Terhesen szakítottam a férjemmel, életem legjobb döntése volt

Azt előre leszögezem, hogy a férjem nem rossz ember, csak épp komoly gondjai vannak az ivással. Amit természetesen nem ismer be magának sem, ezért aztán nem is tesz ellene semmit. Nekem meg volt annyira elcseszett gyerekkorom és alkoholista apám, hogy működtek bennem a megmentős mechanizmusok, hogy majd én megmutatom, majd én megmentem, majd én olyan társa leszek, aki ki tudja rángatni ebből a problémából.

Persze, hogy láttam már az elején is, hogy baj van, csak épp nem akartam észrevenni.

Tudod, ez olyan, mint amikor teljes mértékben tisztában vagy vele, hogy ha kieszed a hűtőből azt a tortát és leöblíted egy kis rántott hússal, és ezt minden áldott nap megismétled, akkor előbb-utóbb 200 kilósra fogsz hízni, mégsem bírsz magaddal, mégis előveszed, és mégis magadba tömöd. Láttam ugyanígy, már a megismerkedésünkkor, hogy Matyinál mindig kell valami alkoholos innivaló ahhoz, hogy ellazuljon, minden közös programba be kellett illeszteni egy kocsmát. Azt hiszem a legtöbbször azt a mondatot hallottam a szájából az együtt töltött öt év alatt, hogy „megiszunk valahol egy sört?” Mondanom sem kell talán, hogy amióta elment, ránézni sem bírok a sörre, a szagát is megérzem kilométerekről, és hányinger fog el, ha a közelemben részeg ember van.

A kezdetekkor még jópofa volt, mert ő olyan békés ittas ember, nem agresszív, inkább az a fajta, aki viccesre issza magát. Meg végül is, meg tudtam magyarázni magamnak, hogy mi az a napi 4-5 sör, hát hadd igya, én meg túrórudi-függő vagyok, nekem is nehéz megállni, hogy ne faljam fel mind az ötöt egy csomagból. Az első nagy csalódás akkor ért, amikor az esküvőnkön annyira talajrészegre itta magát, hogy elmaradt a nászéjszakánk, mert ájultan zuhant az ágyba a buli után. Tisztán bennem maradt a kép, ahogy ülök az ágyunkon a menyecskeruhámban, és bőgök, mert nagyon nem így képzeltem el az esküvőmet, életem nagy napját, amiről azt hittem, micsoda romantikus emlék marad. Ehelyett pedig már a ceremóniára is piásan jött, mert csak meg kellett inni egy-két felest a barátokkal készülődés közben, úgyhogy az első hitvesi csók is rosszul sikerült. Ki akarna egy piától bűzlő embert megcsókolni, igaz? De lehet, hogy csak én vagyok kényes erre.

Öt éven keresztül azt mondogattam magamnak, hogy túlreagálom a dolgot.

“Mindig bekajáltam, mikor piagőzös lehelettel, sírva ígérte, hogy megváltozik”

Utólag rájöttem, hogy azért, mert Matyi ezt sulykolta belém. Szerinte csak hisztiztem, meg az volt a problémám, hogy nem velem van, hanem a haverokkal, pedig hát neki is jár a szabadidő, pihenés, feltöltődés. Beállított úgy, mintha valami házisárkány lennék, amit sokáig el is hittem magamról és próbáltam legyőzni magamban a késztetést, hogy szóljak, próbáltam csendben maradni és lenyelni mindent. Nagyon nehéz volt befogni a számat, amikor megszületett a kisfiam és úgy jött be látogatni minket az első napon, hogy megtelt a kórterem a piaszaggal. Még erre azt mondtam, hogy jó, hát biztos a szülés napján tejfakasztó buli volt, és ez a másnapos szag csak, de aztán két nap múlva is úgy jött értünk a kórházba, hogy hazavigyen, hogy konkrétan részegen tántorgott.

És még ez sem volt nekem elég ahhoz, hogy felébredjek, annyira kevés volt az önbizalmam, hogy azt hittem, nekem csak Mátyás van, nem menne ez egyedül, mihez kezdenék nélküle. Ezért visszafogtam magam és nem mondtam semmit akkor sem, amikor kétnaponta játszotta azt el, hogy nem hazajött munkából, ahogy ígérte, hozzám és a gyerekéhez, hanem eltűnt valamelyik kocsmában, és öreg éjszaka ért csak haza, és hulla részegen bedőlt az ágyba ruhástul, mindenestül.

Képünk illusztráció

Megszámolni sem tudom, hányszor vert át, hogy csak leugrik a boltba tejért, aztán három-négy óra múlva került elő bepiálva.

Gondolj bele, milyen érzés az, amikor szombat reggel lemegy boltba, hogy gyorsan elintézi a bevásárlást, mert utána megyünk családi programra, és órák múlva is hiába hívod fel, nem veszi fel a telefont, mert épp iszik a Tesco előtt, mint a legrosszabb hajléktalanok. Ilyen bizonytalanságban egyszerűen nem lehet kibírni ép ésszel.

Ígéretek persze voltak, bőven. Minden ilyen alkalom után bocsánatért könyörgött, megfogadta, hogy soha többet, jobb ember akar lenni, mindig volt apropója az ivásnak. Felbosszantották a munkahelyen, hülyék voltak az emberek a buszon, kirúgták, beszólt neki a zöldséges… Mindig más volt a hibás, csak nem ő. Én meg bedőltem az ígéreteknek újra meg újra. Így alakult az is, hogy vállaltam vele egy második gyereket, aki nemsokára megszületik. Hinni akartam neki, hogy nekünk ez menni fog együtt, annyira vágytam arra, hogy nekem is legyen normális családom, hogy inkább homokba dugtam a fejem.

A második terhességem azonban megváltoztatott bennem valamit.

Kislányt várok, lehet, hogy ez ébresztett fel ebből a rémálomból. Belegondoltam, hogy milyen példát fogok neki mutatni. Hogy valószínűleg nekem is az alkoholista apám az oka annak, hogy épp Matyit választottam, és a hideg kirázott a gondolatra, hogy a kislányom majd felnőtt korában ugyanezt a hibát elkövesse. Négy hónapig gyötrődtem a kérdésen, iszonyatosan ijesztő volt a gondolat, hogy egyedül szüljem meg a kislányomat és egyedül neveljem fel a gyerekeimet. És közben elkezdtem más szemmel nézni Matyira. Már nem éreztem azt, hogy szeretni való és gondoskodásra szorul. Azt láttam, hogy manipulál, és elissza a pénzünket, miközben a fiunknak cipőre lenne szüksége, a kicsinek meg már meg kéne venni a babakocsit.

Hányingerem volt tőle, amikor ott horkolt mellettem részegen, nem bírtam elviselni a szagát, a kásás hangját, a vizenyős szemét, amikor ivott. Kristálytisztává vált előttem, hogy semmi közöm ehhez az emberhez, nem akarok vele egy fedél alatt élni, és óriási hiba volt, hogy valaha beengedtem az életembe. Elküldtem. Szerencsére a lakás az enyém, így ezen nem volt vita, bár több napon keresztül kellett mondogatnom neki, hogy tényleg azt akarom, hogy költözzön el. Hatalmas drámát csapott körülötte, de addigra én már leginkább csak nevetségesnek tartottam, amit művelt, kicsit sem sajnáltam meg úgy, mint azelőtt.

Azóta pedig teljesen eltűnt. Nem tudom, mi van vele, nem látogatja a fiát, nem ad gyerektartást, nem érdeklődik, hogy mi újság a kislányunkkal. Két hónapja azt sem tudom, hogy él-e, de nem baj, jobb ez így, nem bánom, ha örökre eltűnik az életünkből, a gyerekeknek nincs szükségük arra, hogy ilyen apakép álljon előttük példaként. Teljesen biztos vagyok abban, hogy az volt életem eddigi legjobb döntése, hogy Matyit és az alkoholizmusát kiiktattam az életünkből.