Nyílt levél a nőnek, aki segített, amikor úgy éreztem, maga alá temet az anyaság

Még a ma is pontosan emlékszem, hol ültem. Úgy nagyjából 12-en voltunk a szobában, ő pedig leültetett minket egy körben. Mindannyiunknak egy meglehetősen fiatal baba volt a kezében – volt, aki éppen evett és olyan is, aki feküdt az anyukája ölében, és próbálta nyitva tartani a szemét. Mi, anyukák teljesen különbözőek voltunk: mindössze egy dolog volt bennünk közös, az a bizonyos vad, űzött tekintet a szemünkben.

A csoport, ahol voltam egy szoptatási tanácsadó csoport volt kifejezetten új anyáknak. Háromszor futottam neki, mire sikerült eljutnom ide. Az első alkalommal hamar feladtam: az ülést megelőző éjszaka semmit sem aludtunk, mikor indulnunk kellett volna a babám végre elaludt a mellkasomon, én pedig moccanni se mertem alatta. Másodszor már legalább elkezdtünk készülődni, de ezúttal is engedtem a frusztrációnak. Harmadszor viszont időben nekikezdtem a készülődésnek, órákkal azelőtt, hogy konkrétan el kellett volna indulnom. És sikerült! Ideértünk.

Mikor beléptem a szobába, tudtam, hogy itt biztonságban vagyok. Mikor a csoport vezetője odajött hozzánk és megkérdezte, hogy vagyok, könnybe lábadt a szemem és dőlni kezdett belőlem a szó. Elmondtam, hogy nem tudom, mit csinálok rosszul, de a babám egész nap csak sír. Hogy még éjszaka sem nyugszik meg, hiába sétálunk vele fel-alá a szobában, a lépcsőházban, csak sír és sír.

Sokáig hallgatott, kikérte a csoport véleményét is az ügyben, majd miután mindenki elmondta a mondanivalóját a legváratlanabb dolgot mondta, amit csak mondhatott. Hogy a babáinknak arra van szükségük, hogy emberek közé vigyük őket. Azt hittem rosszul hallok. Eszembe jutott a számtalan eredménytelen próbálkozás, a lesajnáló, rosszalló pillantások, amiket azért kaptam, mert nem tudtam megnyugtatni a síró babám. Önkéntelenül is összerezzentem a gondolatra.

Kép forrása: Today.com

Észrevette a szememben a riadalmat, ezért megmagyarázta. Azt mondta, tudja, hogy furcsának tűnik, amit mond, de fontos, hogy emberek közé vigyük a gyerekünket, hogy mások is láthassák őt. Hogy elmondhassák mennyire cuki, bűbájos, tüneményes és gyönyörű. Hogy egy igazán különleges kis krapek. Mikor befejezte, a babámra néztem, aki persze addigra már angyalian aludt az ölemben, és tényleg gyönyörűnek láttam. Előtte még sosem láttam ennyire szépnek, hiszen a róla való gondoskodás teljesen lefoglalt, még attól is, hogy gyönyörködjek benne.

Onnantól kezdve többször vittem őt társaságba és emberek közé, a csoportvezetőnknek pedig igaza volt. Mikor a barátok vagy teljesen idegenek olvadoztak a babám láttán, olyan büszkeség és szeretet öntött el, ami egészen a nap végéig kitartott. Az elsőszülött gyerekem hasfájós volt egészen féléves koráig, és később sem bizonyult egyszerű gyerkőcnek, de a büszkeség és az a hihetetlen szeretet, amit iránta éreztem, mindig átsegített a nehéz időszakon.

Az első kisbabám azóta már 11 éves, én pedig valahányszor kisgyerekes anyukát látok, sosem mulasztom el, hogy megdicsérjem, mennyire szép. Ilyenkor mindig eszembe jut a csoportvezetőm, akinek örökké hálás leszek azért, hogy akkor, azon a napon, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, segítő jobbot nyújtott nekem. Azóta én sem mulasztom el, hogy ha csak ennyivel is, de könnyítsek a nehéz helyzetben lévő, friss anyukák helyzetén.