Baba

A terhesség olyan, mintha a testrabló hormonok túszul ejtenék az embert

Sárbogárdi Jolán | 2018. Augusztus 19.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. Részletes leírás

A terhestest hadszíntérré vált. Itt az ideje visszafoglalni.

A női test és egy embernek, egy nőnek a saját testéhez való viszonya a lehető legintimebb dolgok, amiket csak elgondolni lehetséges. Másoknak beszélni róluk talán még nehezebb – ahogyan a fogorvosi látogatás is sokszor bensőségesebb tapasztalat, mint a nőgyógyászati vizsgálat, mert arc is párosul a testhez, és olyankor nem lehet nem tudomásul venni, hogy mindez mégis velünk, a mi testünkkel történik.

Ugyanakkor a dolog másik fele az, hogy onnantól, hogy az ember lányának jól láthatóan domborodik a pocakja, a terhes női test már korántsem magánügy, amit tovább tetéz az, hogy a kismama joggal érezheti: a barátság vagy legalábbis kölcsönös meg nem támadási szerződés, amit a testével kötött, egyre ingatagabb lábakon áll.

Ahogy nő a hasad, a tested egyre kevésbé marad a tiéd.

37. hét, délutánra rendszeresen 37 fok az átlaghőmérséklet. Fél dinnyényi hasammal a légkondi alatt fetrengek, tudván, hogy egy hellyel-közzel kifejlett újszülött üldögél bennem, és egyedül azért nem jön ki, mert nincs kedve. Nagyjából úgy érzem magamat, mint Döme, a család kutyája, aki látványosan egy-egy méterrel odébb fekszik, mikor megmelegítette maga alatt a követ. Őszintén megvallom: jelen állapotomban nem vagyok se kecses, se bájos, és szerintem nem véletlen, hogy nem a harmadik trimeszter végével reklámozzák ezt a terhesség témát. Persze gondolhatod, hogy te majd a Robbie Williams-féle Sin, Sin, Sin klipjében látott, üdvözült mosolyú modell kismamák egyike leszel. A gond az, hogy a „vagy nem”-faktor ebben az esetben elég magas.

Sőt, még ha alapvetően a szerencsésebb végén sikerült megfognod a terhességet, akkor sem biztos, hogy a tested egészen olyan formát vesz fel és annyi helyet tölt ki, mint amire emlékszel, ha saját magadról gondolkozol. Ha valamit tegnap teljes bizonyossággal tudtál saját magadról, például hogy milyen sebességgel bírsz menni, vagy hogy meddig terjed ki a hasad, na, az egyáltalán nem biztos, hogy holnap is állni fog.

Nagyon könnyen lehet, hogy mára már belelóg a pocó a mosogatóba, lehangoló módon kandikál ki a terhesnadrág tetején, vagy egyszerűen csak végtagok türemkednek ki belőle a legváratlanabb helyeken. (Ennyit egyébként az anyai ösztönökről: azt a testrészét, amit hetekig becézgetve, „buksiként” simogattam, az ultrahang minden kétséget kizáróan fenéknek mutatta.)

via GIPHY

Részemről például az a leginkább riasztó, hogy a test, amelynek belakásán, megszokásán és megszelídítésén annyit dolgoztam az elmúlt bő évtizedben (mióta – akkor még azt hittem – végleges formáját felvette), mintha külön utakat járna, és magasról tenne azokra a játékszabályokra, melyeket az évek során közös megegyezéssel lefektettünk. Ilyen dolog például a nyöszörgés. Mostanra eljutottam oda, hogy tibeti szerzeteseket megszégyenítő önuralom szükségeltetik ahhoz, hogy ne dünnyögjek/szuszogjak/fújtassak minden mozdulatra. Persze ha egyedül vagyok, a mozdulat helyes kivitelezése is elég, és nem keverem le magamban a hangeffekteket. Amikor például egy fészekrakó roham során megkíséreltem felhúzni a gyerek lepedőjét, a hangérzékelős bagoly, ami már a babaágyban várja, hogy munkába állhasson, úgy ítélte meg, hogy sírok, bekapcsolt, és szívhanggal próbált megnyugtatni. Mondanom sem kell: nem sikerült neki. Sőt.

Jó hír persze, hogy a testváltozás során, már ha elég nagyvonalú vagy magaddal, egyre több minden minősül terhestornának.

Beoldalazol a másfél négyzetméteres fürdőszobába, Doktor Bubó bármelyik páciensét megszégyenítő hörgéssel lekuporodsz a földre, kikotrod a szennyestartóból a ruhákat, belapátolod őket a mosógépbe, majd ugyanezt a koreográfiát megfordítva feltápászkodsz a hasizmaid használata nélkül. Vagy például ott a rettegett lábborotválás – szigorúan spiccben, haladóknak úgy, hogy az éppen borotvált lábadat hegyesszögben a törzsedhez emeled. Ha viszont leesik valami, három opció van: vagy balerinaguggolással leereszkedsz érte (haladó változat), vagy a lábujjaid segítségével valahogy a kezedbe ügyeskeded, és úgy érzed magad, mint az emberszabású, aki az emberiség boldogulása szempontjából kulcsfontosságú eszközt talált fel (középhaladó), vagy esetleg, ha minden kötél szakad, ott hagyod, ahova esett (trükk: rúgd be nyugodtan az első nagyobb bútordarab alá).

A tényleges fizikai változásoknál talán még nyugtalanítóbb, hogy a testrabló hormonok mintha túszul ejtették volna az embert, aki valaha voltál. Szerencsére részemről a nagyobb drámákat megúsztam, de azért az apa-lánya esküvői táncokon, beteg kiskutyákon meg a többin ordítva zokogok, és bár alaphelyzetben büszke vagyok az önuralmamra, jelenleg elhűlve tapasztalom, hogy a szuszogva téblábolás mellett a sporttevékenységem másik jelentős részét az teszi ki, hogy nagyjából három másodperc alatt tudom magamat nulláról a plafonig idegesíteni.

Például akkor, amikor látja a parkolóőr, hogy az utca másik oldaláról egy túlsúlyos pingvin letagadhatatlan bájával, de a körülményekhez képest szaporán totyogok a nagyjából hat perce lejárt parkolójegyű autóhoz, mire gyorsabban írja a cédulát, és ördögi vigyorral megnyugtat, hogy „ne tessék idegeskedni, mert az nagyon árt a babának”. A kismamamosoly ilyenkor meglehetősen agresszív gondolatokat takar, és a nyugtatgatás ezúttal talán még kevésbé hatékony, mint a jó szándékú bagoly esetében. Sőt.

A testem tehát egyre inkább elidegenedik, amit az is tetéz, és ezt nagyon könnyű a hormonokra kenni, hogy a személyiségem sem egészen olyan, mint amihez eddig hozzászoktam.

És ehhez jön még hozzá az, hogy a terhes nő teste – akármennyire is ragaszkodna hozzá az érintett, hogy megtartsa magának – hirtelen mindenki közügye lesz. Mindez nemcsak a testpolitikát és a szülésre kapacitáló szólamokat/intézkedéseket/ígéreteket jelenti, de abban a sokkal ártatlanabbnak tűnő dologban is észrevehető, hogy a tízmillió fociedző országa ugyanakkor tízmillió bába országa is.

via GIPHY

Emlékszem még, hogy tizenkét évesen mennyire vártam, hogy annyira megnőjek, hogy valaki végre megpróbálja megnézni a mellemet. Aztán tizenhét évesen öntudatosan vártam, hogy egyszer elsüthessem a csajfilmekből látott mondatot: „Hahó, a szemem idefent van!” 

Azt viszont nem gondoltam, hogy valamivel később eljutok arra a pontra, amikor visszasírom már a mellbámulás puszta lehetőségét is: ez pontosan akkor történik meg, amikor először kezd el egy vadidegen a hasamhoz beszélni. Van, akiben van annyi tapintat, hogy legalább a nyelvi megnyilvánulásainak én vagyok a megszólítottja, miközben meredten bámulja az egyre kevésbé félremagyarázható hasamat, de ez közel sem természetes.

Őszintén: a fejhangon előadott „és kisfiú vagy, vagy kislány?” kérdésre eddig még semmilyen frappáns választ nem tudtam kidolgozni (tapasztaltabbak egyébként a has formáját hosszasan elemezve ki is tudják találni).

Két lábbal tiporják az idegenek a terhes nő magánszféráját.

És akkor ne is beszéljünk azokról a privát szférát bőven kimaxoló kérdésekről, amiket a pocakra tekintettel akár még a zöldséges is megenged magának – még annak ellenére is, hogy nemhogy a vezeték-, de a keresztnevemet sem biztos, hogy tudja. Például hogy feldagadtak-e a végtagjaim, nem ég-e a gyomrom, vagy a kedvencem: „És fog szoptatni?” És persze nem merem neki megmondani, hogy nem szeretném, ha a szoptatásomon gondolkozna, mert kukkolásként élem meg.

Arra persze már rájöttem, hogy ezek voltaképpen irányított kérdések, melyek igenlő/nemleges, de voltaképpen akármilyen válasz esetén fel tudják vezetni a már jó előre behűtött saját horrorsztorikat, melyeket tanácsnak álcázva gyakorlatilag bármelyik terhes nőnek el lehet sütni. A kismamák, szegények, minden rémálomba illő történetért és intő jótanácsért nagyon hálásak, különösen akkor, ha nem kérték.

A helyzet az, hogy az ilyen kérdések nagyjából annyira tolakodóak, mint ezek fizikai megfelelője, a rajtaütésszerű hasdögönyözés, amitől magzat és anya egyaránt lefagy a mondat közepén. Skandináv habitusú leendő anyukák különösen rosszul reagálnak, ha annak ellenére, hogy még a legközelebbi rokonaik és barátaik is csak akkor érnek a hasukhoz, amikor erre kifejezetten buzdítják őket, a bácsik a villamoson csont nélkül megpocózzák az önvédelemre képtelen és/vagy tisztelettudóra szocializált terheseket.

Azt hiszem, itt az ideje a hadszíntérré vált terhestest visszafoglalásának, ez azonban nem ott kezdődik, hogy ismeretlenek kedvesnek szánt tapogat(óz)ását hűtjük le nagyon gyorsan (bár kétségtelen, hogy azért az is jól tud esni). Sokkal fontosabb ennél, hogy különbékét tudjunk kötni ezzel a megváltozott feltételek mellett újféle módon, de nagyon is jól funkcionáló testtel, és ezzel együtt azokkal az új szerepekkel is, amelyek miatt napról napra megjósolhatatlan alakulásban van. Lehet mondani – dünnyögni, szuszogni, nyöszörögni –, hogy sose lesz már ennyire durva, de a helyzet az, hogy minél jobban megismered, annál inkább a tiéd. Akkor is, ha mindenkinek van róla véleménye, és akkor is, ha holnap egy egészen más testhez kell majd hozzászokni.

Nyitókép: Részlet a Prevenge című filmből. (Fotó: imdb)