Egy gyereket terveztünk, kettő lett belőle

Én egyke voltam, és bár emlékszem, hogy hatéves korom körül nagyon szerettem volna egy kistesót, ez az érzés később elmúlt, és kamaszkoromban egészen boldog voltam attól, hogy senkivel nem kell osztoznom a szobámon. A férjemnek van egy féltestvére, de semmilyen testvéri érzelem nem köti őket egymáshoz, úgyhogy tulajdonképpen ő is egykeként érkezett a kapcsolatunkba.

Racionális döntések alapján elég hamar elhatároztuk, hogy egy gyerekünk születik majd.

Minden szempontból jobbnak láttuk az egy, mint a két gyerek lehetőségét. Természetesen ezeket a gondolatokat még gyerektelenül fogalmaztuk meg magunknak, de egészen sokáig hittünk bennük megingathatatlanul. Annyira, hogy kilenc év lett végül a két gyerek között.

1. Először is az anyagi megfontolás. Egy gyerek sokkal kevesebbe kerül, mint kettő. Megjegyzem, ez igenis így van, és aki szerint a gyerek nem pénzkérdés, az álszent. A gyerek nem csak pénzkérdés.
2. Másodszor, ha egy gyerekünk születik csak, akkor sokkal kevesebbet maradok ki a munkából. Ezt nem anyagi szempontból tartottam fontosnak, hanem karrier szempontjából. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy évekig ne dolgozzak, ne legyen saját keresetem, ne járuljak hozzá a családi kasszához én is. Pedig a férjem mindenben támogatott, felőle akár kétszer három évig is kismamáskodhattam volna, ha az esik jól.

Hét évig úgy éreztem, teljes, kerek a családunk.

Három gyerekkel igazából könnyebb az élet, mint eggyel

Ide már nem férne be senki, se időben, se szeretetben, se anyagilag. Mi kész voltunk, mi voltunk a család, minden csak rontott volna a harmónián. Amikor a fiam született, az édesanyám mellrákos lett. Úgy tudtam csak látogatni a kórházban a műtét után, hogy a fiam lent várt az apjával a kocsiban, és miután a férjem ment fel hozzá, én megszoptattam a gyereket a hátsó ülésen. Szerettem volna minden pillanatban az anyukámmal lenni, rettegtem, hogy már nem sokáig lesz velünk, de közben össze voltam nőve a három hónapos babámmal is. Lelkiismeretfurdalás a négyzeten, teljes érzelmi és hormonális hullámvasút. Nagyon megviselt, kemény fél év volt.

Hálás vagyok, mert édesanyám meggyógyult, és sokáig nem is értem rá a saját érzéseimen gondolkodni, de aztán befészkelte magát egy gondolat a fejembe. Hogy milyen jó lett volna egy testvér. Milyen jó lett volna valakivel megosztani az aggodalmam, a rettegésem. Valaki olyannal, aki nemcsak megért, hanem pontosan ugyanazt érzi, mint én. Milyen jó lett volna, ha hiába csak fél órát lehettem volna bent a kórházban naponta, lett volna valaki más is, aki be tud menni, és nemcsak anyut látogatja, hanem a teljesen összetört apámat is támogatja.

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash

Amikor ezt megfogalmaztam magamnak, akkor éreztem először, hogy a fiamnak is jó lenne egy testvér. Hogy bármi történik is, ne legyen egyedül a világban.

Nem neki szülnék kistestvért, de örömmel töltött el az érzés, hogy akár a legszorosabb kapcsolat is kialakulhat köztük. Mondtam a férjemnek, hogy gondolkozzunk el rajta. Harmincnyolc évesek vagyunk, ha úgy döntünk, hogy szeretnénk még egy gyereket, akkor nem húzhatjuk már sokáig a dolgot. Azóta is nevetünk az aggodalmán: mi lesz, ha nem tudjuk majd annyira szeretni, mint a fiunkat szeretjük? A férjem valóban meg volt győződve róla, hogy egy gyereknek való szeretet van a szívében, és ettől több már egyszerűen nem fér el benne. A második gyereket majd nem tudja annyira szeretni, és kész.

Mondhatnám, hogy közös döntés volt, de az az igazság, hogy én döntöttem, ő pedig beleegyezett a kedvemért.

Megadta magát, ezt is egy racionális döntésnek tekintette, amit egy családban meghoznak. A kislányunk császárral született, de apás szülés volt. A kilenc év alatt, ami a két gyerek között eltelt, annyi változott a szülészeten, hogy divatba jött az első szőrkontaktus biztosítása a császáros babák és az édesapjuk számára.

Van ugye a bőrkontaktus, amikor hüvelyi úton megszületik a kisbaba, és az édesanyja hasára teszik, de már létezik a szőrkontaktus is a császáros babáknak, akik születés után az édesapjuk mellkasára kerülnek, ugyanúgy meztelenül, egy kis összebújásra, egymás szívének hallgatására, közös sírásra. Amikor összevarrták a császármetszés sebét, akkor az apuka átadja a gyereket, és az édesanyja mellére teszik. De az a pár perc, amíg csak az apukánál lehet az újszülött, elképesztően erős kapocs lesz számukra. Ezek a babák nem az anyukájuk, hanem az apukájuk illatával találkoznak először, az ő szívüket hallgatják.

Így lettek menthetetlenül szerelmesek egymásba a lányom és a férjem. Azonnal bebizonyosodott, hogy bizony akárhány gyerek szeretete is elférne a szívünkben. De azért kettőnél megálltunk, pont száz százalékkal teljesítettük túl a saját tervünket.