2018. Január 08.

„Amikor valamibe belekezdek, tíz percen belül elhangzik az, hogy anyaaaa”

Ha olyan napom lesz, hogy gyerek mellett kell dolgoznom itthonról, és ezt előre tudom, először mindig elhatározom, hogy korán kelek fel. Mármint: nagyon korán. Mindenképpen őelőtte, mondjuk hatkor, de leginkább ötkor, hogy a munka jó részét az előtt befejezzem, hogy vele kell foglalkoznom. Az esetek kilencven százalékában nem tartom be az elhatározásomat, és alszom. Esetleg beállítom az órát, de lenyomom, mert reggel ötkor rájövök, hogy ez így képtelenség. És felkelünk együtt, mondjuk hétkor vagy negyed nyolckor, és onnan kezdődik a totál elcsúszás.

Anyám borogass!

Mert kívülről talán úgy tűnik, hogy szuper könnyűség, hiszen együtt is leszünk, meg a munka is elkészül, valójában viszont pattanásig feszülnek majd az idegeim, reggeli, ebéd hevenyészve akad, a gyerek állandóan számítógépet néz, a maradék időben pedig azért huzakodunk, hogy miért ne nézzen számítógépet, és mit csináljon helyette, ami mellett még én is tudok figyelni a teendőimre, közben minden borul az online-on, én meg rettentő bénának érzem magam, mert megint nem figyeltem a gyerekre eléggé, megint a gépet bámulta, megint nincs normális kaja, és a munkát dupla annyi idő alatt végeztem el.

Úgy van ugyanis, hogy amikor belekezdek, akkor kábé tíz percen belül elhangzik az, hogy „Anyaaaa” – ez olyan magas hangon kiejtett, nagyon idegesítő „anyaaa”, amit csak az anyák ismernek, olyan, amitől már az ideg szétfeszít, mert valamiért nem normálisan kimondott szó, hanem egy nyavalygás önmagában.

Ezt aztán változatos dolgok követik, de mindenképpen legfeljebb ötperces különbséggel, olyanok, mint, „Kérek vizet!”, „Te mikor utaztál utoljára villamoson?”, „Miért vannak az égen felhők?”, „Miért nagy a krokodil szája?”, „Ugye, még nézhetek?”, „Hánykor jönnek a mamiék?”, „Miért nem engedsz meg nekem mindent, amit szeretnék?”, „Miért bánsz csúnyán a kisfiaddal, miért nem ehet akármennyi édességet?” – ravasz ám a gyerekem –, „Te most mit csinálsz?”, és odajön, és bámulni kezd, amikor valami 18+-os anyaggal kellene dolgoznom, vagy munkahelyi chatet folytatok, amihez semmi köze.

Na, így nehéz. Ennek az az eredménye, hogy minden elcsúszik, és sík ideg vagyok, mert az „anyaaaa”-hangok mellett nem tudok koncentrálni.

De nézzük meg, nálam talán tapasztaltabb anyukák hogyan oldják meg a problémát:

„Én szoktam szólni a gyerekeimnek, hogy most szükségem van két órára, és addig ne zavarjanak. Utána viszont az övék vagyok. Ez azt jelenti, hogy két órán át teljes gőzzel dolgozom, addig ők egymást elszórakoztatják, utána pedig játszom velük, vagy eszünk egyet közösen. Nem azt mondom, hogy száz százalékig működik, de van, amikor sikerül. Két óra alatt azért sok minden tud történni egy gyerekszobában, a munka mellett pedig erősen reménykedem is, hogy minden oké lesz velük, nem verekednek annyira össze, hogy valamelyik megsérüljön, nem esnek neki az üvegnek, nem borítják fel a bútort – más megoldást nem tudok. Van olyan feladat, amit nem halaszthatok másnapra, meg ugye a szünetek alatt is gyakran dolgoznom kell. A fiúk már megszokták, hogy vannak ilyen kétórás sessionjeim. Előfordul az is, hogy benyomok nekik egy gyerekfilmet. Vészhelyzetre azért nem olyan rettenetes” – mondja Fanni.

„Programot szervezek, és oda is viszem a számítógépemet, például a játszóházba, és vadul nyomkodom a telefonomat is, mert sokszor arról is meg lehet mindent oldani. Ilyenkor, mondjuk, ezerfelé kell figyelnem, mert a gyerekek is mindig kérnek valamit, dönteni kell, befizetni, elkérni, nyugtatni, és az ügyfelek is állandóan írogatnak, vagyis estére effektív fogalmam sincs, hol áll a fejem, de multitasking megy ezerrel. A férjem szerint elképesztő, hányfelé tudok figyelni, máskor viszont azt mondja, elképesztő, mennyire szétszórt vagyok, szóval nem tudom, mi az igazság, de így oldom meg ezeket a napokat. Sokat segít, mondjuk, hogy a gyerekek már nagyobbak. Egy kétévessel ugyanez totál káosz lenne. Vagy egyszerűen: lehetetlen” – véli Marcsi.

„Megmondom őszintén: hívok bébiszittert

Arra az időszakra, amikor dolgoznom kell, vagy a szitter jön, vagy a nagymama, vagy a gyerek megy a nagymamához, mert annak aztán se füle, se farka, ha itt megpróbálunk egyszerre mindent. Kétszer próbáltam, sehova sem vezetett, így inkább hívok segítséget, ha lehet, előre dolgozom, és a munkaidő alatt biztonságban tudom a gyereket, én meg hatékony vagyok. Lehet, hogy ezért sokan megvetnek, de én így érzem korrektnek: nem teszek úgy, mintha vele lennék, de közben nem vagyok, és a munkát sem imitálom, amikor arra képtelen volnék. Én azt mondom: ne kívánjunk lehetetlent egymástól” – így Lívia.

„A gyerekeim már megszokták, hogy anyának dolgoznia kell, és olyankor az a legjobb, ha békén hagynak, hogy minél hamarabb végezzek. Most már a két nagy segít is, vigyáz addig a kicsire, amíg nekem dolgom van. Ha nagyon elszabadulnak az indulatok, és a fejemen ugrálnának, akkor tartok egy kis lelki beszédet arról, hogy ha nem dolgozom, akkor mégis ki fogja szerintük kifizetni a számlákat. Ez hatni szokott” – avat be módszerébe Adrienn.

Szerintem mindegyik megoldás teljesen elfogadható, csak a helyzet, mondjuk, akkor tud fokozódni, ha nemcsak valamiféle intézményi szünet miatt van velünk a kicsi munkaidőben, hanem még beteg is. Hiszen akkor még kevésbé lehet elrakni a másik szobába, rossz érzés leültetni a tévé elé, és gyakran tényleg folyamatosan ápolni kell. Akkor mégis hogyan lehet dolgozni? Hiszen ha egy téli időszakban három egyhetes megbetegedés üt be, nem tudunk csak úgy hipp-hopp szabadságot kivenni, ahogy azok sem, akiknek bejárós munkahelyük van. Ilyenkor marad az éjjeli munka és az ezzel járó totális zombi üzemmód, hiszen a napközbeni hajtás után az esti kezdődik, és az már tényleg embertelen.