Imádjuk az anyát, aki csak egy fehér kanapét szeretne

Lauren Eberspacher, a From Blacktop to Dirt Road blog írója egy levél formájában írta le a Facebookon a férjének, hogy mikor lesz nekik fehér kanapéjuk. A szavai betalálnak, mert mi mind azok az anyák vagyunk, akik nem rakhatnak be a nappaliba egy fehér kanapét, mert másnapra már úgy nézne ki, mintha száz éve használná egy félfalunyi ember.

„Kedves férjem, egyszer lesz fehér kanapénk.
Tudod… AZ a fehér kanapé, amelyikre mindig is áhítoztunk. Amelyiket végigsimítjuk a boltban. Igen. AZ a fehér kanapé. Egyszer úgyis sikerül ,és megszerezzük magunknak.

Igen, kedves férjem, egyszer lesz fehér kanapénk.
És tiszta lesz. Nem lesznek rajta szörpfoltok, és nem lesznek begyömöszölve almaszeletek a párnái közé, és nem lesz savanyútej-szaga. A karfáin nem foszlik majd az anyag, ahol a gyerekek fel-le ugráltak, és nem kell kisikálni belőle a pisifoltokat, mert valaki nem vette észre időben, hogy vécére kell mennie.

És kedves férjem, egyszer lesz fehér kanapénk.
Amikor vendégek jönnek, nem kell letakarítanunk róla tucatnyi plüss fenevadat. A párnák a helyükön lesznek, és az összehajtott takarókat oda tehetjük, ahova akarjuk, nem pedig oda, ahova muszáj, hogy eltakarjuk velük a könnyáztatta foltokat és szakadásokat. Nem fogunk beleülni apró autókba és leszakadt Barbie-kezekbe. Csak fogjuk a vendégeinket, és kényelembe helyezkedünk a fehér kanapénkon.

De kedves férjem, egyszer lesz fehér kanapénk.

Ilyen óriási és vicces káoszt bírnak csinálni a gyerekek

Amikor majd esténként leülünk rá, és végigsimítjuk a szövetet, hiányozni fognak a szakadások, mert a hibátlan kanapénk azt jelenti majd, hogy már nem kicsik a gyerekeink. A párnák kényelmesek lesznek, de egy részünk hiányolni fogja, hogy nem ugrálnak már rajtuk a gyerekek, mert szuperhősnek képzelik magukat. Azt hiszem, lesz idő, amikor nagyon is hiányozni fog a viseltes kanapénk.

És kedves férjem, egyszer lesz fehér kanapénk.
Magazinba való lesz az a kanapé, de nem ülnek majd rajta azok a kis emberek, akik egykor ott játszottak. Nem halljuk majd a nevetésüket, ahogy szaladgálnak a házban, nem szakítanak félbe mondat közepén, csak hogy közöljék, mennyire szeretnek, és nem ölelgetnek egy esős napon. Kényelmes és szép lesz a fehér kanapénk, de egy kicsit magányosabbá tesz minket.

Úgyhogy ma, kedves férjem, örüljünk a régi, szakadt kanapénak.
Helyezzük el a mindent eltakaró takarókat okosan, bújjunk össze rajta, és nézzük, ahogy nagy kalandra indulnak a gyerekeink. Mert ezek az évek kétségtelenül a legszebb, legkimerítőbb éveink. Igen, egyszer majd lesz fehér kanapénk, de ma hálás vagyok azért a régi darabért, amink van. És a kis emberekért, akik velünk vannak. Szakadásokkal együtt.”