nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Nálunk a nagyi nem látogatja az unokáit, szerintem a nevüket sem tudja”

„Nálunk a nagyi nem látogatja az unokáit, szerintem a nevüket sem tudja”

Vannak ugye a nagymamák és a nagymamának látszó felnőtt nők, akiknek ugyan van unokájuk, de ettől még nem válnak igazi nagymamává.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Nem egyedülálló jelenség, hogy egy nagyi ne legyen igazából nagyi, legalábbis nem úgy, mint régen, a mi gyerekkorunkban, amikor a nagymama várt minket frissen sült pogácsával, és toporgott az ajtó előtt, hogy hadd lehessen már az unokáival. Akkor persze minden más volt, nyugdíjas is volt már, mire unokák születtek, meg még tudta, hogyan kell kézzel gyúrni a tésztát, és alig várta, hogy unokái legyenek, akiket elkényeztethet. Mi meg örültünk neki, hogy a nagymamánk nagymamás, és ellát minket mindig édességgel, csak meg ne mondjuk anyának, mert kikap tőle. A nagymamák tartozéka volt még a kert is, meg a kis ház, ha máshogy nem, akkor nyaraló formájában, lehetett nála nyaralni, egész szünetekre odaköltözni, és lubickolni a nagy szabadságban. A nagyi boldog volt, hogy ott vannak az unokák, az unokák boldogok voltak, hogy mindent megkapnak, amire csak vágynak, és rohantak bandázni a szomszéd gyerekekkel.

Legalábbis a nosztalgiázás a fejünkben ezt a filmet vetíti le újra meg újra, amikor látjuk a sok mai nagymamát, akik nem hajlandóak nagymamaként működni.

Ennek egyik oka az, hogy dolgoznak látástól vakulásig, és még dolgozni is fognak úgy 80 éves korukig, ahogy most kinéz, úgyhogy nem igazán érnek rá arra, hogy az unokákat tutujgassák hétköznap délután kettőkor. A másik oka pedig az, hogy mások lettek az igényeik, inkább örülnek annak, hogy felnőttek a gyerekeik, és egy újabb ifjúkort kezdhetnek, utazhatnak szabadidejükben, barátnőkkel mászkálhatnak rendezvényekre, és eszük ágában sincs megöregedni. Jobban néznek ki, mint fénykorukban, és előbb mennek el bulizni, mint bábszínházba a gyerekeinkkel, az unokáikkal. Mégiscsak hallatlan, hogy 60 évesen itt virgonckodnak még.

Képünk illusztráció

Nem tudom hibáztatni őket, bár tény, hogy fájdalmas, ha olyan a nagymama a családban, akire nem lehet számítani, ha segítség kell a gyerekek körül, vagy akin azt látjuk, hogy nem kötődnek hozzá az unokái. De végül is csak annyi történik ilyenkor, hogy a nagyinak is van saját élete, amit élni szeretne. Ezt lehet túlzásba vinni annyira, hogy a végén a családi kapcsolatok széthullanak, és a nagyi még a saját unokáinak a nevét sem tudja. Valahogy meg kellene találni az arany középutat, ahol a nagymama még nagymama, de nem csak és kizárólag a családjának él, mint régen, hanem szabadnak érezheti magát. Azt az egészséges utat, amin az unokáknak van nagymamaélményük, az anyukák nem érzik elhagyatva magukat, és a nagyik sem áldozatként tekintenek az unokázós napokra.

Bea történetében jól látszik, hogy náluk még nincs meg az arany középút, van cserébe rengeteg düh és megbántottság.

„Az anyám tragikus nagymama, azon gondolkodom már, hogy örökbe kellene fogadni egy nagyit helyette, mert így a gyerekeimnek sosem lesznek olyan élményei, mint nekem voltak a saját nagymamámmal. Nem is értem, hogy anyám miért nem tanult a saját anyukájától semmit ezen a téren. Gyerekkoromban a nagymamám volt a szövetségesem, minden titkom tudója, hozzá fordultam, ha anyámmal összevesztünk kamaszkoromban, ott rohangáltam piciként a kertjében minden nyáron, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy van egy nagymamám, aki rögtön és azonnal rendelkezésemre állt, amikor csak szükségem volt rá. Ez elég önzőnek hangzik, de ez a gyerekkori önzőség mindenkiben benne van, teljesen természetes, sőt kell is, hogy önző legyen egy gyerek, és megszerezze magának mindenhonnan azt a szeretetmennyiséget, amennyit csak lehet.

Olyan gyerekkort szeretnék én is a gyerekeimnek, amelyikben szerepel legalább egy nagymama, akire számíthatnak. De sajnos ez egyáltalán nem tűnik reálisnak. Most 63 éves az anyukám, de már évek óta valamiféle középkori krízisben van, aminek biztos van hivatalosan is neve, csak én nem tudom, és nem bír kikecmeregni belőle. Újraéli a fiatalkorát, úgy csinál, mintha megint 30 éves lenne, csak gyerekek nélkül. Nem sajnálom tőle a szórakozást, és nem is azt várnám el, hogy mindennap itt álljon a küszöbömön arra várva, hogy miben segíthet, de azért amit ő művel, az már kicsit túlzás szerintem. Minden áldott estére jut valami program, ami halaszthatatlan, és nem lehet lemondani, még az unokák kedvéért sem. Megy a barátnőivel rendezvényekre, színházba, moziba, kiállításokra, koncertekre, nincs olyan nap, hogy este 11 előtt hazaérne, és nincs olyan hétvége, amikor otthon lenne.

Amikor megszületett az első gyerekem, azt hittem, hogy ez enyhül nála, mert majd unokázni akar, de ha lehetséges, még jobban felerősödött nála a bulizási kényszer.

Megkértem, hogy szülés után az első héten jöjjön el segíteni nekem, mert egyedül leszek a babával, de nem volt rá hajlandó, mert épp arra az időszakra foglalt le valami utazást magának, amit nem akart lemondani. Valahol külföldön kószált éppen, amikor én szültem. A lánya, az unokáját. Ez azért szerintem sem anyához, sem pedig nagymamához nem méltó viselkedés.

Azóta sem változtatott semmin, hiába mondom neki, hogy szükségünk lenne egy igazi nagymamára. Most már két gyerekem van, akiknek nincs nagyi az életükben, sőt szerintem a nevüket sem tudja, vagy ha igen, biztos összekeveri őket. Karácsony előtt különösen nehéz ez a helyzet, mert ilyenkor felerősödik bennem a vágy, hogy normális nagymamájuk legyen a gyerekeimnek, de úgy tűnik egyelőre, hogy ez esélytelen.”

Megosztás Facebookon