nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
„Megkaptam az első fotót a babánkról. Ennél nagyobb megrázkódtatás aligha érhet valakit.”

„Megkaptam az első fotót a babánkról. Ennél nagyobb megrázkódtatás aligha érhet valakit.”

November 17-e minden évben a koraszülött babáké és szüleiké. Ezért borul ilyenkor lilába egy-egy kórházi osztály, és ezért viselik sokan kiegészítőként ezt a színt. Ez az ő szimbólumuk – a kis harcosoké. Egyikük, Médea édesanyja írt nekünk. Így írta alá: csak egy anya. Egy anya, aki örökké hálás marad a Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika NIC 1 teljes csapatának!
NLCafé
f Ajánlom

Míg a világhálón és közösségi oldalakon hidegháború folyik az „ősanyák” és a „szaranyák” között napi szinten, addig itt vagyunk mi, a koraszülött babák anyukái is és ha hiszed, ha nem, kapunk ám hideget-meleget bőven. Jobbára a „szaranya” titulus illet minket, hiszen nem híztunk el elégé, vagy legalábbis nem az elvárt módon, illetve esetenként tápszeren neveljük gyermekeinket anyatej helyett, bár nyilván ennek is oka van.  Ezt, az okot persze soha senki nem firtatja, de ítéletet mondani és skatulyába húzni persze mindenki tud. Holott én sem erre készültem – nem egy koraszülött baba volt a terv.

Közben pedig megannyi érthetetlen szituációba keveredik az ember koraszülött gyermek anyukájaként.  Rajtam például egyáltalán nem látszott nagy pocak, ezt elismerem.  Ez volt az oka számtalan kellemetlen beszélgetésnek. A hentes, a zöldséges, a szomszéd, a gondnok… senki sem kímélt. Nem akartak ők rosszat, csak nem igazán tudták, miről beszélnek. Aki tudja, mi történt veletek, az biztat, de emellett minden háttértudás birtoklása nélkül oszt tanácsot. Aki pedig semmit sem tud, csak valahogy tudomására jutott, hogy lett egy gyereked, a lehető legelképesztőbb kérdéseket képes feltenni. Ha humorod lenne – ahogyan adott körülmények között nincsen –, képes lennél akár nevetni is.

Magának? Gyereke? Honnan?”, „Gyereked van? Hülyéskedsz velem, ugye? Ugye, most tényleg hülyéskedsz?”, „Örökbe fogadtatok egyet? Szegény gyerek! Hosszadalmas volt a procedúra?

És te csak állsz megsemmisülten, miközben épp a kicsikédhez a kórházba menet vagy jövet vagy. Nem könnyű ám toleránsnak lenni!   

A várandóság 29. hetében  jeleztem, hogy rosszul vagyok, fájdalmaim vannak, de talán habitusomból adódóan nem voltam elég hiteles, hiszen mindehhez nem produkáltam sem hisztit, sem krokodilkönnyeket. Aztán sok nap kínlódás után sirámom megértő fülekre talált. Vért vettek tőlem, megmérték a vérnyomásomat, majd szépen kértek, várjam meg a professzori nagyvizitet.  Soha nem gondoltam volna, hogy események ilyen módon tudnak felpörögni, mint ami ezek után következett. HELLP-szindróma igazolt diagnózisával elképesztő kapkodás közepette tereltek a szülőszobára. 170 feletti vérnyomás mellett valóban csak a lényeg érkezett meg hozzám az információk kavalkádjából: most azonnal a műtőbe visznek, a baba és én is életveszélyben vagyunk és egyetlen lehetőségünk az életben maradásra csak, az, ha művi úton szétválasztanak minket. Uramatyám!

Ennek a picinek még kilenc hetet kellene eltöltenie odabent, és bár a szakirodalom azt mondja, nagy esélye van az életben maradásra, nem mindegy, milyen életet is jelent majd ez.

Arra még volt lehetőségem, hogy telefonáljak. Soha nem fogom elfelejteni azt a beszélgetést (inkább egyoldalú hadarást). Gyere, még ma apa leszel… pontosabban nagyon rövid időn belül. Kérlek, hozz magaddal ezt meg azt… (itt jött egy hosszú lista, ami csak eszembe jutott, és az, ami természetesen több mint két hónappal a baba várt érkezése előtt nem volt még összekészítve). Biztosan ez lesz a neve? Utolsó döntési lehetőség!

Hát így is lehet valakiből szülő. Koraszülött anyukájává válni sajnos csak gyorsan lehet. Nekünk ez volt az utunk ahhoz, hogy ma egy koraszülött babánk legyen. Hihetetlen és döbbenetes szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lehető legjobb orvosi csapat volt ott és akkor ügyeletben. A mai napig kívánni sem tudnék náluk emberségesebb és felkészültebb szakembereket! Az irántuk érzett hálám elmondhatatlan! Még arra is volt gondjuk, hogy már-már gyerekes kívánságomat megpróbálják teljesíteni.  Nagyon szerettem volna, ha úgy mehetek műtőbe, hogy előtte még a leendő apuka megérkezik. A délutáni dugóban azonban az útvonaltervezőt nézve az aneszteziológus sajnos nemet mondott, dupla életveszély lévén.  Amint a műtő ajtaja becsukódott mögöttem, minden terv és álom szertefoszlott számomra.  Az, hogy egy élő gyermek hagyja el a testemet, csak annyiban nyert bizonyosságot számomra, hogy az előre, külön hozzánk a műtőbe lehívott neonatológus az alábbiakat mondja: „Anyuka, nincs idő semmire, figyeljen, három, kettő, egy, és öntől balra szalad a baba!” A mondatnak a végére sem ért szinte, amikor már el is viharzott apró gyermekemmel. Ekkor szembesültem vele először, immár anya lettem.  

A műtő után kicsinykét az intenzív osztályon vendégeskedtem. Ha csak néhány mondatra is, de az aggódó és halálra vált apukát azonnal beengedték hozzám.  Ő a műtő előtti folyosón várakoztában szembesült azzal, mi is történik velünk, és mi is az a HELLP-szindróma. Furcsa szerkezet vagyunk mi, szülők. Még szülőkké sem váltunk igazán, még tudatunkba meg sem érkezett a gondolat és érzés, máris tudunk bizonyos dolgokat. Tudjuk, hogy koraszülöttünknek a jó szerencsén kívül más esélye nincsen az életben maradásra, és az első sokkot még ki sem hevertük, de nekiindulunk csemeténk felkutatására az épületben. Mármint az apukák. Mert anyuka ilyenkor millió csővel ellátva próbál csak pozitív dolgokra gondolni az intenzíven.  Soha nem felejtem el a pillanatot, mikor kiderült, kislányunk él, ám mindössze 1260 gramm, esélyei pedig korántsem kedvezőek. Egy hete az ultrahang alapján 1200 gramm volt, és egy egész hét alatt csak 60 grammot sikerült híznia. Mélyen lesújtott a hír, és próbáltam elképzelni a vekni kenyérnél alig nagyobb emberpalántát. Aztán nem sokkal később megkaptam a fotót is róla. Ennél nagyobb megrázkódtatás aligha érhet valakit.

Csont és bőr apró kis ember inkubátorban, akit csövek és gépek tartanak életben. A létezését sem képes az ember felfogni, nemhogy azt, hogy esetleg életben is marad.

Emlékszem rá, amint telefonomat markolom az intenzíven, minden rám kötött gép sípol és csilingel, én pedig csak meredek a képernyőre zokogva. A rendszer pedig nem kegyelmez. Másnap elindul az anyakönyvezési folyamata annak a kicsi lénynek, akit élőben még nem is láttál, magadhoz sem ölelted, lehet, életben sem marad, de az anyja te vagy…

Friss császáros sebbel, néhány marék gyógyszerrel megtömve állni az inkubátor mellett és először látni a gyermekedet, az több mint megrázó. Első kis barátja, aki ott fekszik mellette, az elengedhetetlen polip, nekem könnyeket csalt a szemembe. Gondolatban kezet csókoltam ismeretlen készítőjének, hiszen az én gyerekemen ez segíthet, és valóban hosszú heteken át az egyetlen kis társa a polip lesz.  Azt hallani, hogy már csak 1180g, maga a sokk. Nem tagadom, én akkor is csak álltam és zokogtam, könnyeimet a kötelezően viselendő  maszk nyelte, amíg csak tudta. Közben pedig egy szelíd beszélgetés formájában egyre csak záporoztak a pofonok. Az ember tudata csak a lényeget ragadja meg ilyenkor. Lehetséges vérátömlesztés, szívműtét, belek működésképtelensége miatti operáció, agyvérzés… Bárki ránk dobhatja a követ, ki kellett mondanunk: nem szeretnénk, ha szenvedne, és csak a józan ész keretein belül támogatjuk az életben tartását. Nem kerekedett el senkinek a szeme, nem volt rosszallás és megvetés senki részéről. Az a bizonyos orvosi eskü, nos, az elhangzott. De hidd el nekem, ezek az orvosok és ápolók nem egyszerű esküt tettek! Ők szerelemesek a hivatásukba, és szívvel-lélekkel, erőn felül küzdenek a koraszülöttekért. Tudom, biztosan tudom, hiszen heteken keresztül láttam őket „dolgozni”. És küzdöttek minden alkalommal, akkor is, amikor remény szikrája sem csillant.

Nagyon sok nap telt el sírással. Minden alkalommal csak arra törekedtem, ne az inkubátor mellett zokogjak. Azt gondolom, vannak bizonyos mondatok, amik egy NIC (koraszülött) osztályon elhangozva bármennyire is biztatóak, a szülő szívében acélpengét jelentenek, bármennyire is érzed, hogy ez most jó hír éppen. Amikor sok-sok nap után gyermeked először kap szájon át enni, és büszkén és boldogan számolnak be neked arról, hogy 3 gramm volt a fogyasztása, és pisilt és kakilt is, akkor megállsz egy pillanatra, és felteszed magadnak a kérdést: vajon mennyi lehet 3 gramm tea, és ebből mennyi vizelet és széklet keletkezhet? El tudod képzelni, milyen helyzet az, amikor ez a jó hír? És napokon keresztül csak ennyi a hír? Fenyegette babánkat szívműtét és nagyon komoly emésztési problémák. Megéltük a besárgulást, a kék fényt, a lázgörcsöt és látogatási időben a gyerekünk újraélesztését is. Ekkor egyetlen szó sem hagyta el a szánkat. Nem néztünk egymásra apukával, csak meredtünk az inkubátorban dolgozó kézre és a legrosszabbra készültünk lélekben, egymás ujjaiba csimpaszkodva.

Ekkor értettem meg egyszer és mindenkorra, itt nincs később, itt nincs majd és nincs holnap. Itt csak most van. Csak a pillanat létezik. Te pedig örülsz, ha éppen minden rendben van.

Itt szó szerint az a jó hír, ha nincs hír. Minden alkalommal úgy lépsz ki a NIC 1 osztályról, hogy tudod, bármi megtörténhet, amint az ajtó becsukódik mögötted, de bíznod kell. És valóban bízol ezekben az emberekben, akik erőn felül küzdenek a nap huszonnégy órájában a gyermekedért. Jobban bízol bennük, a tudásukban, a tehetségükben és a gépeikben, mint önmagadban. Amit a te tested nem volt képes a gyerekedért megtenni, azt ők próbálják most meg helyetted. Ennél nagyobb bizalom talán nem is létezik. Közben pedig megváltozol. Új értelmet nyer a hála és a szeretet is. Egy kedves ismeretlennek gondolatban többször kezet csókoltam és hálaimát rebegtem. Az ő vérének egy része most a kislányunkban kering. A véradók nélkül is ellehetetlenedne a koraszülött babák életben tartása.

Jobb esetben soha nem tudod meg, mivel jár egy koraszülés. Optimális körülmények között világra jön a kicsi, és örül mindenki. Van virág, lufi, bonbon, madártej, házi húsleves, üdvözlőkártya, örömködő távirat, barátok lottószelvényei és születés emlékére vásárolt friss napilap. Tolonganak a nagyszülők és a barátok, könnyes-mosolygós egymás nyakába borulás, mindenki a frissen érkezett emberkét és a családot ünnepli. Egy koraszülött baba esetében semmi sem szokványos. Nálunk a legközelebbi rokonok és barátok az alábbi üzenetet kapták apukától. „Megszületett, a koraszülött osztályon ápolják. Nem tudok most többet írni, ne haragudj!” Igen, a legtöbb anyuka gyakran és sokat sír, jobbára azt sem érti, miként maradt ő maga életben, ezért gyakran klinikai szakpszichológus foglalkozik vele.  A szülőkön kívül senki nem látogathatja a piciket. Senki sem örül, senki nem gratulál. Nem mer ilyet tenni senki. A friss anyukák és apukák pedig nap nap után, heteken, olykor hónapokon át látogatják a kicsiket, miközben teljességgel tehetetlenek.  Az osztályok dolgozói folyamatosan próbálják bennünk tartani a lelket, biztatni és erőt adni nekik, az aggodalom viharfelhőit elterelni. Fantasztikus érzés, amikor egy hét után, ha csak egyetlen ujjal is, de gyerekedhez érhetsz az inkubátorban. Egyszerűen elmondhatatlan! A koraszülött osztályon eltöltött néhány hét maga az örökkévalóság. A csöppség ha elég stabil, másik kórházba kerül át.

Örömödben ekkor pezsgőt bontanál. Persze nem mered, mert reszketsz a félelemtől. A gyereked egyedül, nélküled közlekedik életében először a városban.

Ismét csak a remény a barátod, ő már az állandó kísérőd.  Az ilyen apróságokat inkubátorban, teljes egészségügyi felszerelés és háttér mellett szállítják. Folyamatosan az dobol benned, reméled, hogy mindenki tudja az adott útvonalon és időpontban, hogy elsőbbség jár a koraszülött mentőnek, és még fékezésre, hirtelen irányváltásra sem lehet kényszeríteni következmények nélkül. Képzeld csak el, a literes palack vized, vagy kilónyi kenyered miként száguldozik egy kanyarban vagy fékezésénél jobbára az ülésről a földre még a belvárosi lassú forgalomban is! Rettegsz tőle, hogy azzal az apró tehetetlen kis testtel történik valami menet közben.  Amit a koraszülött mentősök csinálnak, nos, az több mint fantasztikus. Óriási nyomás alatt élnek, de még képesek hinni, bízni és mosolyogni.

Majdnem egy hónap telt el a születéstől az első ölelésig. Tudod milyen hosszú idő egy hónap? Ekkor persze még kórházban volt. Úgy adták a kezembe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Senki nem készített fel a katarzisra, egyszerűen leírhatatlan. Réveteg, rózsaszín álom. Nem pusztán csak a fizikai érintés és a sok érzelem az oka ennek. Tudod, hogy mekkora út van mögöttetek, mi mindenen mentetek át ahhoz, hogy ez a sokszor álmodott pillanat megvalósuljon.

Az arc nélküli ismeretlenek, akik koraszülött-felszereléseket vásárolnak kórházak és mentők számára, akik polipokat horgolnak, létezhetetlenül mini ruhákat varrnak, és a vérüket adják önkéntesen, nélkülözhetetlen részei ennek az életmentő gépezetnek. Pont úgy, ahogy az ápolók, az orvosok, a nővérek, a neonatológusok és a koraszülött mentősök.  Ők mind hisznek abban, amit csinálnak, és hisznek az életben! E nap, november 17-e az ő ünnepük is. Nekik, és a koraszülött babáknak valamint szüleiknek boruljon hát lilába az ország!

Lejegyezte Menhard Evelin, Médea anyukája, aki csak egy anya. Egy anya, aki örökké hálás marad a Semmelweis
Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, NIC 1 teljes csapatának!

Megosztás Facebookon