nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
Két évembe telt, mire feldolgoztam, hogy nem lett vége a szülésemnek

Két évembe telt, mire feldolgoztam, hogy nem lett vége a szülésemnek

Van, akinek nem indul könnyen a földi élete. De talán annál erősebb lesz végigcsinálni azt! Ilyen Hajnalka kisfia is, aki hatalmas küzdött azért, hogy születése után hazakerülhessen a családjához. Sokan nem hittek benne, de a szülei igen. Talán ez segített. Édesanyja írta meg nekünk a rettegés és az öröm pillanatait.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

Nagyon szerettünk volna már egy babát, és amikor egyik reggel elszíneződött a két csík, a legboldogabb ember voltam a világon! Az első trimeszter nehéz volt az állandó rosszullétektől, de a tizenkettedik héttől mint egy Duracell-nyuszi jöttem-mentem, intézkedtem. Soha egy orvos, védőnő, senki nem szólt arról, hogy a szülés bizony veszélyes üzem, na, ott aztán bármi lehet! Rózsaszín ködben vártuk a nagyon aktív pocaklakó kibújását.

A 36. héten, vasárnap délután egy, az orvosom által nem kezelt fehérje-felülfertőződés miatt elment a magzatvíz, és teljes pánikban rohantunk be a kórházba. A fogadott orvosom nyaralt éppen, így egy vadidegen orvos fogadott – nem túl nagy örömmel.

Semmelweis-nap miatt kihalt volt a kórház, szinte mindenki szabadságon volt, én meg beletrollkodtam a nagy nyugalomba az elfolyt magzatvizemmel.

Ahhoz, hogy császározhassanak, a gyereket vissza kellett tolni a szülőcsatornából a méhembe. A fiamat kiemelték, és vitték is az intenzívre. Illetve vitték volna, ha abban a vidéki kórházban ilyen lenne. Nem láthatta az apukája sem, csak annyit közöltek vele, hogy délben jön érte a mentő a megyeszékhelyről, ahol van intenzív. De nem kell megijedni, mert „csak” pajzsmirigyproblémák vannak. Ekkor még nem tudtuk a valóságot, hogy a gyerekünket egyszer már újraélesztették, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele. Arra ébredtem, hogy egy megtört apuka zokog mellettem, és közli, hogy viszik el a gyereket. A mentősök engedték meg, hogy egy pillanatra láthassa a fiunkat, aki egyébként 3 kg-val és 51 cm-el született, tehát tényleg nagy baba volt. Egy nap után a megyei intenzív szólt, hogy leálltak a fiunk veséi, azonnal viszik a Cerny mentősök Budapestre, vesedialízisre.

Ekkor már háromnapos volt, és én még nem láthattam. Közöltem a kórházzal, hogy nem érdekel semmi, de én követem a fiamat Budapestre.

Friss császárosként, gátmetszéssel, törött bordával három órát utaztam egy személyautóban, és a veseosztályon senki nem tudott a gyerekünkről. Iszonyúan kétségbeestünk, hol is lehet a fiam. A portás mondta, hogy hát az újszülötteket a NIC-re viszik, főleg ha koraszülött, és még gond is van vele. Odamentünk, és végre megtaláltuk a gyereket, aki akkorra a veseleállás miatt 3300 grammra „hízott”. Borzasztó volt látni, idegennek éreztem őt, és ezt a mai napig nem tudom megbocsátani magamnak. Persze azóta olvastam már arról, hogy ez bizony előfordul a sokk miatt, az átélt borzalmak miatt, és azért, mert az anya megéli a szülést, de magát a befejezést nem, hiszen elaltatják, és mire felébred, a baba sehol. Két évembe telt, mire feldolgoztam azt, hogy „nem lett vége” a szülésemnek.

Azt mondták a nagyon komoly orvosprofesszorok, hogy a gyerekem „ágya” mellett csak pozitívan viselkedhetek. Folyamatosan beszéljek hozzá, és arról, kik és mik várják itthon, a közös jövőbeli életünkről. Meg azt, hogy ha a gyerekem életben akar maradni, fog is, ha nem, akkor viszont el kell engednem. Mintha kést forgattak volna a szívemben! Egy három nap alatt két és fél kilóra lefogyott, mesterségesen altatott, az agyán kívül minden szervén bevérzett kisbabához kellett beszélnem, akit egy köldökszondán keresztül tápláltak. És nem ölelhettem, nem foghattam magamhoz. Nagyon rosszak voltak a kilátások.

És egyszer csak, másfél hét után valami történt. A fiam elkezdett küzdeni. Javultak az értékei, már kaphatott anyatejet is. Az a pillanat, amikor először magamhoz ölelhettem, az leírhatatlan! Örültek az orvosok is, de figyelmeztettek, hogy az oxigénhiány hatalmas károkat okozott az agyában (de ezt majd a neurológusok fogják megmondani pontosabban). Azt is hozzátették, hogy

ezek a kicsi életek hatalmas dolgokra képesek, nagyon sok dolgot tudnak magukon kompenzálni, ezért ne adjuk fel, hanem biztassuk, és szeressük nagyon!

Három hét után megjött a neurológiai szakvélemény: az oxigénhiány az agytörzset érintette, de szerencsére önállóan tud lélegezni. Valószínűleg mozgássérült lesz, és nem túl okos. Türelem és megértő szeretet kell neki.

Ez a gyerek ma hatéves. Kiválóan sportol, a memóriája kiváló, és szörnyen rosszcsont – szerencsére!
Orvosi csodának tartják, tízezerből egy ilyen eset van, azt mondják. És ezt mind együtt érték el; a fiam és a NIC osztály dr. Szabó Miklós vezetésével. Segítette a fiamat a gyógyulásban még egy csoda is, melyet Dévény Anna néninek köszönhetünk mi, magyarok. A Dévény-terápia fantasztikus dolgokra teszi képessé a kicsiket. Az én fiam majdnem egyéves koráig részesült benne, és minden mozgásfejlődés a kezelések után indult be nála.

De a mai napig túlaggódjuk, túlféltjük. Borzasztó nehéz feldolgozni azt, hogy majdnem elveszítettük, viszont a hála a budapesti SE ÁOK I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika Újszülött Intenzív Osztály összes dolgozója felé örök a részünkről, mert ők nem is emberek, hanem igazi hősök! A legnagyszerűbbek, legszakmaibbak, legodaadóbbak! Megmentették a fiamat, és megtanították küzdeni. Én pedig anya lehettem általuk. Köszönöm nekik sok szeretettel!
…És mire az egészet kiírtam magamból, már nem is sírok. Megyek, és újra megölelem a gyerekem.

Megosztás Facebookon