Nyár van – most mit csináljak a gyerekkel?

Van egy kisebb rés úgy június közepe és augusztus vége között, ami barátok közt is két és fél hónap: a gyereknek ilyenkor szünet van, a szülőnek meg általában adnak mondjuk két hét szabadságot. Amikor az egyszeri anya ezt az aktuális évben is realizálja, kicsit kiakad, hogy „mi van?”, aztán vérmérséklete szerint nagyon korán vagy az utolsó pillanatban szervezni kezd. De tényleg, mi legyen, hogy a gyereket ne hanyagoljuk el, jól érezze magát, együtt is legyünk, és mindeközben ne emésszen fel elképesztő összegeket sem a nyár? Teljesen szubjektív összeállítás következik.

Az a csodás nyári tábor

Az bizony gyakran igencsak sok pénzbe kerül. Fogalmam sincs, annak idején mennyibe volt a szüleimnek az úttörőtábor, de úgy rémlik, nem olyan eget verő összegre kell gondolni, főleg ahhoz képest, hogy nálunk a tanárok állandóan programot szerveztek, vagyis nem a reggel-este parton legeltetésről volt szó, hanem mindig akadt valami verseny, feladat, reggeli torna, előadás, éneklés. Nem kívánom én a gyerekemnek, hogy reggelente értékeljék, hány pontot ér a beágyazása (khm, nullát érne), meg azért szét tudták ott szedni egymást már az alsósok is egy szobában, de egészében tök nagy élmény volt, szerintem eléggé kis költségvetéssel. Úgy tudom, mostanában is szerveznek iskolák hasonló, de kevésbé piros nyakkendős, kevésbé szigorú táborokat, viszont ha az ember nem ezeket választja, vagy esetleg nincs is ilyen, akkor alaposan a zsebébe kell nyúlnia. A lehetőségeket elnézve úgy tűnik, hogy negyvenezer a legalacsonyabb ár, a határ pedig a csillagos ég.

Persze ebbe belefér a Harry Potter-tábor, a mini séfképző, valamint a tündékkel való kapcsolatfelvétel és annak ápolása is. Az ottalvós táborok nyilván az iskolásokat célozzák, de akadnak ovis napközis foglalkoztatók is ennél olcsóbban, hazahordós rendszerben – kábé mintha intézménybe járna a gyerek, csak itt elvileg szórakoztatják, és kevesebb a kötelesség, viszont több a megfigyelendő állat meg a fröcskölős program. Hát igen, egy isisnek meg egy ovisnak egy hétre együtt ez minimum 60 ezer, vagyis ezt heteken keresztül művelni (akár még a táborokat is váltogatva) elég nagy vállalkozás.

És megmondom őszintén, én csak olyan helyre engedném el ilyenformán is a gyerekemet, ahol ismerem a tanerőket, lehetőleg az egész csapatot, sőt még a kicsiket is, akik lehetőleg az én gyerekem barátai. Olyan helyzetbe ugyanis nem szeretném hozni, hogy egy idegen helyen idegen emberek között kelljen megtalálnia a helyét egy hét alatt.

Néha a legegyszerűbb dolog képes lekötni órákra a gyerekeket. Jelenet a My Girl című filmből. (fotó: imdb)

Szerintem nem lenne jó neki. És nem lenne jó az sem, hogy nem tudnám biztosan a tanárokról, hogyan tudják kezelni a felmerülő helyzeteket, hanem állandóan csak reménykedhetnék, hogy úgysem lesz semmi baj. Igaz persze, hogy ebben különböznek a gyerekek: Nati barátnőm például egyszer simán beadta a lányát egy teljesen idegen környezetbe, hogy képezzék ki tündének, és azt állítja, soha jobban nem dönthetett volna.

Almika egy hónapot könyörgött, hogy elmehessen ebbe a táborba, majd amikor hazaért, közölte, hogy megtalálta a legjobb barátnőit. Na, mondtam, várjunk azért egy-két hetet, és meglátjuk. Neki lett igaza. Azóta is hívogatják egymást az ott megismert lányokkal, szülinapokat szerveznek, és idén együtt készülnek a következő varázspálcás túrára.

Passz a nagyinak

Ez tényleg az egyik legjobb dolog, ami történhet. Nem azért, mert a nagyi occsó, pontosabban semmibe sem kerül, sőt még ő fizeti a gyerek vajas kenyerét is, hanem mert szerintem szuper a kicsiknek, ha a nagyszülőknél vannak a nyár egy részében. Tudom, hogy sokakban lelkiismeretfurdalást okoz, ha odatolják a gyereket 2-3 hétre, mert akkor jaj, nem foglalkoznak vele, meg egyedül hagyják, de szerintem csodálatos a nagyival lenni, főleg, ha vidéken lakik. Nekem például felejthetetlen emlékeim vannak mamáknál töltött nyári hetekről (na jó, néha bebólintottunk az unalomtól, de aztán összekaptuk magunkat), és ha a szülők néha lelátogatnak, mindenki ki tudja kerülni az elhanyagoltságból fakadó rettegett traumát. Ha van nagyi, örüljünk!

Persze sajnos nem minden anyuka annyira szerencsés, hogy számíthat a nagyszülői segítségre – ezt hiányolja egy kedves ismerősöm is a jógáról. Mártié a szó:

Nálunk van két nagymama is és egy nagypapa, aki elvált a nagymamától, de legfeljebb az egy nagypapát lehet bármire is megkérni, őt pedig több napos felügyeletre nem akarom. A nagymamák maximum fél napig hajlandók az unokákkal foglalkozni. Hihetetlen, de állandóan programjuk van: a férjem anyja utazik és utazik, ha meg nem, akkor a barátnőit hívja el magához, ezért kijelentette, hogy sajnos csak napi egy-két szabad órája van, az én anyám meg mindig bevállalja a gyereket, aztán – ez a legidegesítőbb – az utolsó pillanatban lemondja. Lényeg a lényeg, rájuk így nem lehet számítani. Pedig nagy segítség lenne.

Persze együtt is lehet lenni

Ha visszameredek a gyerekkoromba, mindig arra jutok, hogy nekem nem az extra nyaralások okoztak igazi örömet, amikor elutaztunk valami messzi városba vagy országba, és lehetőségem nyílt katedrálisokat nézni, múzeumokat látogatni a szüleimmel, és hosszú órákat autózni tájakhoz, hogy eltöltsünk ott egy fél délutánt. Én a vízitúrákat szerettem a legjobban: sátor, pakolás, evezés, víz, kikötés, tábortűz – halál fárasztó és felejthetetlen. Ezzel nem azt mondanám, hogy aki sosem látott kenut vagy kajakot, gyorsan szervezzen egy vízitúrát, hanem hogy a családi együttlét – amiből néhány hét azért szokott akadni szeptemberig – nem mindig a legkülönlegesebb helyen a legjobb. Nem szeretném leértékelni a tengerparton való sütkérezést, a korzózást és az esti ráksaláta-fogyasztást – az is pazar, gyerekként is szuper a tengerpart –, csak azt mondom, hogy az egyszerű dolgok is csodálatosak.

Nem kell nyolcfülű, öt lábon táncoló pandamackót prezentálnunk a gyereknek díszkísérettel, hogy jól érezze magát. Jelenet a My Girl című filmből. (Fotó: imdb)

Én a kicsit néha leküldöm a barátjával együtt egy rokonhoz, akinek parasztháza van egy kis nógrádi faluban, és esetenként én is velük megyek. Nincs ott sok minden, egy bolt talán, utca, házak, néha jégkrém is kapható – imádják. Én is imádom. Ha tehetném, egész nyáron ott lennék. Mi jobb annál a csöndnél?

Erika barátnőm ezt is másképp látja.

A gyerekeket már most művelni kell legalább egy kicsit. Fontos, hogy lássanak kulturális szempontból értékes és érdekes dolgokat, legalább az ő szintjükhöz mérten. Mi ezért nyaranta általában két helyre utazunk el: elmegyünk egy kulturális fővárosba, most például Berlinbe. Nyilván nem kényszerítem rá őket, hogy minden múzeumot végignézzenek velem, de a fontosabb helyekre elmegyünk, és elmagyarázom, hogy mi történt ott, mi a jelentősége. Utána pedig egy lazább, nyugisabb tájra megyünk, például Toscanába vagy Dél-Franciaországba. Imádni szokták, hiszen rengeteg finomat eszünk, ha lehet, sokat fürdünk, szuper helyeken lakunk.

Úgy gondolom, hogy Erika gyerekeinek is nagyon jó soruk van, és egyáltalán nem tartom elvetendőnek az ő koncepcióját sem. A lényeg talán az, hogy olyan csodálatos évszak ez a nyár, örüljünk neki együtt és külön-külön is. Hagyjuk a stresszt, az „Elég jó vagyok-e?” kérdést, a más sztenderdjeinek megfelelni vágyást, emellett pedig higgyük el, hogy nem kell nyolcfülű, öt lábon táncoló pandamackót prezentálnunk a gyereknek díszkísérettel, hogy jól érezze magát.

Borítókép: Jelenet a My Girl című filmből. (Fotó: imdb)