nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Amikor megszültem a halott babámat, én is meghaltam vele együtt”

„Amikor megszültem a halott babámat, én is meghaltam vele együtt”

Anikó története megrázó, a terhesség 20. hetében járt, amikor vérezni kezdett. Rohant a kórházba, ahol újabb sokk érte: meg kellett szülnie magzatát. Elmesélte történetét.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Már régóta terveztük a babánkat, kistestvért szerettünk volna a négyéves kisfiunk mellé. Nem is volt igazán probléma a teherbe eséssel, pár hónap alatt sikerült. Úgy tűnt, problémamentes a terhességem, a 14. hét körül már azt is tudtuk, hogy kislányunk lesz, madarat lehetett volna velünk fogatni, annyira boldogok voltunk tőle. Aztán a 20. héten pokollá vált az életünk.

Tízmilliószor elemeztem már magamban a történéseket, és azt hiszem, már a vérzés előtt is éreztem, hogy valami nincs rendben.

Mintha nem mozgott volna annyit a babám odabenn. De annyira el voltam foglalva a kisfiunkkal, és különben is, úgy éreztem, hogy nem kell túlaggódni mindent, hogy elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat. Nem vettem tudomást róla, csak néha bevillant, mint például evés után, hogy ilyenkor nagyon szokott mozgolódni. Nem akartam én lenni a paramami, aki mindennel rohangál az orvoshoz, pedig bárcsak az lettem volna! Nem változtatott volna azon, hogy meghalt a babám, de legalább nem kellene azzal a tudattal, azzal a lelkifurdalással élnem, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy segítséget kapjon. El kellett volna mennem a kórházba, amikor gyanúsan kevés mozgást éreztem, de most már késő bánat.

Alig pár nappal a 20. hét fordulója után kezdtem el vérezni. Leírhatatlan az érzés, ami elöntött, biztos voltam benne, hogy nem éli túl a kisbabánk. A férjem még nem indult el munkába, úgyhogy azonnal be tudtunk robogni a kórházba, ahol az ultrahangon már nem dobogott a pici szíve. Megsemmisültem, összeomlott a szemem előtt az egész jövőm. Ekkor közölte az orvos azt, amit nem akartam hallani: ilyen előrehaladott terhességet csak szüléssel tudnak befejezni, azaz meg kell szülnöm a halott kisbabámat.

Nem voltam erre felkészülve, valahogy mindig elkerültek az elhalt magzatok történetei, nem akartam vetélésekről hallani, olvasni, amíg terhes voltam, így teljes sokként ért, hogy nem megműtenek, hanem szülnöm kell. Benntartottak a kórházban, kaptam méhszájtágító tablettát, hogy ezzel beindítsák a szülést. Eltelt hat óra, mire hatni kezdett, addig nem tudtam mást csinálni, csak meredtem magam elé, és hajtogattam, hogy ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet velem. Semmivel sem tudtak kizökkenteni ebből az állapotból, azt hiszem, tényleg sokkot kaptam.

A férjem kezét szorítottam egyfolytában, annyira, hogy elfehéredtek az ujjaim, és nem akartam elhinni, hogy halva születik a kisbabánk.

Szerencsémre az orvosom és a szülésznőm abszolút megértőek voltak, egy rossz szavam sem lehet, végig odafigyeltek a testem mellett a lelkemre is, sűrűn jöttek ellenőrizni, hány ujjnyira nyílt ki a méhszáj, aztán a szülésznőm már nem is mozdult el mellőlem, hogy támaszt nyújtson. Nem tágultam elég gyorsan, ezért még kaptam gyógyszert, de igazából nem érdekelt sem a fájdalom, sem az, hogy nem ehetek, nem ihatok, csak a mély kétségbeesésre emlékszem, hogy így nem érhet véget a terhességem.

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

A fejemben már ezerszer is lejátszódott, hogy egészségesen, épen a kezemben tartom majd a pici lányunkat. Magam előtt láttam, ahogy a kisfiunk megöleli a húgát, hogy majd egymás legjobb barátai lesznek felnőtt korukban. A legapróbb részletekig elképzeltem, milyen lesz, amikor végre magamhoz ölelhetem, szinte éreztem a finom babaillatot az orromban, hallottam a szuszogását, ahogy alszik a mellkasomon. Láttam magunkat mint négyfős családot együtt sétálni először, ahogy büszkén toljuk a babánkat abban a babakocsiban, amit már rég kinéztem magunknak. Kislányruhákról álmodoztam, hogy ha majd megtanul járni, milyen tüllszoknyákat adok rá vagány fekete pólókkal. A szoptatásról ábrándoztam, amit annyira szerettem a fiunknál is, és reméltem, hogy most sikerül egy évnél tovább kitartani anyatejjel.

Elképzeltem, ahogy a férjem üldögél a hintaszékben a kislányunkkal, és hogy lefotózom őket, kitesszük keretben a képet a falra a párja mellé, amin a kisfiunkkal látható ugyanabban a fotelban.

Csupa ilyen kis mozzanatot, apró pillanatot álmodtam meg, ami akkor, azon a szörnyű napon mind szertefoszlott. A meg nem élt emlékeket sirattam, azt az életet, ami annyi lehetőséget rejtett, a családunkat, ami már így sosem lehet pont olyan, mint a kislányunkkal lehetett volna.

Amikor megszültem a halott kislányunkat, én is meghaltam vele együtt. A szülés után megfoghattam, először és utoljára megölelhettem. Soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor, magamhoz szorítottam és csak a mindent betöltő űrt éreztem. Szinte levegőt is alig kaptam, annyira nehezen tudtam elengedni.

A fájdalom azóta már enyhült, tompább lett, de nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. Eltelt hét hónap a szülés óta, de még mindig úgy ébredek minden reggel, hogy pár áldott másodpercig azt hiszem, hogy csak egy rossz álom volt az egész, és a kislányunk él. Nem tudom, hogy elmúlik-e valaha ez az érzés, vagy hogy lesz-e olyan idő, amikor újra lesz bátorságom a terhességhez, de most úgy tűnik egyelőre, hogy nem lesz több gyermekünk, mert még egy ilyen élményt nem élnék túl.

Megosztás Facebookon
[central_CentralFbLikeboxComponentWidget fb_page="https://www.facebook.com/noklapjacafe/" small_header="true" show_facepile="0" show_posts="0"]