikor a lelkem összeomlott?! Kérdezték volna meg a húsleves helyett inkább azt, hogy hogy vagyok! Személyesen erről az egészről nagyon nem tudtunk beszélni akkoriban.

Az én szüleim például a blogot is olvasták, átküldtem nekik, úgy éreztem, befogadóbbak rá. A szomszédjaik is olvasták, és megbeszélték egymással, hogy az egyik szomszéd néninél 40 évvel korábban ugyanilyen esett meg, és végre ki merte mondani, fel tudta dolgozni a fájdalmát. Majd elmesélték nekem, és fantasztikus érzés volt, hogy ilyen módon segíthettem neki. Férjem családjával nem tudtunk a történtekről nyíltan beszélni.

Volt is ebből konkrét konfliktusotok?

Igen, hogyne! Az egyik része belőlem táplálkozott, mert volt bennem egy nagyon komoly szégyenérzet a bánat mellett, ugyanis épp egyszerre voltunk várandósak a sógornőmmel, három hét különbséggel szültünk volna. Ő szerencsésen ki tudta hordani végig a babát, én meg ott voltam az enyém nélkül, csak úgy lebegtem az űrben, és senki sem kérdezte meg, hogy mi van velem. Egy idő után inkább el sem mentünk a családi eseményekre, mert én nem bírtam ott lenni. Nem hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mintha láthatatlan lennék. Láthatatlan, mert nem tudunk beszélni arról, ami nekem nagyon fáj.

Anyósoméknál volt is egy emlékeim szerint nagyon fájó incidens, amikor frissen elmondtuk, nekik, hogy milyen diagnózisra jutottak az orvosok, ő pedig a fájdalom hevében feltette a kérdést, hogy „ugye tudjátok, hogy mi a helyes döntés?”. Hát, honnan tudtuk volna?

Azt sem tudtuk egy ideig, hogy mit jelent ez a betegség, hát, hogy tudtunk volna „jól” dönteni? Ezt követően hosszú ideig nem is beszéltünk egyáltalán. Tudtam, persze, hogy anyósom nem rosszindulatból tette fel ezt a kérdést, hanem a sokk hatása alatt fájdalmában. A veszteség, a tragédia belőle ezt hozta ki akkor.

Azt sem tudtuk egy ideig, hogy mit jelent ez a betegség, hát hogy tudtunk volna „jól” dönteni?

Neki, mivel nem beszélgettünk a kellemetlen részletekről, például az sem volt világos, hogy nekem ezt a pici babát világra kellett hoznom. Hogy nem csak úgy kivarázsolták belőlem a kisfiamat, hanem nagy testi kínokkal és óriási lelki gyötrelemmel kellett őt megszülnöm. Az én hibám is persze, hogy nem beszéltünk. De aki éppen szenved, annak nagyon nehéz nyitnia. Különben, ebben sokat segített a blog, mert miután erről írtam, anyósomhoz eljutott az a bejegyzés és felhívott, és elmondta, hogy neki erről fogalma sem volt. Éreztem, hogy akkor nagyon átérezte és megértette a helyzetemet. Azóta sikerült is rendeznünk a dolgot szépen lassan. Ma már sokat segít, szeretetteljes a viszonyunk.

Ugyan nálatok később született a második baba, de mit tanácsolnál azoknak, ahol nagyobb tesó mellett veszítenek el egy új babát? A gyerekek számára hogyan lehet kellő érzékenységgel elmagyarázni a helyzetet?

Igen, az valóban más helyzet, mint a miénk, hiszen nálunk Lidus született Lénárd után – de milyen nehéz lehet az, ha egy 5-6 éves vagy akár nagyobb gyerek látja, hogy anyának növekszik a pocakja, tudja, hogy ott a tesó, aztán anya elmegy a kórházba, és három nap után hazaér, de se pocak, se baba! Azt gondolom, hogy épp az ilyen nehéz helyzetek miatt eleve nem jó az, ha például az ultrahang vizsgálatokon a gyerekek jelen vannak, hiszen ha ott megkapjuk a rossz hírt, az borzasztó összeomlással járhat. Ezt az én személyes élményemként meg kell élnem, fel kell fognom, épp azért, hogy utána, 1-2 órával később már jelen tudjak lenni a nagyobbik gyerekemmel, és ne előtte legyek idegroncs.

Aztán nyilván el kell mondani neki. Szerintem semmiképp sem úgy, hogy „minden rendben van, nem történt semmi” és nem is szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hiszen ez a gyereknek is nagy veszteség, egy új pici családtag elvesztése. El lehet azonban szépen magyarázni, hogy anya most nagyon szomorú, mert nagyon szerette a pici babát, de attól, hogy anya most fáradtabb és bánatos, őt még ugyanúgy szereti. És meg lehet kérni a gyerekeket is, hogy legyenek elnézőek, amíg anya ismét jókedvű lesz. Nem szabad szőnyeg alá söpörni a problémát. A gyerekek olyan megértőek.

Te elmondod majd a kislányodnak, hogy mi történt?

Mindenképpen. Sőt, valójában Lénárd most is része az életünknek. Ott van az ultrahangképe az íróasztalomon, a gyerekszoba falára festett oroszlán pedig egykor neki készült. Én már akkor meséltem róla Lidusnak, amikor ő még csak pocakban volt. Elmondtam, hogy volt egy bátyja, egy másik baba. És biztos vagyok benne, hogy amikor nagyobb lesz, akkor még részletesebben beszélgetünk majd róla.

Hogy hogyan és milyen szavakkal, azt nyilván az adott helyzet hozza majd, Lidus életkorának megfelelően. De azt mindenképp fontosnak tartom, hogy tudjon róla, hogy volt egy testvére.

Úgy gondolom, hogy ez nem csupán Lénárd miatt fontos, hanem Lidus miatt is. Fontos, hogy ezek a mély traumák fel legyenek dolgozva, hiszen egyszer ő is édesanya lesz. Nem szeretném, ha bármilyen titok, családi tragédia megnehezítené számára a gyermekvállalást vagy magát az anyaság érzését.

Fontosnak tartom, hogy tudjon róla, hogy volt egy testvére.

Miben látnál fejlődési lehetőséget a kórházak és az orvosok oldaláról? 

Szerintem nagyon fontos, hogy az orvosok erre a helyzetre fel legyenek készülve, és megfelelően reagálják le a szituációt. Nem arra van szükség, hogy vigasztaljon, ömlengjen, de azért az a faarccal közölt minimálinfó, amit ilyenkor adnak, az nagyon kevés még ahhoz is, hogy az ember felfogja, hogy mi történt. Azt gondolom, hogy ilyenkor a legjobb az lenne, ha kellő megértéssel és empátiával állna az orvos a helyzethez, és megadná az összes szükséges információt, amire szükség van, sőt egy kicsit többet is, mert az ember abban a nagy megrázkódtatásban a felét elfelejti annak, amit hall.

Mondjon el mindent arról, hogy mit lát, mi a diagnózis, mik a lehetőségek, akár az egyik, akár a másik irányba indulunk el. És mondja el azt is, hogy ha mégiscsak meg kell szakítani a terhességet, akkor ott mi történik majd.

Volt olyan anyuka, aki elmesélte a blogon a történetét és azt is, hogy végig fogalma sem volt, hogy mikor mi fog történni vele. Pedig elhiheti mindenki, hogy kellően félelmetes az a helyzet önmagában is, hiszen elvesznek egy babát. Hát még úgy milyen nehéz végigcsinálni, ha az ember semmit sem tud arról, hogy mi vár majd rá! Igenis mondja el az orvos, hogy mit kell bevinni, mi lesz a dolgok menete, mi lesz utána. Adja meg a kellő infókat, és adja mellé az idejét is. Ennyi a legtöbb, amit kérhetünk. Egy dolgot azonban szerintem nem tehet meg: nem sugallhatja minimálisan sem, hogy mi lenne szerinte a jó döntés.

A blog mellett van beszélgetésre is lehetőség veled? Vagy más módja annak, hogy a feldolgozásban segíts azoknak, akik hozzád fordulnak?

Nincs még, de tervezem. Csak most annyira a baba a központi téma, hogy nem tudok semmi mással olyan mélységig foglalkozni, ahogyan kellene. Pontosabban nem akarok. Ez az idő most az övé. Azonban én coachként végeztem, úgyhogy az a tervem, hogy a szakmai tudásomat összekötném a személyes tapasztalataimmal, és a kettő által igyekeznék még tovább vinni azt az energiát, amit már eddig is kaptam. Még a keretei kialakulóban vannak, de bízom benne, hogy a közeljövőben el tudom kezdeni az első alkalmakat. Emellett a blogot is nagyon fontosnak érzem, főleg, hogy itt az anyukák meg tudják osztani a történetüket velem, és másokkal is. A sorstársi közösségsegítő ereje bámulatos!