nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Szeretem a férjem, de el akarok válni”

„Szeretem a férjem, de el akarok válni”

Vajon szükségszerű, hogy akik elválnak, utálják egymást? Csak akkor ér szakítani, ha már nem bírjuk egymást elviselni, se a szagát, se a jelenlétét, mindenét a csudába kívánjuk? Úgy nem ér, hogy nem tudjuk már ezt a házasságot tovább csinálni, de szeretettel igyekszünk szakítani? Az bűn, hiszen akkor még meg lehetne menteni? Ezt szokták mondani legalábbis. Andrea elmeséli a történetét, amelyből kiderül, milyen sokan nem tudták elfogadni a döntését pusztán csak azért, mert nem gyűlölettel és fröcsögve adta elő, hogy szakítani akar a férjével.
Anyám borogass!
f Ajánlom

„Úgy tűnik, másoknak sokkal elfogadhatóbb a válás akkor, ha a nőt a férje bántja, vagy olyanokat tesz vele, amiktől a bicska is kinyílik a hallgató zsebében, esetleg ha az asszony egyszerűen csak gyűlöli a párját, és minden lépését idiótának találja, és felé sem bír nézni, mint az, ha szeretettel igyekezne válni. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom.”

Andrea még mindig úgy beszél a döntéséről, mintha különös magyarázatot igényelne, mintha szeretettel szakítani egyszerűen nem lenne divat, és meg kellene indokolnia, hogy a döntését nem magyarázni akarja, nem a lustaság beszél belőle, amelyik már semmit sem akar tenni egy kapcsolatért.

„Az emberek egyszerűen úgy gondolják, ha szeretet van, akkor házasság is. Az én esetemben ez egyszerűen nem igaz.”

„De sokszor előfordult, hogy én is megkérdőjeleztem a magam döntését csak azért, mert mindenki körülöttem megkérdőjelezte. »Most csak a szex miatt ne szakíts már« – ilyeneket mondtak például, holott nem is tudták, mi miatt szakítok (egyáltalán nem csak a szex miatt), de azért egyből ezt feltételezték, és úgy néztek rám, mint valami kurvára, vagy mint aki titokban már régen bepasizott (nem, nem pasiztam be titokban), másrészt meg ha csak amiatt szakítok, akkor is mi van? Azok a nők, akik szexmentes kapcsolatban élnek, maradjanak csak ott? Miért? Vagy mit tegyenek? Azért, mert a magazinok szerint annyira egyszerű a szexuális vágyat visszahozni egy kapcsolatba, a valóságban ez egyáltalán nem így van.

De például a párterapeuta is megdöbbentett, mert hozzá is jártunk, és ott helyben én elmondtam, hogy szeretem a férjem, de el akarok válni, na, és erre ő azt válaszolta, hogy szerinte ez egy segítségkiáltás, és valójában meg akarom menteni a kapcsolatunkat, és így fejezem ki, hogy válással fenyegetőzök. Ezt azóta sem tudom megbocsátani neki, hiszen én nem fenyegetőztem. Én el akartam válni tiszteletben, miközben őszintén tudtam, hogy a férjem egy okos, értékes, igazán jó ember, nem véletlenül lett a férjem, csakhogy nem bírok a továbbiakban a felesége lenni.
A házasság végül is mégis több, mint egymás tisztelete, szeretete, emellett simán lehet, hogy férj és feleség nem tudunk már lenni. Ez másoknak kínai, csak nekem világos?

Egyszerűen annyit akarok mondani, hogy van olyan, hogy már nincs remény. Nincs remény a kapcsolat megmentésére házasságként.

Nincs remény a vágy visszahozására, nincs remény arra, hogy akarjam ezt, legalábbis nem érzek semmiféle reményt arra, hogy én így boldog leszek. Ez nem azt jelenti, hogy a másik egy állat, hanem azt, hogy ez nem megy köztünk. Ezért nem ér elválni?

Az a baj a válással, hogy ezt is rettentő ellentmondásosan ítélik meg. Egyrészt lenézik, másrészt azt is lenézik, ha valaki rossz kapcsolatban él, egyedül a jó kapcsolat elfogadott. De ha az nincs, akkor mihez kezdjen az ember? És megint csak visszatérnék az eredeti gondolatra. Annyi mindenen múlik egy jó házasság: nemcsak a tiszteleten, a szereteten, hanem azon is, hogy megvan-e a kapcsolódás, hogy az az erő, ami előrevisz, megvan-e a két ember között. Ha nincs, akkor hova próbálkozzunk? Minden szeretettel és tisztelettel.”

Andrea nagyon elgondolkozik a beszélgetésünk közben, és látszik, hogy foglalkoztatja a közítélet, ami mindenkit érint gyakorlatilag, hiszen mást sem teszünk, mint egymást a kapcsolati formája miatt ítéljük meg. Végül érdekes következtetésre jut:

„Azért jó elváltnak lenni, mert az ember ilyenkor végre rájön, hogy mindegy, ki mit gondol az ő kapcsolatáról, és az sem számít, mit gondoltak korábban.”

„Teljesen lényegtelen már, mit várnak el, és nyugodtan el lehet engedni a házas nőkkel szemben állítólagosan elvárt viselkedést. Elváltakkal szemben viszont nincsenek akkora elvárások, kivéve talán, hogy érezzék magukat szarul, mert annyira nyomasztó nekik egyedül, de én már nem teszem meg senkinek azt a szívességet, hogy eljátsszam a szomorkodót.

Az elvált nőre nincs általános séma, mint a házasra meg az anyukára, és ez – még ha néha elbizonytalanító is – sokszor felszabadító. Kábé így fogalmaznám: innentől fogva mindenki bekaphatja, én már nem leszek a kedvéért szabályszerűen boldog vagy boldogtalan, hanem csak úgy, ahogy jön. Ha boldoggá tesz az egyedüllét, élvezem, ha szeretem a volt férjem, szeretem, ha idegesít a randizás gondolata, idegesít, ha meg kedvem van hozzá, akkor nem szabok neki határt. Meguntam a sablonokat.”

Megmondjuk őszintén, nem is érthetnénk jobban egyet Andreával. Hiszen a boldogságot ne szorítsuk már keretek közé!

Megosztás Facebookon