nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Minden reggel gyomorgörccsel indultunk, rémálom volt az az óvoda”

„Minden reggel gyomorgörccsel indultunk, rémálom volt az az óvoda”

Nagyon nem mindegy, hogy hova jár óvodába a gyerek, rányomhatja a bélyegét az egész család életére, ha nem érzi jól magát napközben az intézményben. Olyan szülőkkel beszélgettem, akik valamilyen okból óvodaváltás mellett döntöttek.
Kun Gabi
Kun Gabi
f Ajánlom

A megkérdezett anyukák történeteiből is az látszik, hogy leginkább az óvónő személyén múlik, milyen lesz a gyerek kapcsolata az óvodájával. Ha egy szeretetteljes óvónőt sikerül kifognia, akinek az a fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az új környezetben, ahova háromévesen belecsöppenek, akkor jó eséllyel nem szorongva megy oviba. Ha viszont olyan óvónőt kapunk, aki szeretetmegvonással fegyelmez, aki ésszerűtlen, túl szigorú szabályokat hoz, és csak túl akarja élni a napokat, akkor készülhetünk arra, hogy a gyerek otthon fogja kiengedni a feszültséget.

Nehéz kérdés, mert megértjük a kimerült óvónőket is, akik kis fizetésért foglalkoznak napi szinten 30 kisgyerekkel, általában sokkal több időt töltve velük, mint amennyit egy ember idegrendszere kibír.

Ám a megértésünk mellett mégiscsak a gyerekeinkről van szó, akiknek egy gyerekkoruk van, mi pedig szeretnénk, ha ez a gyerekkor vidámsággal és jó élményekkel lenne tele, nem pedig szorongással és félelemmel.

Orsolya története remek példa arra, milyen nagy hatással van az óvónő személye a gyerekre és rajta keresztül az egész család életére:

„Egész simán beszokott 3 évesen a kisfiam, bár nekem voltak fenntartásaim. Két hónap telt el, amikor mondja nekem az az óvó néni, hogy a gyerek szemtelen. Magamban azon kezdtem el gondolkozni, hogy egy 3 éves gyerek, akinél otthon a köszönöm és kérem szavak kötelezőek, hogyan lehet szemtelen, főleg hogy dackorszakot élünk. Hangosan viszont csak annyit mondtam, hogy majd beszélek a gyerekkel. Erre mondja az óvónő, hogy ő is beszélt vele, és mondta is neki, hogy használja már az eszét. Itt kezdtem el érezni, hogy itt nagy a gáz. Hazafelé beszélgettem a gyerekkel, és kiderült, hogy az óvónő azt mondta neki, hogy buta, és egyébként is mindig mérges rá. Ettől a naptól kezdve minden reggel szó szerint úgy kellett a gyereket berángatni a csoportszobába.

És a gyerek mesélt: befogták a szemét lefekvésnél hogy aludjon már, rájuk szólt az óvónő, hogy pisilésnél ne nyomjanak, mert jönni fog a kaki is.

Képünk illusztráció. (Fotó: imdb)

Férjemmel viszonylag gyorsan döntöttünk, hogy oviváltás kell, ahogy lehetett, rögtön el is kezdtük bejárni a helyi óvodákat. A beíratás december elején történt, de csak január harmadikától jár az új óvodába, úgyhogy a decembert még az előzőben kellett töltenünk. Igazán a Mikulás-ünnepségen készült fotók alapján bizonyosodtam meg arról, hogy az az óvónő valóban nem szereti a kisfiamat.

A december felért egy rémálommal. Minden reggel gyomorgörccsel indultunk, hogy ma milyen lesz a reggeli bemenetel, majd természetesen szegénykémet úgy húzták be a szobába. Utána meg úgy jöttünk el, hogy lelkiismeret furdalásunk volt, amiért ott hagyjuk. Mindannyiunkat nagyon megviselt ez az időszak.

Januárban aztán elkezdtük az új ovit. Az óvó nénivel még a beíratás napján elbeszélgettünk a szokásokról, a mi szokásainkról, illetve a kisfiunkról. Első nap csak egy fél napot volt, hogy ismerkedjen velük és a csoporttársaival. De második naptól kezdve ott is alszik. Két hét alatt eljutottunk oda, hogy reggel úgy kell rászólni, hogy legalább egy puszit kérek szépen, mert olyan örömmel rohan be a csoportszobába.

Mesél, dicsekszik, tanul. Egyszóval élvezi, ami persze vonzza magával, hogy mi is boldogok vagyunk és örülünk.

A különbséget egy példával tudom legjobban érzékeltetni: valamelyik délután mentem a kisfiamért, amikor az óvó néni mondja, hogy bocsánatot kér a gyerektől, és nagyon megdicséri, merthogy uzsonnánál csak annyit látott, hogy kisfiam a pogácsás edényből vesz ki, úgy, mintha egy másik kislány elől venné el, miközben előtte már volt pogácsa. Rászólt a gyerekre, aki rögtön jelezte, hogy ő csak a kislánynak akart segíteni és odaadni neki a pogit. Az óvó néni nagyon megdicsérte, hogy szólt, és bocsánatot kért tőle. Az óvó nénik megtalálták vele nagyon a hangot, néha mondják, hogy le kell törni a kis szarvacskáit, de én úgy veszem észre, hogy ez se zavarja a kisfiamat, ölelgeti, puszilgatja az óvó néniket. Azt hiszem a legjobb döntés volt, hogy eljöttünk.”

Nóráéknál is az óvónő személye volt az, ami kikészítette és szorongóssá tette a gyermeket. Kész rémtörténeteket mesélt róla, hogy milyen volt az óvoda hozzáállása a gyerekekhez és szülőkhöz.

„A legkisebb fiammal 1,5 év után váltottunk ovit. A szociális, vidám gyerek be sem akart menni a csoportszobába, ha a »kedvenc« óvónő ült bent. Nem túl sok pozitív visszajelzést kaptunk, inkább csak a negatív dolgokat emelték ki a gyerekről: még mindig nem tud szépen enni, borzasztó az ollóhasználata. Nem mert elkéredzkedni vécére, annyira félt, nem szerette.

Ekkor volt egy beszélgetésem a normálisabb óvónővel, aki közölte, hogy a gyerek szorong. Ez rögtön felnyitotta a szemünket, és a következő két hétben, amíg az átjelentkezést elintéztük, be sem ment már.

Kiderült szép sorban, hogy milyen problémák voltak, amik miatt szorongott a gyerek az oviban:

  • a gyerekeket előszeretettel alázták az öltözőben a többiek előtt – ki mit nem tud, nem akar stb.,
  • a szülők társadalmi–anyagi helyzete alapján ítélték meg őket,
  • a »kedvenc« óvónő ki sem jött a csoportszobából üdvözölni a gyerekeket, akkor sem, ha egyedül volt,
  • szívesen vájkáltak a szülők magánéletében: én is megkaptam, hogy a férjem majd elhagy, ha kiderül, hogy defektes a gyereke (ugye itt a szorongásra gondolt.) Hál’ Istennek, erre nem került sor, a gyerek sem szorongott tovább, ahogy nem kellett oda többé bemennie.

Az otthoni életünkre az aggodalmak miatt volt hatással. Az első év után eléggé ki voltam akadva, hogy a fecsegő fiam nem mesél semmit. Az óvónők nevét a mai napig nem tudja, nem akarja tudni. Volt a „sárga hajú” és a „lila hajú”. Minden elfogultság nélkül mondom, hogy olyan a személyisége, hogy vonzza magához az embereket, nagyon szeret társaságban lenni, de akkor egyszerűen nem tudtuk jó színben feltüntetni az ovit (kis barátok stb), minden reggel sírt szinte, csimpaszkodott belénk. Nem lett kezelhetetlen otthon, ez talán szerencse csak, nem tudom. Az igazgatónővel is beszéltem, aki nem akadályozott meg, de finoman védte az igazukat.

Az új oviba egy hónap után vidáman szökdécselt be, mindenkivel jóban volt, imádta az óvónőket, akik az első pillanattól szeretettel fogadtak, amire egy ilyen kis gyereknek szüksége van.

A mai napig áldom magunkat, hogy nem hagytuk ott. Utánunk következett meg néhány gyerek, páran ugyanoda kerültek át, és hasonló tapasztalatuk volt, mint nekünk.”

Sok esetben azonban nem az óvónő személyiségével van gond, hanem egyszerűen kevés az energia, túlterheltség van, mert több a gyerek egy csoportban, mint amennyit elbír két ember.

Kriszta azért vitte el magánoviba a gyerekét, mert nem jutott rá elég figyelem a túlzsúfolt állami oviban:

„Túl sokan voltak egy csoportban. Végletekig kimerült, maradék lelkesedésükből magukat motiválni próbáló óvónénik. Kétszer fordult elő, hogy délután mentem érte, és lázas volt. Senkinek nem tűnt fel. Második alkalommal az udvaron a padon feküdt, lángoló arccal, úgy emlékezett, kb. uzsonna óta. Az másfél órát jelentett. A közös udvaron több csoportnyi gyerek közt nem vették észre.

Nem bírt délutánonként elaludni, mert sokkal izgalmasabb volt, hogy hogyan tolják át a kajás kiskocsit a szobán a szomszéd teremből. Mivel kínlódott, forgolódott, azt a megoldást találták ki, hogy ő egyedül fog aludni a tornateremben.

A reggeli elválás az én fiamnak nehezen ment. Egyik óvónő értette ezt, odajött, átsegítette rajta, kézen fogta, integettek. A másik következetesen hagyta a sírást az ajtóban.

A szemlélet, a bánásmód a gyerekekkel és a szülőkkel, a foglalkoz(tat)ás vs. törődés minősége, az ételek minősége, a környezet, mind olyan volt, hogy egyértelmű lett: váltani szeretnénk. Számunkra ez rengeteg extra energia, pénz, időráfordítást jelentett, és lassan át is alakította az egész életünket. Most, évekkel később, Waldorf-iskolába járva látjuk, hogy mennyire jó döntés volt.”

Megosztás Facebookon